Farkas Judit: A titokzatos áramlás örököse – Beszélgetés Csernák Árpáddal

Amennyiben elfogadjuk, hogy a művészet művelése és közkinccsé tétele nem egyéb, mint az emberiség szellemi életének „titokzatos áramlása” nemzedékről nemzedékre, mesterről tanítványra és egyéniségről egyéniségre, akkor találónak érzem a címben rejlő állítást: azt, hogy Csernák Árpád kétszeresen is hordozója ennek a szép, de nehéz örök­ségnek. A könyv Farkas Judit kérdező és Csernák Árpád válaszoló közös munkája, de mindvégig a színész-írónak, a Búvópatak című kulturális folyóirat gazdájának sorsrajza, s nem mellékesen az utóbbi évtizedek színházi és irodalmi életének hiteles képe. Stílszerűen mondva: ezek állnak a „rivaldafényben”. Ám éppen hogy nem a fény, siker és dicsőség érdekli a riportkönyv szerzőit, hanem a művészi produkció félhomályban lezajló előkészítése, az érte folytatott harc, nemegyszer kudarc feldolgozása az idősödő művész emlékezetében, világképi reflexióival, küldetéses munkájának rokonszenvesen kifejezett tartalmával. A nyilatkozó hangvétele általában az őszinte emberekre jellemzően tárgyilagos, és csöppet sem „színészies” a szó negatív töltésével, amit „alakoskodásnak” érthetnénk. Szavainak csupán indokolt esetekben, a dolgok természetének megfelelően van pátosza: az összetartó, küzdelmeit mindmáig egymásért is vállaló család, a kiváló művészfeleség, Gera Katalin szobrász és leszármazottaik emlegetésekor, vagy a történelmünket, a zsarnokságot, az ’56-os forradalmat, annak leverését, majd 2006-os évfordulóját fölidéző lapokon.

„Közügyekről” van szó (Illyés Gyula kedvelt szavával) akkor is, amikor Csernák Árpád a színpadon jeleníti meg a magyar vagy a világirodalom valamelyik jelentős alkotásának egy-egy szerepét – amikor hitelesen alakítja akár egy példaértékű ember, akár egy intrikus gonosztevő vagy egy szerencsétlen áldozat személyét. És közügyekről beszél akkor is, ha kapcsolatba kerül a haza tágabb kulturális életével úgy is, mint aki a színházat, a vers- és könyvírást, a művelődési lap szerkesztését és általában a cselekvés szabadságát vagy gúzsba­kö­tött­ségét vizsgálja.

A színészeket mindig bámultam létezési módjukért, és Csernák műhelyvallomásai most is megrendítettek. Az egyéni és a közösségi alkotómunka különös kettőssége jellemzi ezt a művészetet. Kiemelkedő példája annak a napjainkban oly égető kérdésnek, hogy miként gondolkodjunk e két alapértékről: egyéni és közösségi alkotásról. Miként értelmezhetjük helyesen a szabadság fogalmát, meddig felszabadító érték, és mely ponton válik közösségellenes önérdekké. A színész, az alakváltás művésze a negatív hős megjelenítőjeként éppúgy életet lehel az általa játszott figurába, mint a hősszerelmes vagy a morális döntések önfeláldozó hőseként. A színpadon elhangzó beszéd éppúgy „apostoli” nyelvművelés, mint esztétikum és lélektan. A jó alakítás az égbe röppent egy cinkos tekintettel, a rossz pedig kiábrándít egy hamis hangsúllyal, mozdulattal. A színészen áll, mivé válik a drámaíró műve.

Sokat tanultam Csernáktól. Arról például, hogy miként érez és gondolkodik a színész maga, miközben az idős István királyt, V. Henriket vagy Horatiót játssza a színpadon. Hogyan hordozza magával e szerepek alanyait a maga belső életében, miközben utazik, bevásárol, átnézi fiainak leckéjét, vagy megpróbál kikapcsolódni, ha egyáltalán képes erre. Ismeretes Denis Diderot s nyomában József Attila azon fejtegetése, amely színészparadoxon címen vonult be a drámaesztétikába. A színész élethalálharcot vív és „meghal” a színpadon, könnyei valódi könnyek, jajkiáltása legbelülről fakad – ámde madarat lehetne vele fogatni örömében, ha minden szava és minden mozdulata úgy sikerül, ahogy elképzelte, híven a szerepéhez. Csernák Árpád hozzá tudja tenni ehhez saját, tapasztalatokon nyugvó véleményét, amely nem cáfolja, de kiegészíti egy fontos feltétellel. Igaz, hogy a színész megőrizheti belső lényének függetlenségét egy vele ellentétes egyéniséget megformálva, de csak akkor, ha van belső szabadsága, és ezt tudatosan ápolja. Ha független tud maradni a híven ábrázolt, tőle gyökeresen eltérő egyéniségtől, attól, akit a közönség elé visz. Nem lehet személytelen, cinikus nihil-ember. Csak az igazi karakter képes arra, hogy egy másik, igazi karaktert hozzon létre a színpadon. A színész-író szomorú példákat látott élete folyamán arra, hogy miként züllött le és tévedt olcsó színészi pótcselekvésbe (hogy ripacskodást ne mondjak) egy-egy sikertelen, munkájában sem örömöt, sem értelmet nem találó kollégája. „A színész munkája abban áll, hogy a próbák idején önmagát lebontja, és egy másik személyiséget hoz létre” – mondja. „A színész csak azokból a szenvedélyekből, gesztusokból, gondolatokból, tapasztalatokból dolgozhat, építkezhet, amelyeknek birtokában van” – folytatja. A profi színész bármilyen szerepet hitelesen el tud játszani, jót és gonoszt egyaránt, de ezen belül a karakterszínész az alkatánál fogva kijelöltetett bizonyos szereptípusokra. Fontos, hogy a rendező fölismerje benne az egyéni és a tipikus együttes lehetőségét, anélkül, hogy végzetszerűen beskatulyázná. Más dolog, hogy a színjátszó nem hajlandó „eladni” magát olyan eszmék képviseletére és terjesztésére, amelyek megvásárolhatóvá teszik aljas eszmék érdekében. Csernák le tudott mondani a kor előnyeiről: joggal vallja erényének, hogy pályája hosszán nem vállalt számára elfogadhatatlan szerepeket. Igaz, a neki való alakítások egy része elmaradt, La­ti­no­vitscsal mondva, „ködszurkálásaiért”. Főként ezekért váltott két-három évente színházat mindaddig, míg Kaposváron végleg le nem gyökerezett. Ott folytatja másik hivatását, az íróit, szerkesztőit is.

A jól föltett kérdésekre adott válaszokban tisztán áll előttem: az író Csernák Árpád vallomásai ugyancsak ars poetica értékűek. Az irodalomnak is megvoltak és megvannak a csapdái. A szerkesztőségeknek is vannak intrikusai, oda is elért a kézi vezérlésű hatalom, ott is akadnak stréberek, féltékeny és alattomos vetélytársak, s itt-ott máig megtörténik kedvenc szavaink cenzúrázása, eszméink meggyalázása. Az író-színész, illetve lapszerkesztő Csernák Árpád nem terheli túl az olvasót politikával, ideológiával, botránykrónikával, személyeskedéssel. Szeretettel emlékezik meg egykori munkatársainak, mestereinek és tanítványainak többségéről. Konfliktusait nem hallgatja el. Bőven jutottak neki, de megerősödve került ki belőlük akkor is, ha utólag önmagát hibáztatja konokságáért. A „nagy” szerepek mellett a színészet „kismesteri” feladatait is egész emberként vállalta. Tisztán áll előttünk öntudatos egyénisége, írói-művészi ars poeticája, haza-, család- és művészetszeretete, amely a képzőművészetig is elér. Tevékenységének mindegyik formája egyszerre míves mesterség és ihletett hivatás, tehetség és szolgálat dolga. Adná az ég, hogy „búvópatakként” létező, exkluzívan is demokratikus kulturális folyóirata nagyobb közönséget szervezzen magának papíralapon éppúgy, mint elektronikus formában, s amit hetvenöt évén túl még elvégezhet főszerkesztőként, az a köz ügye legyen, s ne menjen kárba sohasem. (Hungarovox, 2018)