Tornai József: Magyarul virágzó fa

A „Magyarul virágzó fa”: anyanyelvünk életfája, mely több mint ezer éve, nemzedékről nemzedékre életben tartja a magyarságot. A metaforikus cím az ősi nomád („pogány”) és a Szent István óta létező, európai (keresztény) kultúránk összefoglaló jelképe. Tornai József új verseskönyvének címe prózai átiratomban az anya és azélet toldalékszavakkal bővült az életfa és az anyanyelv összetett fogalmaivá. A vers szimbolikája visszautal azokra az ősi időkre, amikor országunk még nem volt, de kultúránk már igen. Volt már életfa, és volt már anyanyelv. A verscím (egyúttal könyvcím) leleménye: három szóban benne foglaltatik a nyelvében élő nemzet s a műveltséget saját oltványaival gyarapító mester közös terebélye, spirituális egysége. A természetanya tavaszi virágzása jelzi a nyelvközösség életerejét, a költői művelés hozzájárulását a fennmaradáshoz és a megújuláshoz. A virágzó életfa ellensúlyozza a könyv másik vezérgondolatát, a kilencvenkettedik évében járó költő férfiasan tudomásul vett elmúlástudatát. Tornai képekbe simuló fogalmakban ragadja meg természeti létezésünk és tudatosított elmúlásunk – s így teljes életünk – remény- és fájdalom­teli értelmét. Tornai kétpólusú költészetének mindenkori jellegzetességeihez tartozik a szorongató létparadoxon: a nemlét, a semmi tudatában élünk. Kiemelkedtünk az állatvilágból gondolkodó tudatunkkal, de cserébe elvesztettük bibliai (evolúciós szempontból animális) ártatlanságunkat, s kényszeresen törekszünk arra, hogy visszaszerezzük hamar elillanó létörömünket. Az állatvilág alkalmi félelmeit a szinte állandósult gondra, szorongásra változattuk tudatunkkal. Az ősboldogságot pedig a baudelaire-i „mesterséges gyönyörök” fogyasztására cserélte a modern ember. A költő a maga tudatosított saját-létével és a határtalan világegyetem létezésével egyszerre néz szembe, ahogy Rilke a nyolcadik Duinói elégiában. Szembenézésünk értelme, hogy ráeszméljünk: halandón is részei vagyunk az örök univerzumnak.

A verseskönyv egyik legbecsesebb művében(Mint a semmi, ami voltál) a költő mintha Vörösmarty Csongor és Tündéjének allegorikus alakja, az Éj asszonya szavait visszhangozná a 21. századból. A teremtés előtti és a „világvége” utáni éjszaka közötti létezés a mi legtágabb hazánk. Ez a roppant csillagászati létezésidő is felfoghatatlan emberi aggyal, noha több évezredes mitológiák, művészetek, tu­dományok és filozófiák alkottak fogalmat az em­beriség megjelenéséről és megsemmisüléséről, s mindarról, ami ezt megelőzte, és ami egyéni elmúlásunk, majd általános kihalásunk után követi.

Kilencvenkettedik évére Tornai, tűnődve a mulandóságon, a megélt múltban talál fogódzót. Mindaz, amit „teljes életet” élő emberként megtapasztalt, megismert és tudatosított, életművében szellemi és lelki, kozmológiai és természeti, vallás- és művelődéstörténeti vonatkozásokban gazdagon állt össze költői világképpé. Racionális igényessége, fejlett kritikai érzéke és költői intuíciója révén lett a nagy kérdésekkel szembenéző alkotó. Életművében a lényeges elemek körforgásszerűen térnek vissza, s a „magyarul virágzó fa”, a vele szimbiózist alkotó világfilozófiával együtt, spirálszerűen növekszik mind magasabbra.

Könyörgés a versírásért című költeményében műveit „verskentaurjaimnak” nevezi – az animális ösztönökből és az őket megregulázó gondolatokból egybekomponált mitologikus lényeknek láttatja költeményeit. A vers a tapasztalat, a tudatalattiból is táplált emlékezet és a gondolkodástörténetből szerzett tudás közös szüleménye. „A vers ösztön, mély igézet: / gyönyör, fájdalom, égedelem, / gondolatból páráznak a képek” – írja Bábból lepke című, a „különös gubókból lesznek lepkék” Babits Mihályát eszünkbe villantó átváltozásversében. Visszatérőn vall az anyanyelv semmivel nem pótolható, versekre ihlető kifejezőeszközéről. Egyik régebbi kötetében ( Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete, 2002) szürrealista túlzással fokozta szinte a paroxizmusig a magyar nyelv iránti elragadtatását. Mostani verseskönyvében is vall arról, hogy a gondolat- és látomáshordozó költemény olyan képződmény, amely csakis az anyanyelvi formák által válik szerelemünneplő és sirató, gyásztól és örömtől ihletett, közösségi sorskérdéseket szóvá tevő szolgálattá, egyben költői hangszerré. Tornai „szabályos” ütemhangsúlyos versei általában jól énekelhetők, nemegyszer táncszókkal, verstani dobbantásokkal, csujjogatá­sok­kal hangzók.

Egy-egy versében előfordul, hogy elnagyolt részletek, hanyag-elegáns szinkópás ritmusok kúsznak föl folyondárként a gondolat nedveitől s a látomás fotoszintéziseitől hatalmasra nőtt, virágzást és hervadást váltogató szálfájára. A szótagszám vagy a sormetszet fontossága időnként mellékessé válik a gondolati, képi szükségszerűséghez képest. Ám egyrészt sosem tartozott a formálás értelmében a vers-ötvösök, -ékszerészek és -porcelánfestők közé, másrészt maradéktalan szabadságot követel igazmondásának és mágikus képeinek. Fölösleges verse szinte nincsen. Mi több, a tökéletességet is megközelíti olyan remekeiben, mint azEgy-egy szó, egy-egy szó, a Mint a semmi, amivoltál, a Könyörgés versírásért, azAngyalszárnyas, az Azt álmodtam, a Versemben örök a nyár vagy A teremtés-hagyomány. További címeket is kiemelhetnék, de inkább megállok az utoljára említett kettőnél, mert ezek izgalmas következte­tésekre vezetnek a költő istenes verseinek hosszú-hosszú történetében.

Az Angyalszárnyas a költő édesanyjához szól: kéri, hogy mint az üdvösségben biztosan részesült, egész életében mélyen hívő asszony, járjon közbe az Úrnál pogány észjárású fiának lelke érdekében. Régi egyházi és népi imákra emlékeztet ez: akár a latinul zengő Ave Mariára, akár a Magyarok Nagyasszonyára, akár a szamárháton kis Jézusával menekülő zsidó asszonykára gondolunk, hatalmas lelki felhajtóereje van a Tornai-féle szakrális anyaképnek. (Eszünkbe jut József Attila utolsó előtti verse is, az Édes anyám, egyetlen, drága…). Annyi panteista, animista, eretneki kételye birtokában – melyet ezernyi verse és esszéje közt kifejlesztett – Tornai engem, a nagy életmű új mérföldkövéhez érve, főhajtásra késztet.

A teremtés-hagyomány úgy indul, mint a mítoszok és vallási történetek, tudománytalan hiedelmek, hamis ideológiák sokaságát elutasító versei. Fölteszi a kérdést: vajon a világvallások és azok változatai miért szólnak mind olyan Teremtőről és Mindenhatóról, aki még sohasem adott jelt önnön létezéséről? A költő ismeri kedvence, Baudelaire válaszát: Isten az egyetlen létező, akinek léte nem szorul bizonyításra. De Tornait még ez a formás paradoxon sem tudta levenni lábáról. Miért neveznek ki egyes prófétákat Istenségnek, mint például a kétezer éves keresztény kultúrában középponti jelentőségű Jézust? – A költő kamaszkora óta kételkedett Jézus isteni mivoltában. Ebben a versében mégis úgy szólítja meg Jézust, mint akinek élete, tanításai és csodái egy percig sem kétségesek: „A halottaiból föltámadó / názáreti magára veszi a világ bűneit, / ő a Megváltó, a Szabadító, ő a szeretet. // Nincs boldogabb annál, ki Tőle / fogadja el a szenvedést és a halált.” Először olvasva megfordult a fejemben, hogy a költő talán ironikusan idézi vissza vitafeleit. A nagybetűs „Tőle” aztán mást sugallt. S ami még fontosabb: a buddhizmussal rokonszenvező Tornai nem gúnyolódhat, nem is kételkedhet abban, hogy Jézus Krisztusnak elsőszámú „igéje” a szeretet, éppúgy, mint Gautama Sziddhártának. Fétiskép ne legyen című versében így elmélkedik a népi és műköltői imádságok, bibliai példabeszédek hangján sokszor megszólaló költő: „tisztítsd meg a búzát minden ocsújától, hogy ábrázatod soha fétiskép ne legyen”. Vakhitű, gondolkozni rest felebará­tainak érdekében kéri a Mestert: adjon nekik védelmet a hiteltelenítő fetisizálás ellen. Ez már hit a javából, ha nem is bizonyítás.

Tornainak mindig volt köze a szürrealizmushoz, s most egy különösen nagyvonalú és a mindenséget átfogó, mindössze tizenkét soros versében mutatja be, mire képes a jó szürrealista költői kép. A vers képi egységei úgy fokozzák a kozmikus teljességképzetünket „az Értől az óceánig” és az óceántól a filozófiai és kozmológiai értelemben egyaránt oly talányos, metafizikai (vagyis értelmezhetetlen) „semmi előtti semmiig”, ahogy mások filozofikus lírájában még soha, hacsak nem a születő gondolat döntés előtti zavarodottságát is kifejező „Őskáosz” formájában. Érdekes a semmi szó valamikénti használata: nem pusztán túlzásnak, hanem egy új dimenziónak érzem a vers szerkezetében, lírai-logikai rendjében.

A paradoxonok költője most is izgalmas vitát folytat önmagában a gondolat, ugyanúgy a kétel­kedés kínjáról, megszenvedettségében fölemelő szép­ségéről. A természet a madarakkal, fákkal, vizekkel ezúttal is csonkítatlanul őrzi a boldog „nomád” ifjúkor és férfikor üdítő levegőjét, és néhai szerelmei, túlélt barátai, akárcsak számlálatlan könyvi, zenei, össz­mű­vé­szeti táplálékai mindmáig képet adnak a megélt élet és az agysejtjeit kitöltő világ hálás szívű gyermekének lan­kadatlan lelki-szellemi aktivitásáról. A „javíthatatlannak” vélt racionalista az értelemnél továbbra tekint: a költői sejtelmek, víziók József Attila-i honába. Ezért írja bar­tókian modernizált népdalformában, a Danse macabre-ban három variáns szédületig fokozott körforgásával: „Istenem Istenem, / fedd el az eszemet: / félek a haláltól, / mint még voltam gyerek”. A nyelvtani szabálytalanság illik a táncvers szé­dületéhez. Az ilyen költői fogások nem kimódoltak. A tömören összevont mondatban fonográfon rögzített népmesék emléke sejlik föl. A könyv mintegy fél tucat verséből megcsapott a magyar verskultúrának az a nagyvonalú összetettsége, amely a magyar népdaltól az isteni lényeget megérintő Berzsenyitől Weöresig tartalmazza líratörténetünk ihlető forrásait. Példaképeit a külföldiekkel együtt nehéz lenne fel­sorolni, de most nem is egy versében föltűnik, hogy az idősödő Arany János rezignáltan kesergő, mégis meg­nyugvást kisugárzó költeményeihez is mennyire közel került. Erre gyönyörű példa a teremtményekről is demokratikusan és barátian szóló Szürkevarjú. Közel került Szent Ferenc pártfogoltjaihoz, a madarakat ápoló Tandorihoz is.

Az isteni lényeg – és a ráció védelmében oly sokszor megnyilatkozó Tornai József? Magam is érzem e szavaim szokatlanságát. De régóta látom jeleit annak az önkéntelen vonzáskörnek, amely hol a végtelen kozmoszon és a semmin túlra röpíti képzeletét – hol az eszmélő, mindent végiggondoló racionalista egyéniséget láttatja velem, aki Ádámként nem szakadhat el – Madáchcsal mondva – A Föld gravitációs terétől (Goethénél a Föld Szellemétől). Évek óta érlelődik bennem az érzés: Tornai ön­kéntelenül sokat foglalkozik azzal, amit sokszor ex­pres­sis verbis tagad: a sejtelmekből összeálló hittel, és olykor „elárulja”, már nem is olyan önkéntelenül, hogy ez az érzelmekhez és nem annyira a gondolatokhoz közel álló pozitív „kísértés” ugyancsak megkörnyékezi két voltaire-iánusan eretnek vagy nietzscheien krisztustagadó műve között. Nem beszélek „megtérésről”, ez pontatlan kifejezés volna. A költészet autonómiájáról szólok, amely kiköveteli a megszenvedett, súlyos vívódások közepett születő igazmondást, a vox humanát.

Visszatérve a címadó versre, elmondhatom róla: Kölcseytől, Vörösmartytól, de József Attilától és Illyés Gyulától is ránk hagyományozott nemzeti himnuszaink szerkezetét és szellemét követi. Érdekesség, hogy a kereszténység fölvétele előtti magyarság isteneihez intézett fohásszal kezdődik, „sors-isteneknek” nevezve őket. Ezek a mitológiai ős-istenek is jóváhagyják, hogy István a „törzsi részekből” egybegyúrja az országot a kereszt jegyében. Az egységessé vált magyarságot tatárok és törökök akarták kiirtani a földről, s a „nyugati és szomszéd héják” is megtépték a nemzettest maradékát. Úgy, ahogy Tornai nagy elődei is megírták. Ők az élni akarás meg nem magyarázható reményével ajánlották a Gondviselő kegyébe népünket. Tornai tapasztalati úton jut el a 21. századi magyarság emberi kondíciójáig: még mindig fennáll nemzetünk, s még mindig hitele van a hagyományos himnuszforma kiéneklésének: „S most, huszonegyedik század, / mire szánod a hazánkat? / Régi erejét a szélvész / megtépázta, mégis él, és / nő a honfoglalás óta / a magyarul virágzó fa.” Kijelentheti ezt, mert „versemben örök a nyár”, ahogy a könyv utolsó sorában írja. Külön értéknek tartom, hogy a mai, nemzettagadó világkörnyezetben rendületlenül visszaigazolja Kölcsey, Vörösmarty és a többiek szavát. Képekből konstruált jelképrendszere él, mert él a magyar nyelv, a magyar műveltség, a magyar költészet. (Gondolat, 2019)