Baka István ízlésbiográfiájának alakulása

E tanulmány egy hosszabb lélegzetvételű értekezés(Baka István „apokrif” költészete. Ami a Tájkép fohásszal című gyűjteményes kötetből kimaradt) része. Azt vizsgálom, hogy a Baka István által kanonizált, vagyis a Tájkép fohásszal című kötetben (Versek 1969–1995, Jelenkor, 1996) véglegesített költészet és az abból kimaradt, általam „apokrifnak” nevezett, azÖsszegyűjtött versek (Kalligram, 2016) függelékének Gyűjteményes kötetekből kimaradt versek című fejezetében közreadott szövegek miként folytatnak egymással párbeszédet a költő ízlésbiográfiájának alakulását körvonalazva.

A Baka-poétika alakulástörténetéhez hozzátartoznak azok a versek is, amelyeket a költő az első kötetekben közölt, de a gyűjteményes kötetekbe utóbb nem vett fel, illetve azok, amelyek folyóiratokban, napilapokban megjelentek ugyan – tehát amelyeket költői pályája, ízlésbiográfiája egy adott pontján a maga mércéje szerint közlésre érdemesnek tartott –, de egyre kifinomultabb és ezért szigorúbb önkritikájának következtében utóbb egyetlen kötetébe sem fértek bele, vagy csak részlegesen használta fel azokat.

A Gyűjteményes kötetekből kimaradt versek című fejezetbe sorolt költeményeket szemügyre véve szinte mindegyik esetében kiugrik az a poétikai és/vagy szerkezeti döccenő, ami miatt Baka feltételezhetően kihagyta gyűjteményes köteteiből vagy fel sem vette köteteibe a korábban folyóiratokban, napilapokban közölt verseit. Íme, néhány példa a teljesség igénye nélkül. A Magdolna-záporban megjelent (a továbbiakban:M. Z.), de a későbbi kötetekből kihagyott Hajnaltól reggelig című verset¹ didaktikussá teszi, hogy az első három szakasz képi világa nyilvánvaló párhuzamot alkot a lírai ént középpontba állító 4. szakasszal, és így a megjelenített táj a reflektáltság révén az én helyzetének illusztrációjává válik: „Most én is így állok veled, / e szép világ magába békít”. ASzép fácska, dunna volt (M. Z.) című költeményben ² sem rejti el a tájat létrehozó én gesztusát („Topognak elrongyolt cipőid, / szép törzseden lánymell-halom: / ágad tört ott, sebedre gyűlik / a torló, kérges fájdalom”), táj és ember egymásra vetítése mesterkéltnek hat, mikro- és makrokozmosz találkoztatása nem hoz létre koherens versvilágot: „Mint ahol ötnél több gyerek van, / az égi csillagok soványak, / megbújnak ritkuló hajadban, / s alattad vadvizekben fáznak.”

Úgy vélem, A lombon átszűrt… (M. Z.) című versben ³ sem sikerül még az, ami a Baka-kánonba bekerült versekben igen: a poétika alapját képező komplex költői képbe nem épül még be szervesen, nem válik részévé egy-egy elvont fogalom, képzavart hozva létre: „s vad fák merev reménnyel”. Ráadásul a vers befejezésében a direkt közlés sem marad el, kilép a szöveg a metaforikus versbeszédből: „A félelemmé vált homály / riadt sötétre gyávul… /S én itt születtem! Óv e táj, / de nem ment meg magától.” A Már egyre több eget (M. Z.) című versben⁴ is ugyanennek a poétikai buktatónak lehetünk tanúi: „E tájban nem vagyok, csak értem, / a fásult égen lóg kabátom, / megóv az is, mint hasztalan, / de eladható szabadságom” (kiemelések tőlem – B. L. L.).

Az udvar fája (M. Z.) ⁵ a későbbi szabad versek formáját, áradását idézi, de hiányzik még belőle az enjambement-ok által keltett sodrás, a központozás elhagyása miatti jelentésmegsokszorozódás, az irónia és a blaszfémia, ehelyett a vers inkább túlbeszélt, a képek telítettek, ezért strukturálisan átláthatatlanok. Ennek ellenére a vers megelőlegez valamit a későbbi költemények metaforikus szólamának összetettségéből: „Aludj a rozsdás sűrűségben, / a Hold fehér köve alatt, / a fénybetűk rózsaszín nyálában, / a szenes illatú szelekben, / a poros feketeségben, / a taknyos zöldben!” stb.

A Temesvár-versekhez készült démonikus természetet megjelenítő vázlat, aChe (M. Z.)⁶ és a Temesvár után. Az erdőn (M. Z.)⁷ sem véletlenül került ki a gyűjteményes kötetekből. Összevetve ugyanis például utóbbit a Temesvár. Dózsa táborával, úgy tekinthető, mint annak egyik kevésbé sikerült változata, amely sem tematikailag nem hoz újat, sem a kompozíció nem elég hatásos, főként a befejezése erőtlen: „Nézzük – és öletni / visszatérünk falvainkba. // Én – amint kiárad vérrel / önnön szívéből a hajnal, / te – amint a vér az éjjel / bemocskolt ingén megalvad.”

Az egyenetlen hosszúságú sorokból építkező Ha volna című vers ⁸ az össze nem illő képek egymás mellé erőltetése vagy a hétköznapiságot, a triviálist átpoétizálni képtelen szótársítások miatt válik poétikai szempontból problematikussá: „Ha volna kerítetlen béke”; „s ha volna le nem köpdösött kenyér” (kiemelések tőlem – B. L. L.). Rendhagyó, jószerivel Baka István költészetében egyszeri, egyedi az is, ahogyan a vers megjeleníti Istent. Úgy beszél róla a lírai én, mint akivel behelyettesítené magát, hogy a saját és a versben megszólított másik vágyai beteljesüljenek: „ha Isten volnék, örülnék, hogy akkor / még ama napon teremtettelek, / mikor szívemből nem fogyott ki végleg / az irgalom s ajkamról a mosoly”. Amennyiben a megszólított a vers, akkor a beszélő az alkotó szerepében szólal meg, aki tudatában van teremtése és teremtettsége esendőségének, akit a teljességre való törekvés hajt, de aki ismeri a nyelv határait, önmaga, istenképe esetleges, töredékes voltát is. Ebben a versben az a baj, hogy az erről szóló költői nyelv is esendő.

A Tűzbe vetett evangéliumban megjelent, a Sellő-szonett -tel rokonítható Tó-szoknya című vers⁹ és az Évszakok című kvartett¹⁰ képi világuk által a Baka-poétika első ciklusainak, a Legenda, hát lehullasz, aKönyörögj érettem, a Szakadj, Magdolna-zápor vagy a Tűzbe vetett evangélium sajátos tájverseivel hozhatók ugyan összefüggésbe, hiszen mindegyik évszakban őszies-télies vagy a tragikum bekövetkeztét ígérő idő/(táj)kép jelenik meg, de a Tó-szoknyában még túl nyilvánvaló az én és a táj szétválása, illetve az énnek a tájjal való eggyé olvadási vágya: „Eső ha volnék, millió / ujjammal nyúlhatnék alád, / rengő, te, tükörképemet / vénné ne ráncold legalább!” Az Évszakokban a Tél silányul alkalmi verssé, amelyben az egymáshoz nehezen illeszkedő képek is nehezítik a befogadást: „Míg be nem fogad a hó, s az orrunk / répává nem dagad vöröslőn” (kiemelés tőlem – B. L. L.).

Az előző szövegekhez képest a Töredékek egy drámából című háromrészes mű¹¹ több szempontból is fontos opus Baka István költészetében. Jelzi a költőnek azt a törekvését, hogy át akar lépni lírája világtereiből más műnemben teremthető/teremtődő szöveguniverzumokba, ¹² egyben azt is, hogy ez csak úgy valósulhat meg, hogy nem tagadja meg költő mivoltát, vagyis tulajdonképpen Baka költői nyelvének természete nem szünteti meg önmagát, amennyiben az tapasztalható, hogy a három szereplő dramatizált monológja ugyanolyan, mint a versek beszélőinek a világra vonatkozó reflexiója, filozofikus ön- és világértelmezése. A 20. századi drámahagyományt is folytatva, a külső cselekményesség hiányzik, helyét a gondolatiság foglalja el, a dráma nyelve így lirizálódik, vagy – másképpen fogalmazva – a dráma is a líra hangján szólal meg, jelezve, hogy Baka István költői nyelve egységes, hogy a különböző műnemi kategóriák ugyanazon a félreismerhetetlen poétai-poétikai nyelven szólalnak meg. A Töredékek egy drámából ugyanakkor azért is fontos állomás ezen a költői pályán, mert a dramatizált versbeszéd már a kezdeteknél a költő poétikájának szerepjátszó természetét bizonyítja, azt, hogy a versben megszólalás maszköltés, nincs egy egységes, végső én, hanem mindig mássá válásaiban teremtődik: itt vándorként, Mária Magdolnaként vagy éppen az idegenként. Ez a költői eljárás cáfolja a korai költészet egyes kritikusainak azon véleményét, amely szerint az induló Baka-költészet elsősorban/kizárólag a metaforikus versbeszéd és nem a szerepjátszás felől interpretálható.¹³

A triptichon, különösen a Mária Magdolna, bolond öregasszony című 2. rész egyben a költői életmű belső alakulása szempontjából is fontos: a Tájkép fohásszal című kötet Szaturnusz gyermekei ciklusában megjelent Három apokrif című kisciklus előzménye. Abban három nő beszél: Mária Magdolna, Izolda és a mesebeli okos lányhoz hasonló, a rész ajánlása szerint is női beszélőre valló én. Miután az Egy József Attila-sorra című versben a kanonizált bibliai szövegek dekonstruálása által megsemmisített hagyomány helyére a Három apokrifban Baka az apokrifot emeli be saját kánonjába, el is bizonytalanít, hiszen a három versbeszéd nem hiteles szent szöveget feltételez. Mivel azonban nem köti a kánon érdeke, kánonon kívüliségükből eredő szabadságuk lehetővé teszi, hogy maguk képezzenek kánont. Ez az apokrifot kánonná emelő szándék érhető tetten a Töredékek egy drámából című költeményben is, amelynek 2. része – leszámítva azt, hogy az utolsó két sora még nem képez önálló szakaszt, mint a Három apokrifban – szóról szóra, sorról sorra megegyezik a Három apokrif 1. részével, amelynek a címe kevésbé didaktikus, amennyiben ehhez, az első változathoz képest csak a bibliai szereplő neve képezi a címet, a „bolond öregasszony” jelzős szószerkezettől pedig eltekint a költő, hagyva, hogy többféle értelem-összefüggés jöjjön létre a versszöveg olvasása során, és ne kizárólag egy elmeháborodott szólamaként olvassuk a költeményt.

Az apokrif evangéliumot idéző Mária Magdolnában és aMária Magdolna, bolond öregasszonyban egyaránt aFredman szonettjeiből, a Gecsemáné vagy az Én itt vagyok című versekből ismert istenkereső várakozás motívuma azt bizonyítja, hogy bár Baka költészete kapcsolatot tart a gnoszticizmussal vagy a manicheizmussal, ennek ellenére nem egy, a Gonosz hatalma alatt álló világképet körvonalaz.¹⁴ Az apokaliptikus várakozásban gyötrődő Mária Magdolna Viktor Szosznora Első ima Magdolnához című versének Krisztus-monológjával dialogizálva,¹⁵ kétségbeesve, de a hit hangján az Úrhoz szól, felajánlva magát neki: „Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg! / Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok.” Amennyiben a „megkondulok” a költői megszólalás és az alkotástól elválaszthatatlan kín metaforája, akkor a várakozás hiábavalósága, a végítélet elmaradásának rettenete az emberin túl a költői küldetés be nem teljesítésétől való félelem is, attól, hogy nem lát be Maya fátyla mögé, nem lesz a tiszta tudás birtokosa. Ezért erkölcsi kérdés visszautasítani Szosznora Krisztusának kérését („Mesét, mesét kell költened / énrólam, Mária”), ami egyben a Három apokrifban a palimpszesztben megragadható költő (mint szerep) Trisztánéhoz hasonló vergődését is jelenti: „Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri / a holtakat a földből”.¹⁶

Míg a Három apokrif első szövegeként a Mária Magdolna a teljes kisciklus beszédmódját, problémafelvetését meghatározó darab, ¹⁷ és a részek közötti koherenciát a női princípiumokként definiálható beszélők és közös sorsuk, egymással párbeszédet teremtő kultúrtörténetük is adja, a Töredékek egy drámából című triptichonban a Mária Magdolna, bolond öregasszony második szövegként a sugárzó középpont. Nemcsak azért, mert nyelvi-stilisztikai szempontból a legsikerültebb lírai monológról van szó, hanem azért is, mert bár lazább kapcsolódás figyelhető meg az egyes beszélők szólama között (például nem lehet egyértelműen eldönteni, mint a Három apokrif esetében, hogy mindegyik részben női beszélőről van-e szó), ok-okozati szempontból összefüggnek a részek. Mivel egyedül Mária Magdolnának van neve, felfogható úgy az 1. rész névtelen vándorának sorsa, mint Magdolna múltja, mint nyomasztó múltbeli szerep és az azzal járó élethelyzetek sora („Emlékezem telekre, amikor / az utcákon végig disznósivalkodás, csorgott a véres / lé a kapuk alól”; „Tíz év a várótermek füstjében, alvások elgémberedett / bokrok alatt”; „szétdobált csikkek, söröskupakok, papírfoszlányok – a Tejút / meggyalázott térképe fogadott.”), amely a 2. rész jelenének megtébolyodásához vezetett. Az Úrral perlekedő, blaszfémikusan megjelenített Magdolna emberi-alkotói kétségbeesést metaforizáló céltalan várakozásának értelmetlensége, jövőtlen, apokaliptikus létállapota körvonalazódik Az idegen a hófúvásban című 3. részben. Mintha az önmagától, a világtól elidegenedett, a bibliai kánonból kiesett, de ahhoz képest apokrif közegben egy/az új kánon megteremtésében ellehetetlenített költő(szerep) szólalna meg, aki azért perlekedik, lázad az Úr ellen, keseregve saját sanyarú sorsa fölött, hogy a költő, az ember fölött álló Mindenható legalább a halál (ember- és/vagy költőlétet felszámoló) csendjét adja meg, ha már nem részeltette az isteni nyelv tökéletességében: „Csak annyi csöndet adj, hogy / belédermedjek, Isten!”

A lírai dráma mint töredék végül azért is izgalmas olvasmány lehet a Baka költészetének alakulástörténetét értelmező számára, mert a szerepjátékos jelleg mellett tartalmazza az érett poétika apokaliptikus világának látomásos versbeszédét, és drámai módon szólal meg az a metafizikai konfliktus is, amely a kései költeményekben teljesedik majd ki. Nem véletlen, hogy éppen a Szaturnusz gyermekei világrettenetet artikuláló számvető-létösszegző versciklusának Három apokrifjában Baka újra előhívja a korai vers középső részét, és egy feszesebb, egységesebb lírai szólam részévé avatja.

A Töredékek egy drámából című triptichon mellett a Transzcendens etűd című vers¹⁸ megjelenésének története is azt bizonyítja, hogy a lírikus más műnemben is ki akarta próbálni magát. Amiért kapcsolatot teremt a Baka-líra határvidékét vagy egyszerűen csak más dimenzióját jelentő epikával, az az, hogy a költő eredetileg A Város és az Idegen című novelláját később a verssel azonos cím alatt közölte a Szekszárdi mise című kötetében, amely mintegy rátelepszik a köl­teményre, illetve részlegessé tenné az interpretációt, ha csak önálló alkotásként értelmeznénk. A novellával való párbeszéde megkerülhetetlen azért is, mert Baka a Transzcendens etűdöt kötetben soha nem jelentette meg, s mivel csak a Próza, dráma kötet¹⁹ munkálatai során derült ki, hogy a Transzcendens etűd verscímet takar (Tiszatáj, 1979/12.), és ezért kimaradt az életműsorozat Versek című kötetének²⁰ függelékéből, ezt a „szöveggondozói, kiadói hiányosságot ellensúlyozva virtuális mini-ciklusként” Bombitz Attila szerkesztő a Próza, dráma című kötetben közös cím alatt közölte az „eltűnt” verset és az elbeszélést, amelyet Baka egyébként az 1991-esBeavatások című prózakötetéből kihagyott.²¹ Az Összegyűjtött versekben ugyan helye van, mint a lírai életművet összegző legteljesebb gyűjteményben, alaposabb értelmezését az azonos című novellával dialógusba hozva, a költő prózáját elemző tanulmány részeként vélem létjogosultnak, érvényesnek, teljesebbnek. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az elégikus vers lírai énje – akárcsak a novellában az Idegen, aki megállítja az időt, ködből szobrot, lányalakot formáz²² – a megvált(ód)ás szükségszerűségét hangsúlyozza, tapasztalati és tapasztalaton túli, evilági és transzcendens határvidékét, kapcsolatát, a kettő közötti átjárhatóság, a teljesség megtapasztalásának lehetőségét kutatja. Az ehhez választott szerep az érzékeny, a világra nyitott, a világ különböző szintjeit magába engedni képes léleké, hite feltétel nélküli abban, hogy – akárcsak a novellabéli Idegen – alakítója, szereplője lehet ennek a folyamatnak: „gyertyaláng-kapun át a fény / serege várába vonul / két ujjammal összeszorítom és a / világ az Örök Éjszakába hull”.

Azt gondolom, hogy a Töredékek egy drámából című vershez hasonlóan a Döblingben megjelent To be or not to be is jelentős vers ugyan,²³ amely magában hordozza a kései versek önreflexivitását, az érett Baka-líra késő modern nyelvének a lírai önértelmezést középpontba állító erejét, azt tudatosítva, hogy „a létezés az írandó (írható?) vers függvénye”,²⁴ hogy a vers önmagát írja, hogy létrehozhassa azt, „aki e verset írja”,²⁵ megidézve a Csak a szavak alapkérdését, de úgy érzékelem, hogy a 3. szakasz zárójeles része poétikai szempontból fölösleges kiszólássá válik – „(ugyan kérdhetnéd hogy miféle ólba / s ki kicsodát ha nincs se ól se mi)” –, és a befejezés szintén zárójeles utolsó sora pedig nem következik az előzményekből, nem őrzi meg a vers feszültségét, zártságát: „(csak hát ez engem csöppet sem vigasztal)”. Hasonló kisiklás történik a Ködben is,²⁶ amelyben a „behúzza / a farkát, és eloldalog” bántó köznapisága mellett a befejezést az ismétlés zilálja szét: „Mindegy, mi volt: áldás vagy átok, – / ne félj! Hisz elment már. Ne félj!” A hazatérő Thészeuszban²⁷ pedig a szerepjáték mikéntje válik problematikussá, és ezt a versnek a kötetből való kihagyásával pontosan érzékelteti is Baka. A Thészeusz című vershez képest ²⁸ a lírai én különállóságát artikulálja, ami az én-szereppel való nyílt, fölöslegesnek ható azonosulási gesztusának artikulálásában ragadható meg („s ki látja embermaszk alatt / a bikaarcú szörnyet engemet”), míg a Mozart-mambó²⁹ mintha a Baka-líra nyelvének szerepteremtő erejét cáfolná, mert a zeneélmény magában a szövegben nem hoz létre verszenét, mintha a maszköltést a beszélő interjúra emlékeztető megnyilatkozási stílusa tenné lehetetlenné. (Nem véletlen hát, hogy a vers napilapban jelent meg.)

Összeolvasva a Baka-költészet „apokrif” szövegeit, ezen belül a gyűjteményes kötetekbe fel nem vett verseit aLegenda, hát lehullasz című ciklussal kezdődő és az Új versekkel záruló kanonizált poétikával, feltárul, hogy honnan hová jut el Baka István mint alkotó, illetve az, hogy mire képes a nyelv, a kultúraértelmezés és -átértelmezés, amely Baka költészetének hangszerelésében, szerepekben fejeződik ki. E szerepjáték megalapozottságát a kései vers, a költő által kötetbe fel nem vett (de Baka végakaratához képest a Tájkép fohásszal című gyűjteményes kötetbe a szerkesztő által önkényesen beválogatott,³⁰ egyébként esztétikai színvonalát tekintve kiforrott, autentikus) Sellő-szonett ³¹ 1. szakasza harmadik sorának vége és negyedik sora adja: „a szó / még rügy vagy pattanás volt ajkamon”. A költemény költészettörténeti összefüggésbe helyezi (mind autotextuális, mind intertextuális értelemben³²) a Baka-poétika egészét, jelezve az olvashatóság irányát a korai versektől a kései költeményekig és vissza, a poétika visszafelé olvashatóságának esélyét is felvillantva. A mű emlékezik és emlékeztet a költői szó révén a költői szóval, az ihlettel, a termékenységgel, a kultúrával való eljegyzettség pillanatára,³³ amely bűnbeesés is, élet is, és amelynek eredménye ez a költészet: „még nem tudtam hogy tó lesz minden éjjel / ha felnövök s bár iszapos kiszárad / olykor megér akármily drága árat // fizetem érte életem egészét / hogy viszonozzam sellő-ölelését / vízmélyi mégis földi szenvedéllyel”. A Sellő-szonett Baka István költészetének lezárása abban az értelemben is, hogy a költőt mint szerepet, a költészetet, a nyelvet és annak megszólalásmódjait zárja le mint létmódot, azt állítva, hogy a költőlét az egyetlen autentikus létforma. A költészet elsődlegességét hangsúlyozza a tapasztalati léttel szemben, amiért mégis életével fizet: a költőlét ugyanis úgy önemésztő folyamat, áldozat, fájdalmas, újra és újra megtörténő beavatás, hogy áldás is. Amint Fried István is írja: „a vers kamasz hőse alámerülhet a természetibe, ám ez az alámerülés valójában fölemelkedés, a kéj […] nem a sátán ajándéka, hanem áldás […], amely (égi,) földi szenvedély, amely vízmélyi (a lenti világ üzenete), megint a három fokozat tetszik ki a versből, a gyermekkor, az ártatlanság kora, amely megelőzi a történéseket, vagy a történéstelenség jegyében áll, ez az aranykor, majd az apokalipszis, a látomás világa, ezt követi a megváltás, az áldás. […] a versben a szakralitás, a diabolikus és az emberi világ együttese adja a lét teljességét. Ezzel párhuzamosan bontakozhat ki a szótalanságból a szó, a látomás erejével lehet a szóból a jelenéseket versbe foglaló költői gesztus [ami] […] a költőileg való lakozást húzza alá.”³⁴

Jegyzetek

1 1967. december; Szegedi Egyetem, 1970/2. Megjegyzés: Ahol nem az értekező szövegbe ágyazva, hanem lábjegyzetben jelölöm a versek, versvázlatok, változatok, töredékek bibliográfiai adatait, ott az Összegyűjtött versekben érvényesített jelölési logikát követem: keletkezés dátuma, ennek hiányában keltezés nélküli (k. n.), a keltezés nélküli közlés után zárójelben megjelenő dátum a megközelítő keletkezési időszakot jelöli, végül pedig egyes szövegek esetében a Baka István életében vagy halála után folyóiratban/napilapban való megjelenést tüntetem fel.

2 1968; Tiszatáj, 1969/2.

3 1968; Tiszatáj, 1969/2.

4 1969; Tiszatáj, 1969/7.

5 1969; Tisztatáj, 1969/12.

6 1971; Tiszatáj, 1971/1.

7 1971. április 5–7.; Tiszatáj, 1971/7.

8 1973; Új Forrás, 1973/2.

9 1975; Kortárs, 1975/10.

10 1980; Kincskereső, 1980/12. A Nocturne című verset (1976; Tiszatáj, 1976/11.) a Vázlatok, töredékek, változatok című fejezet Kép-epigrammák című versfüzérvázlatának részeként értelmezem.

11 1978; Tiszatáj, 1979/2.

12 Baka István verseken és műfordításokon kívül epikai és drámai műveket is írt. Drámái: A völgy felett lebegő lány (Szekszárdi mise, 1984, 75–118.), A korinthoszi menyasszony ( A kisfiú és a vámpírok, 1988, 115–181.), Eroica. (Utóbbi írógéppel írt kézirat, amelyet a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum őriz. Baka István az 1965. június 21-én Solymár Imrének címzett levelében „verses játéknak” nevezi az ifjúkori drámakísérletet – vö. Solymár Imre, Baka István diákkora, s „legboldogabb” esztendeje, 1965, Új Dunatáj, 1996. június, I. évf. 2. szám, 21–32. itt: 23.) Baka Tünde közlése alapján az életmű még egy – úgy tűnik, soha el nem tüntethető – fehér foltjára lehet felhívni a figyelmet: „1969–70-ben íródott még egy Archibáld, a kőevő című rövid színdarab, amelyet én mutattam be a Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumban létrehozott irodalmi színpadommal. Ez egy ironikus, mulatságos darab volt, tartalmazott például egy Sárkányölési szabályzatot is, amelyet a sárkányölő figura kézben tartott, felolvasott, miközben harcolt az egyfejű sárkánnyal (még Csukás István nem írta meg akkor a Süsüt!), hogy szabályos legyen a küzdelem. Sajnos ennek [n]em maradt fenn a szövege.” (Baka Tünde levele Borsodi L. Lászlónak, 2013. október 17.)

13 Szigeti Lajos Sándor motívumelemző tanulmányai ugyan a fő szempontot követve a metaforikus versnyelv alakulására, alakulástörténetére helyezik a hangsúlyt, de a motívumok rendszerének elemzése nem jut el annak tárgyalásáig, aminek a motívumok a nyelvi alapját képezik: a szerepjátszás problémájáig. A Versor(s)ok (Széphalom Könyvműhely, 2005) című kötetben olvasható tanulmányok közül csak az Álarcosan című képez kivételt, amely Baka István Ady-maszkjait veszi számba. Miközben a Baka-költészet recepciójában megkerülhetetlen Fried István Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról című tanulmánykötete (Tiszatáj Könyvek, 1999), a könyv részleges érvényű abban a tekintetben, hogy nem foglalkozik Baka István első négy verseskönyvével (Magdolna-zápor, Tűzbe vetett evangélium, Döbling, Égtájak célkeresztjén). A szerepjátszás változásainak rövid összefoglalásán túl nem fejti ki jelentőségüket, korszerűtlennek minősítve a Sztyepan Pehotnij testamentuma előtti pályaszakasz maszköltéseit, a Vörösmarty- vagy a Liszt Ferenc-verseket.

14 Vö. Nagy Gábor, „…legyek versedben asszonánc”. Baka István költészete, Kossuth, Debrecen, 2001, 308., itt: 78.

15 A Baka- és a Szosznora-vers párhuzamairól lásd i. m., 118–119.

16 Nem véletlen, hogy a dialógus válik hangsúlyossá a vers végén („Templomod küszöbén várok reád, Uram”), hiszen Baka dialógusai „kétségbeesésből, teljességigényből, útkeresésből adódó kérdések-válaszok – magányról, Istenről, alkotásról…” Ekler Andrea, A Magdolna-szüzsék és motívumaik, valamint ezek interpretációi Baka István, Viktor Szosznora és Borisz Paszternak költeményeiben = Uő, Létra az örökléthez, Magyar Napló, Budapest, 2004, 24–42., itt: 32. Trisztán és Mária Magdolna szenvedésének párhuzamáról lásd Kanizsai Dávid, „Éjlik mindörökre”. Baka István: Sztyepan Pehotnij testamentuma, Kortárs, 1995/2., 99–103., itt: 101.

17 Az Izolda levelében a Mária Magdolnában megkezdett apokrif versbeszéd szerves folytatásaként az alkotói kín metaforájaként értelmezett Mária Magdolna gyötrelme kerül új összefüggésbe. A költemény a Trisztán sebe című vers lírai történetének, a várakozás kétségbeejtő alaphelyzetének Izolda maszkjában való újraartikulálódása. Amellett, hogy hitelteleníti Mária Magdolna eltökélt várakozásának értékét, megvonja a reményt a Trisztán sebe című vers énjétől is, aki halálának mondja ki. Amennyiben Trisztán és Mária Magdolna alkotói kínjáról van szó, Izolda hangja úgy is értelmezhető, mint válasz Mária Magdolna kétségbeesett dialóguskezdeményező próbálkozására; eszerint a megnyugvás, a költői szóra lelés elmarad, az alkotóra, akárcsak a száműzöttre, nem vár békés rév. Így lesznek Aeneas, Fredman, Trisztán és Mária Magdolna rokonok, a költői szó számkivetettjei (vö. Fried István, Van Gogh szalmaszéke = Uő, Árnyak közt mulandó árny, 81–109., itt: 101.). A Töredék már nemcsak a teljesség hiányának kifejezője, hanem annak is, hogy a költői nyelv is töredékes. Ezért nem következhet be a teremtés jutalmaként a beteljesülés, hiszen bár mindent megtett az önmagát a mesebeli okos lányhoz hasonlító beszélő – aki az alkotó találékonyság, eredetiség és küzdelmes újrateremtés allegóriája (vö. Valastyán Tamás, Apokrif alázattal és vakmerőséggel =„Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről, szerk. bombitz Attila, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2006, 99–111., itt: 110.) –, az alkotóra és az alkotásra a halál árnyéka vetül, akárcsak az ajánlásban megnevezett, a Baka költészetével rokon költőnőkre, Marina Cvetajevára és Hervay Gizellára, valamint életművükre.

18 1979; Tiszatáj, 1979/12.

19 Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2005, a szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila, 340.

20 Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2003, a szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila, 476.

21 Vö. Bombitz Attila, Utószó = Baka István művei. Próza, dráma, 331–336., itt: 333.

22 Vö. Olasz Sándor, Szekszárdi mise. Baka István prózakötete, Népszava, 1984. november 24., 10.

23 1982; Alföld, 1982/4.

24 Fried István, Baka István művei tágabb kontextusban = „Égtájak célkeresztjén”, i. m., 39–57., itt: 54.

25 Vö. Nagy Gábor, A lírai önértelmezés Baka István költészetében, Hitel, 1995/7., 87–94., itt: 87.

26 1986; Alföld, 1986/3.

27 1989; Forrás, 1989/5.

28 Az egyes szám első személyben beszélő Thészeusz énjét önmaga mitologikusságát, szövegiségét átértelmezve metaforizálja, hiszen önmagával azonosítja a labirintust („A labirintus én vagyok”), és ha az én a labirintus, akkor annak lakói, a bikaszörny, a királylány, a hős, továbbá az éj, a kéj, a bűn, a csömör is metaforákként értelmezendők. Ezzel az önmetaforizáló gesztussal nemcsak objektív lírát teremt (vö. Lator László, Baka István égtájai. Baka István:Égtájak célkeresztjén = Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, szerk. Füzi László, Nap Kiadó, 2000, 166–174., itt: 173.), nemcsak arra utal, hogy minden az én terében és idejében gondolható el, hanem önmaga nyelviségére is felhívja a figyelmet, kijelentve, hogy nemcsak az énen, hanem a nyelven kívül sincs semmi: „csalás / hogy léteznék útvesztő bármi más”. (Fabulya Andrea is azÚtvesztőben. Észrevételek Petri György Öt tétel című költeményének D. Tételéhez – Tiszatáj, 2007/2., A Tiszatáj Diákmelléklete, 119. szám, 1–8. – című tanulmányában a szubjektumot nyelvlabirintusként értelmezi: lásd 1–2.). Thészeusz önmaga felé fordulása tehát elsősorban a költői nyelv felé fordulás, a versnyelv önreflexív teljesítménye, a nyelv működik labirintusként. A hatásosan megfogalmazott hasadtság a maga sokféleségének, tehát gazdagságának a tudata is.

29 1991; Délmagyarország, 1991. november 30.

30 Vö. Csordás Gábor, A szerkesztő jegyzete = Baka István, Tájkép fohásszal, 327.

31 1995; Forrás, 1995/6.

32 A vers világ- és magyar irodalmi előszövegeinek értelmezésével Fried István két tanulmányában is foglalkozik. APuskin és Baka István sellőjében ( Árnyak közt mulandó árny, 139–149.) Homérosz Odysseiá jától Platón Kratüloszán és Horatius Ars poeticáján át jut el a Baka-vers közvetlen előzményének tekintett A sellő című Puskin-versig. Fried a Baka István „Számadása” című tanulmányában (Árnyak közt mulandó árny, 149–186.) tovább bővíti a vers intertextuális játékterét, kifejtve, miként idézi meg a szöveg a sellő-látomással a romantikának a nem e világra született lényről szóló költői hagyományát, Thomas Mann Doktor Faustusát vagy Weöres Sándor A képzelt menyasszony című négysorosát (lásd 175–176.). Nagy Gábor „…legyek versedben asszonánc” című monográfiájában a vers alapos stilisztikai elemzésének részeként főként a költemény magyar irodalmi előzményeit veszi számba, utalva Radnóti Miklós December, Nemes Nagy Ágnes Szerelmem, viziisten és Éjszakai tölgyfa című versére (lásd 255–256.).

33 „A viszonylag hosszú fölvezetés (öt és fél sor a szonettben!) olyképpen múltidézés, hogy a jelen meghatározottságát indokolja, olyképpen időbeliség, hogy az idő megszűnésének, az éjjelek eggyé válásának magyarázatát adja.” Fried István, Baka István „Számadása”, 177.

34 I. m., 177–178.