Elmer István: Sodronyok / Őrlőkő

„Minden generációnak meg kell írnia a maga iskolaregényét” – így ajánlják az online könyvesboltok Elmer István Sodronyok című kisregényét. Tévesen, ugyanis a mű ötvözetében a „nemzedéki iskolaregény” mellett három további regénytípus is helyet kap. A Sodronyok iskolaregényként, illetve fejlődésregényként indul, majd – túl a szöveg közepén – ötvenhatos regénybe látszik váltani, hogy végül egzisztencialista regényként teljesedjék ki.

A Sodronyok nyitánya, a folyóparti fejelgetés jelenete a testnevelési főiskolás hallgatókkal érzékletesen helyezi a főszereplőt a felnőttkor küszöbe előtt bizonytalankodó nagykamasz pozíciójába. A nagyobb fiúk meghívását a tábortűzhöz Cirok afféle kimagasló, talán igazán meg sem érdemelt elismerésnek tekinti, és magát a jutalmat, tehát a résztvétel lehetőségét az esti összejövetelen is szinte már büntetésként, de kétségkívül kényelmetlen helyzetként tapasztalja meg: „A tűz mellett észrevette, nemcsak fiúk, lányok is vannak közöttük. Téefes lányok. Napközben föl se tűntek neki. Pedig igazán jól nézhettek ki. Most is feszült rajtuk minden. Csupa harmónia volt a lényük. Ez mindjárt izgatta őt, de nem mert odapillantani: hogy jön ő ahhoz? Miért állnának szóba vele? A nappali győzelem egészen elértéktelenedett. Az a fiú biztosan nagylelkű gesztust gyakorolt vele szemben, amikor meghívta. Talán azt gondolja róla, hogy idősebb, de ha elmondja, hogy még csak most megy negyedikbe…” Olyannyira így van ez, hogy amikor a tábortűz éjjelén az egyik sátorban elveszi a szüzességét az egyik főiskolás lány, azt Cirok másnap reggel már bűnként, de legalábbis szégyellni való epizódként éli meg.

Innen indul Cirok útja, ez az intenzív önbizalomtréning, amely a kisregény végére odáig vezet, hogy önálló, integráns, a saját igazáért konfrontálódni képes és hajlandó személyiséggé váljék a főszereplő. A Sodronyok ennek az útnak a regénye, és az utazás során maga a mű is izgalmas ívet jár be, amelynek a bevezetőben említett regénytípusok az állomásai.

Elmer művének nemzedéki regény mivolta eleinte egészen egyértelműnek tűnik. A kollégistatársak elbeszéléseiből, élettörténetük Cirok általi felidézéséből ugyanis alapos korrajz bontakozik ki, kitelepítésekkel, államosítással, szülők bebörtönzésével. A történelmi-politikai referenciák egyértelműen az ötvenes évekbe helyezik a cselekményt – ezért is zavarba ejtő, hogy Cirok már ekkor ismeri a Beatlest, bár az majd csak a következő évtized elején alakul meg. A regényben később egy másik szembeötlő anakronizmus is szerepel – az, amikor a franciául nem tudó főszereplő Camus Közönyére tesz utalást, konkrétan megnevezve a művet, dacára annak, hogy az magyar nyelven majd csak évtizedekkel a regényidőt követően, 1972-ben jelenik meg először (mindemellett, ha netán az ötvenes évek Magyarországán a középiskolás diák eredetiben olvasta volna az egzisztencialista próza eme remekét, akkor bizonyára Az idegen címmel hivatkozott volna rá).

Szerencsére azonban Elmer kisregényében nem a korrajz számít. Még akkor sem, ha a szöveg kétharmadánál kitör az ötvenhatos forradalom. A Sodronyok fókuszában ugyanis Cirok belső utazása áll – a pálya, amelyet személyiségfejlődése jár be a nyitó jelenettől az utolsó fejezetig. Ez pedig nem más, mint a tanulási folyamat, amelynek során – némiképp Camus A lázadó emberére is rímelve – Cirok késszé válik minden körülmények közepette, akár a nála erősebb hatalommal és tekintéllyel szemben is megvédeni saját méltóságát. Magyarán: megtanulja, hogyan kell megmaradni egyéniségnek. És ha már a camus-i párhuzamoknál tartunk: ugyancsak Az idegen Mersault-jának sorsát idézi Cirok fő konfliktusa a ferences kollégium prefektusával. Cirok ugyanis azzal húzza ki a gyufát végképp az atyánál, hogy vállalja az általa el nem követett vétségért a büntetést, s ezáltal egyszersmind kiemeli magát az áldozat szerepéből, az intézményben érvényes erőviszonyok hatálya alól. A rokonság Camus gondolatvilágával annál inkább tettenérhető, ugyanis a kulcsjelenet szinte szóról szóra meg is idézi a Sziszüphosz mítosza végkövetkeztetését: „»Én csak untam az egészet, és gondoltam, ha van tettes, akkor befejezhetjük.« Cirok egyszeriben felszabadultank érezte magát, szomorúan és lázadva tekintett a világra. Átadta magát a kihűlt érzelmeknek, és bármennyire szomorúnak nevezik is ezt az állapotot, ő mégis boldognak tudta magát. »Szóval unta? Unta a lázadást az iskola ellen? Tudja maga, hogy ezért…« »Tudom – szólt halkan Cirok –, ezért kirúghatnak az intézetből.«”

A Sodronyok ötvenhatos szálához is ettől a kulcsjelenettől érdemes közelítenünk. Cirok kirúgatásának elmaradta ugyanis egyúttal azt is jelzi: a forradalom kitörésével az integráns személyiséggé válás küzdelmének játéktere magasabb ligába helyeződik. A regény szintet lép, akárcsak a főszereplő, aki a kisebb diákok hazautazását segítve felnő a szerepéhez, és éppúgy képessé válik arra, hogy ellássa a helyzet által rátestált feladatot, mint a prefektus, aki a sortűz áldozatainak adja fel az utolsó kenetet. A személyiségfejlődésnek ez az íve te­remti meg az érettségijelenet igazi kontextusát, választ adva arra is, mi indokolja Cirok „életerős szenvedéllyel” teli mosolyát, dacára annak, hogy – legalábbis a hatalom által megszabott, az adott időben érvényes kereteken belül – nem kívánja egyetemen folytatni a tanulmányait. Elmer István iskolaregényének főszereplője ugyanis jóval általánosabb érvényű érettségre tesz szert annál, mint amit a középiskolai záróvizsgák sikeres teljesítése jelent.

Az Elmer-kötetben szereplő második kisregény is több annál, mint aminek első látásra tűnik. Az Őrlőkő ugyanis emigránsregényként indul, hogy aztán – még mielőtt a főszereplők átlépnék az osztrák határt – a besúgóregény-szálat is felvegye. A filozófus Bálint, felesége, Adél, valamint a nő apja körül szerveződő cselekmény akár egyetlen bővített mondatban is összefoglalható volna. A Sodronyokkal szemben ez a kisregény nem dolgozik filmszerű epizódokkal, dramaturgiailag kulcsfontosságú, mozgalmas vagy éppenséggel visszafogott várakozástól feszült jelenetekkel. Elmer prózájának dinamikájáról ezúttal a párhuzamos narráció gondoskodik: az Őrlőkő fejezeteiben Bálint, valamint Adél elbeszélésében tárul elénk végeredményben ugyanaz a történet. S bár a nő és férje ugyanazon a hangon szólalnak meg (zárójelben csupán: markánsabban különválasztani a beszélők nyelvhasználatát izgalmas lehetősége lett volna a regénynek, amelyhez talán merészebben is nyúlhatott volna a szerző), azonban gondolkodásmódjuk nagyon is eltér. Míg a párosban Adél képviseli a gyakorlatiasságot – még a titkosrendőrséggel való együttműködést is meggyőzően mutatja be szükséges rosszként, a legkevésbé ártalmas lehetőség önkéntes választásaként –, addig Bálint az ideák perspektívájából értelmezi a leghétköznapibb történéseket is.

Az Őrlőkő éppen a két nézőpont összjátéka révén válik a Sodronyokhoz hasonlóan egzisztencialista regénnyé. Elmer néhol már-már vegytisztán esszészerű fejezetekben mutatja be Bálint gondolatkísérleteit, amelyekkel a filozófus megpróbálja fellelni a mélyebb értelmet és felfedezni a tanulságot a hatalomnak kiszolgáltatott élethelyzetükben, és eszmefuttatásai – kiváltképp a lét és a létezés viszonyát vizsgáló fejtegetései – nem csupán Heidegger tanait visszhangozzák, de az önmagában-létező és az önmagáért-létező különbségéről gondolkodó Sartre filozófiáját is. Azt követően, hogy a házaspár Ausztriába, tehát politikai-hétköznapi értelemben a szabad világba disszidál, Bálinton nem – és persze egészen gyakorlatiasabb okok miatt Adélon sem – lesz úrrá a szabadság érzése. A filozófust az erről az élethelyzetről való gondolkodás a Sartre-féle felfogáshoz nagyon is hasonló végkövetkeztetéshez vezeti el, amely nem a külső körülményekből eredezteti, hanem az önmagát önnön tudatos döntései által alakító ember létével azonosítja a szabadságot.

A kisregény legizgalmasabb vetülete éppen az, ahogyan Elmer ezt a gondolatiságot ütközteti a politikai-történelmi síkon értelmezett szabadságfogalommal. Bálint ugyanis a politikai viszonyok leendő átrendeződésétől azt várja, hogy az az egyéni létezést is magasabb szintre emeli majd: „Az a fajta uralom, amely most otthon terpeszkedik, a történelemben egyik pillanatról a másikra megszűnhet – nem tudjuk idejét, de az időt ne saját életünk folyásával mérjük –, s a legtöbben nem is értik, hogyan: kivonulnak a katonák, a harckocsik, az ágyúk, mindez technikai részletkérdés, de ott marad a szétroncsolt szövet! A nép, igen, a nép – s ez a mi drámánk. Hiába a majdani szabadság (már amit annak gondolunk), addig a legtöbben végképp elveszítik önmagukat, nem tudják, kik ők, hová tartoznak, s ebből következően hogyan kell gondolkodniuk és cselekedniük, hogyan kell élniük: nem parancsra, nem a megfelelés kényszere által, nem parvenü módon, hanem természetesen. Elvész a természetesség, ez a mi tragédiánk. S mi ennek a következménye? Szellemi és erkölcsi értelemben lezüllött embertömeg jön létre, a normaadó társadalmi csoportok legföljebb nyomokban fedezhetők fel, az elit képtelen betölteni hivatását. Most nyilván azt kérdezik, mi ebből a kiút. A megtisztulás – nevezzük ennek – újabb, nagy valószínűséggel fájdalmas drámával jár együtt. Ez olyan megrázkódtatást idézhet elő, amelynek hatására az ember visszatér elveszített önmagához.”

Amikor Bálint az egyik ellenzéki emigráns szervezet felkérésére társadalomfilozófiai tanulmányt ír, a szöveg fogadtatása mélyéges csalódással tölti el, lévén, hogy olvasói csupán az írás politikai vetületeire koncentrálnak. Ezzel szemben ő úgy véli: ha valaki tanulmányának tételmondatát – miszerint „Az ember […] a benne lévő potenciális szabadságlehetőségével szétzúzza a történelem által konstruált hatalmi szerkezetet” – csupán a társadalmi viszonyokra vonatkoztatja, az „»Nem érti, ugyanazon materiális hasznossági elv szerint gondolkodik, mint akikkel szemben áll. Betömködi a hiányt. Pedig a hiány köztünk és a velünk egynemű valóság között jelentkezik: még azt sem vagyunk képesek betölteni. S akkor még hol a több-lét?«”

Míg a gyakorlatias Adél kitörő örömmel fogadja az 1989-es magyarországi fejleményekről szóló híradásokat, ezek Bálintot már-már felháborodásba hajló csalódottsággal töltik el: „Aztán most a televízió képernyőjén ünnepélyes piknik, jólesően mosolygó urak, hosszú nyelű, elegáns drótvágó fogó a külügyminiszter kezében, a fotósok fotografálnak, a kamerák kamerálnak, »megőrülök, megőrülök«, remegett Bálint, közben az asszony, »látod ezt, no látod, erre vártunk!«, de Bálint alig látja, »szenvedek, a kutyaúristenit, szenvedek!«, fényt tör arcán a könny, »hát nincs megváltás, csak hazugság!«, és fájdalmát belelógatja az érthetetlen valóságba.” Bálintot ez az élmény vezeti el a végső felismeréshez, hogy a szabadság nem a politikai-társadalmi viszonyok átrendeződésével, hanem csakis az individuum szintjén, az emberi minőség forradalmával érhető el. Elmer írói bravúrja, hogy a kötet zárlatában – Adél titkának lelepleződését követően – engedi Bálintnak, hogy a szabad döntéséből fakadó megbocsátás gesztusával elérje a saját fogalmai szerinti szabadságot, s mindeközben a kisregény gondolati síkját és „hétköznapi” vetületét is összeboronálja a végkifejletben, eljutva egy olyan végkövetkeztetésig, amelyet okkal rokoníthatunk a Karl Jaspers-féle hagyomány talapzatain nyugvó keresztény egzisztencializmussal. Nem könnyű olvasmány az Őrlőkő, de megéri ráfordítani az aprólékos olvasói figyelmet, amelyet ez a kisregény magának megkövetel – ugyanis ennek a szövegnek a nehézségétjóval felülmúlja a súlya.

Elmer István Sodronyok / Őrlőkő című kötete tehát két kisregénnyel demonstrálja, miért érdemes figyelnünk a szerzőre, aki kortárs irodalmunkban rokontalan módon tesz újabb és újabb sikeres kísérletet arra, hogy a közép-európai félmúlt történelmi tapasztalatát keresztény alapokon nyugvó egzisztencialista prózává fogalmazza. (Hét Krajcár, 2018)