Baán Tibor: Összeáll a kép. Művek, utak, irányok

Baán Tibor könyvbírálatainak többsége több mint kritika: esszé inkább, a könyves ember eszmélkedését szolgáló gondolatok megformált, személyes hangvételű följegyzése egy-egy vers- vagy prózakötetről. Az ilyen könyvkritikák maguk is olvasmányt kínálnak. Sóvárgott példaképeink apáink nemzedékéből: Németh László, Szerb Antal, Schöpflin Aladár, Halász Gábor, Horváth János, Barta János; bátyáink korosztályából: Csoóri Sándor, Kiss Ferenc. Baán kapcsán őket bizonyára említeni kell, de még sok név ide kívánkozik, Pilinszkyé például, akire szívesen hivatkozik. A kötetben idézett pályatársak között megtalálhatjuk Monostori Imrét, Görömbei Andrást, Kiss Gy. Csabát éppúgy, mint Márkus Bélát, Cs. Nagy Ibolyát, Ekler Andreát, Kaiser Lászlót, Kemsei Istvánt s még jócskán másokat. Baán Tibor kritikusként maga is író, költő. Tudja, mit jelent, ha visszajelzést kap, és mások olvasatában szemlélheti saját megítéltetését.

A megbírált szerzőknek nemcsak a rossz minősítés fáj, hanem az is, ha látják, hogy művét a kritikus csak felibe-harmadába olvasta el, mégis úgy tesz, mintha ő jobban tudná, mit és hogy kellett volna kitalálniuk. Van egy másik véglet is: a kritikus elvtelenül hízeleg, az éretlenül is férges almát pirospozsgás árumintának tünteti föl, nem használ ellenpróbát, nincs a mű gondolat­körét jótékonyan tágító észrevétele, hozzászólása. Nem Iustitia istennő mérlegének pontosságát hiányolom egyik-másik pályatársamnál. A kritikusban lehet elfogultság a szerző javára – már a bírálandó könyv ki­választásával is –, de csak annyi, amennyi a saját, kiművelt ízléséből és korábbi olvasmányélményeiből fakad. A patikamérleg élettelen mérőeszköz, míg a gondolkodó és érző ember, bár törekszik a „súlyozásra”, fontosabbnak tartja a műnek a reá tett esztétikai és erkölcsi hatását, önnön megrendülését, lelki rezonanciáját, eszmei egyetértését vagy ezek hiányát. A kritikus számít az olvasók érdeklődésére, de nem a tömegigényhez igazodik, s nem csupán egy szűk ízléskörnek, tábornak akar megfelelni. A kritikus nem pusztán szakember, maga is íróféle. A szépséggel van dolga mindenekelőtt, ahogy Baán Tibor jellemzi nem egy kiváló költőnket. Ez erkölcsi szépség is lehet, a gonoszság leleplező, ironikus megidézése. A kri­tikus nemcsak a hibát keresi a könyvben: az esztétikai ismeretre, élményre kíváncsi. Könyvbarát létére sem pusztán udvariaskodik a szerzővel, hanem őszintén értékeli művét. A kritika akkor is fontos, ha írója nem ért egyet a művel. A bírálat nem sértés, csak ha sértőn fogalmazzák meg. A kritikus nem pályázik fenegyereki babérokra, de jobban örül a jó könyvnek, mintha hibavadászként nagyvadat terítene le; házi könyvtára nem trófeagyűjtemény.

Baán Tibor negyvennégy kritikája nem divatos, mások által túlértékelt szerzőkről szól („Mi gondja ezekkel”). Nem áll be semmiféle kórusba, hanem jó befogadóként ad útmutatót a mai magyar irodalomhoz – főként a költészethez, de a szépprózához és az elmélethez is. Nem sóvárogja vissza a nemrég érszűkületben szenvedő epika helyébe a líra olyan mértékű túltengését, mint amilyet a hatvanas években láthattunk, bántó egyoldalúságokkal, felülről vezérelt ideológiával. Visszahozta viszont a súlytalanná váló könyvbírálatba a kulturális megbízatást, s ezzel az irodalomnak a nemzet életében betöltött szerepét erősíti. A mai irodalom a maga könyvkiadási és terjesztési gondjaitól sok sebből vérzik, de a hiteles szakmai értékelésre ma inkább van mód, mint a nagy Nyugat-nemzedék beérkezése óta bármikor. Akkor is, ha ma nagyobb hatalom a haszonelvűség, mint az érték becsülete. Ma is igazságszerető kritikusokra van szükség, akárcsak elődeink idejében.

E negyvennégy kritikából és néhány elvi állásfoglalásából összeállított kötet fejezeteit nincs módom külön-külön mérlegre tenni, de külön méltányolom az elkésett vagy végleg elmaradt megbecsülésben részesült mesterek jóvátételszerű méltatását. Említendő a sokoldalú kulturális tevékenységével együtt költőként is emlékezetes Albert Zsuzsa; a műfordítói életművével és kulturált verseivel a „szépkorúként” távozott Hárs Ernő; a zenei közművelésben hatalmas népszerűséget szerzett, verseiben szívhangokat megszólaltató költő, Czigány György; az erkölcsi világrend érvényét hallatlanul eredeti versekben és a Téli bárány regényében helyreállító Kalász Márton; a fiatal tehetségeket útjukra bocsátó, sajátos szépségekre fogékony Kárpáti Kamil; az álomtechnikát erős intellektualitással párosító, tudósnak is kiváló Rába György; a vesztébe rohanó emberi lényért okkal aggódó, szerelmi lírájáról is, ősi-modern bartókiságáról is nevezetes Tornai József; a katolikus líra állhatatos művelője, Vasadi Péter.

Baán Tibor megemlékezik az erejük teljében távozott alkotókról is: a rendszerváltást megelőzőn „kamikázei bátorságú”, nyelvi ötletekben, formákban gazdag Nagy Gáspárról; tiszteletre méltó »romániai ötvenhatosunkról«, a drámában nagy s a versben is méltán elismert Páskándi Gézáról; a sokféle sorsra, főként a szegényekére érzékeny, lélekismeretével a legjobbakhoz felnőtt novellistáról, Vathy Zsuzsáról. Baán Tibor róluk írt írásai egy-egy szál virág is a sírjukra, nemcsak szakszerű műelemzések.

Örömmel fedeztem föl a helyesen méltatott költők, írók sorában a megszenvedett pályát befutó, nagy zeneiséggel szóló, spirituális verseket író Antal Barnabást; a finoman személyes és szellemes Deák Lászlót; az ezúttal regényíróként is elismert költőt, Dobozi Esztert; a vers és a verstan kiemelkedő szakértőjét, Szepes Erikát. A szerző fényt bocsát a színművészettől az irodalomhoz pártolt s a líra határán egyensúlyozó, igen eredeti stílusú novellistára, Csernák Árpádra. Velem együtt kitűnőnek minősíti a tömören megírt, portréfestésében találó Marsall László-monográfia szerzőjét, Sturm Lászlót; a költőnek-kritikusnak egyaránt mély érzésű Kelemen Lajost – Baán Tibor az ő Tóth Erzsébetről írt monográfiájáról szólva kettős ismertetést végzett, a rendszerváltást előkészítők nemzedékéből kiemelkedő költőét s a róla esszéértékűen író monográfusét. Megérdemelt elégtételt szolgáltat a kritikus a ritkán méltatott, egyre inkább kozmikus költői világot építő Szigeti Lajosnak. Megerősíti régóta kiharcolt prózaírói rangjában a sokáig inkább költőként ismert Mezey Katalint; a magyar kultúraépítést ma is gyönyörű versekkel szolgáló Kiss Benedeket; a versben újrateremtett égi és földi szépség, a lelkiség és az etikai igényesség bűvöltjét, Rózsássy Barbarát. Méltó szavakkal fogadja Benke László, Madár János megszenvedett, régi önmagához is, népéhez is hű, életes, közösségi ihletésű költészetét; Gömöri György kultúraépítő és kultúraközvetítő szerepét, mindig elmés, igényes verseit; úgyszintén a gondolati líra élvonalában haladó, az idő folyamát anyagszerűen érzékelő-fájlaló, de nem panaszkodó Ágh István költeményeit. Az elsőrendű formaérzékű Fecske Csaba egyre mélyülő, derűjét így is megtartó költészetének értékeiről ugyanúgy meggyőz Baán Tibor, mint a modern vers új útjait kereső Villányi László, a költemény „drámai terét” megteremtő, illúzióitól megszabadult Pusztai Zoltán, a meseszerű prózaverset magas szintre emelő Czilczer Olga és az általam eddig nem ismert, de a fölfedezésre feltétlenül érdemesnek bizonyult Baka Györgyi verseinek művészi rangjáról, akárcsak a költői érzelem jogát visszaigénylő Láng Csabáéról, a lexikonok alfabetikus szerkezetét követő Mezei Gáboréról, az esszéíró Pozsgai Györgyiéről, az ironikus kisprózát író Szlafkay Attiláéról, a napló-novellákat író, szociográfiai ihletésű Oberczián Gézáéról. Két műfajban értékeli a jó költők elindítójaként is ismert Filip Tamást, aki a vonzó képi világú líra művelése mellett meggyőző költészettani fejtegetésekkel áll ki a talmiságokkal szemben, egy helyütt „az írástudók ájulását” említve. (Julien Benda „az írástudók árulását” kárhoztatta Babitsunk értelmezésében, innen a szójáték.)

Hívogató és otthonos a szemle: érezzük, hogy a kritikus együtt lélegzik élő irodalmunkkal. Baán Tibor szavával mondva „összeáll a kép”, a mai líra képe. Teljességet ígér, amelyet derekasan megközelíthet, ha majd más szerzők is górcső alá kerülnek kritikusi műhelyében. (Széphalom Könyvműhely, 2018)