Voloncs Attila: Virágok esztendeje

Lehetséges kritikaíráskor a szöveget önmagában vizsgálni, és teljesen leválasztani róla a szerző életrajzát? Voloncs Attila első regényét, a Virágok esztendejét nehéz úgy kézbe venni, hogy ne gondolnánk az írás körülményeire: a szerző tizenöt évesen kezdte el, és tizenhat évesen már befejezte a tanácsköztársaságról szóló történelmi regényét. Ez a tény olvasható a könyv hátoldalán és minden írásban, amely Voloncs Attila művével foglalkozik. Nagy Koppány Zsolt a fülszövegben grandiózus, komoly, nagyszabású és professzionális munkaként mutatja be a Virágok esztendejét. Először még kétkedve veszem a kezembe a művet, néhány oldal, fejezet után azonban egyet kell értenem vele.

A regény olvastatja magát, és olyan kiforrott hangon, stílusban szólal meg, amelyet egy többkötetes szerző is megirigyelne. Az író érdekes regényszerkezetet alkot, az intertextuális elemeket pedig nem önkényesen szövi bele, nem azért, hogy megmutassa rendkívüli történelmi és irodalmi tudását, hanem mert van egy izgalmas koncepciója. Csak gyűlnek a dicséretek, miközben szúrós szemmel is vizsgálom a szöveget, mint egy dolgozatot a magyartanár. A kérdés pedig ott visszhangzik a fejemben: akkor is ennyire jónak látnám a könyvet, ha nem tudnám a szerző korát? Befolyásolhatja az olvasó véleményét az a tudat, hogy tizenéves diáktól elképesztő teljesítmény ez az alkotás? Nehéz erre választ adni. Azt azonban nem lehet letagadni: Voloncs Attila regénye – ha vannak is hibái – izgalmas, hiteles korrajz.

A regénynek több elbeszélője is van. Az elsőről megtudjuk, hogy 2015-ben bukkant rá korábbi jegyzetére, amelyet még az 1989-es romániai forradalom után vetett papírra. A tanácsköztársaságról gyűjtött anyagot, így kereste fel az idős Varga Árpádot, a mű későbbi elbeszélőjét és egyben főszereplőjét, aki 1919-ben épp Budapesten élt. Azt gondolnánk, hogy a további fejezetekben az idős Árpád emlékezik vissza a tanácsköztársaság idejére, de nem ez történik. Helyette a tizenöt éves Árpi mesél az olvasóknak. Folyamatosan játszik az elbeszéléssel a szerző, elbizonytalanítva minket. Néhol a pontos dátumokkal, utalásokkal azt erősíti, hogy a leírtak megtörténtek, máskor egy-egy kiszólással, újabb elbeszélő felbukkanásával azt sugallja, hogy amit a kezünkben tartunk, csupán fikció. Az első elbeszélőnk írja meg Árpád és a többiek történetét? Akár igen, akár nem, leszögezi: barátait nem akarja bűnrészessé tenni „egy abszurd fikció megszületésében”.

Bár a tanácsköztársság alatt játszódik a regény, számtalan más történelmi eseményre is utal a szerző. A mohácsi vészt, a Spartacus-féle rabszolgalázadást, a francia forradalmat mind felidézik a szereplők, és különböző értelmezéseket társítanak hozzájuk. A mű így nem csupán történelmi regény, hanem magával a történelem fogalmával, történelmi narratívák bemutatásával, a hatalmon lévők történelemszemléletével is foglalkozik. „Mi a történelem, fiúk?” – kérdezi egyik tanórán Árpit és osztálytársait a tanár, mire a kommunista ifjúság rávágja: „osztályharcok története”! A tanácsköztársaság szemüvegén keresztül a magyar szabadságharc és a francia forradalom is a burzsoázia és a proletariátus egymásnak feszülése. Míg egy másik tanóráról olvasva úgy tűnhet: az első világháború után Magyarország ugyanúgy darabjaira hullik és megosztott lesz, ahogy a mohácsi vész után. A szerző többször érzékelteti, hogy a történelmet sokféleképpen lehet értelmezni, de mindig a hatalmon lévő fél nézőpontja az elfogadott. A történelmi utalásokkal azonban nem elégszik meg, számtalan irodalmit is társít hozzájuk. Hosszú listát lehetne írni azokról a költőkről, írókról, akik feltűnnek. Sütő András, Petőfi Sándor, Arany János, Goethe, Schiller is helyet kap a műben, de a legtöbbet emlegetett költő Ady Endre, akinek egyik verse kulcsszerepet játszik a regény cselekményében, és utal a későbbi fordulatra is. De nemcsak a cselekménybe ágyazódnak be szépen az irodalmi utalások, hanem nagyon szorosan összekapcsolódnak a történelmi szálakkal is, azt üzenve: hazánkban az irodalom mindig kéz a kézben járt a történelemmel és a politikával. Nagyon szép játék az álom és a valóság váltakozása is. Varga Árpi elbeszélését gyakran törik meg álomjelenetek, amelyek rávilágítanak a tanácsköztársaság eszméinek és brutalitásának irrealitására, és arra figyelmeztetnek: a cselekmény és maga a történelem is sokféleképpen alakulhatott volna.

Az elbeszélésnek mégis vannak hibái. A narrátorunk néha túl sokat akar elmondani, teljes képet próbál festeni a tanácsköztársaság eseményeiről, az országban élő népek helyzetéről. Így azonban kénytelen sűríteni, és néhol erőltetetté válik az elbeszélés. Mint akkor, amikor Árpi úgy dönt, megnézi, milyen „nem magyarnak lenni egy félig magyar birodalomban”. Kikérdezi az osztálytársait, akik néhány mondatban pontos összefoglalót adnak nemzetük politikai törekvéseiről – épp úgy, mintha egy történelemtankönyv fejezetét olvasnák fel. A főhősünk nem lehet ott mindenhol, sok eseményt csak hallásból vagy a lapokból tud meg, és ezeket szintén összefoglalja nekünk: tökéletes éleslátással, lényegkiemeléssel, érzelmektől mentesen – mint egy tankönyv. Viszont nagyon jó szerkezeti megoldás, ahogy épp a tanácsköztársaság bukása előtt esnek egymásnak a vörös fiatalok, és ragad fegyvert Árpi is. Ez az a pont, amikor a tanácsköztársaság brutalitása valóban érzékelhetővé válik az olvasó számára is. Az író itt Árpi élményein keresztül láttatja, mennyi felesleges vérontás történt a vörösterror alatt.

A regény másik ellentmondásos eleme maga a főhős, aki egyben elbeszélő is, ám nem tisztázott, mikor és kinek beszéli el a történteket. Néha már-már mindentudóvá válik, néha nagyon is hiányos a tudása. Néha tizenöt éves fiúként, saját jelenéből szól hozzánk, máskor a jövőből tekint vissza, és össze tudja foglalni, mit érzett legjobb barátja.

Logikusnak tűnik, hogy ha a tanácsköztársaságról akarunk regényt írni, olyan főhőst választunk, aki bennfentesként tud mesélni a vörösök tetteiről, mozgatórugóiról. Csakhogy ehhez vörös lesz maga a főhős is. Árpi, az elbeszélőnk és főszereplőnk azonban olyan vörös, aki a regény folyamán egyszer sem azonosul a vörösök eszméivel, céljaival, tetteivel. Mégis beáll közéjük, és bár tökéletes lényeglátással és nagyon kritikusan tudja szemlélni a környezetét, sőt, meg is osztja velünk, hogy nem ért egyet a kommunistákkal, arra sosem ad magyarázatot, mégis miért állt közéjük. Látszólag belesodródott, mivel szereti a bátyját, aki a tanácsköztársaság lelkes híve. Csakhogy ellentmondásos az a fiú, akit annyira érdekel a politika és a népek kultúrája, hogy saját osztálytársait is kifaggatja, aki olyan intelligens, hogy ilyen zavaros időkben is átlátja az összefüggéseket és mások mozgatórugóit, mégis belesodródik az új rendszerbe, sőt, részt is vállal belőle, és erre egyszer sem reflektál, bár minden másra igen. Az is különös, hogy a főszereplőnk, aki vörösök között él, vörösök programjaira jár el, találkozik a legmagasabb pozíciókat betöltő politikusokkal, egyetlen olyan kommunistát sem ismer meg, aki ne volna nagyon ellenszenves. Egyoldalú képet látunk a tanácsköztársaságról, amelyben csak számító, agresszív, brutális és/vagy ostoba, valamint befolyásolható szereplők sodródnak az árral. Amikor pedig eljön a bukás, bár Árpi szégyelli, kik közé tartozott, akkor sem reflektál tetteire, nem magyarázkodik, nem zuhan magába, csak a szerelmi csalódása és a személyes vesztesége miatt.

A baráti és a családi kapcsolatokat azonban nagyon szépen festette meg a szerző. Különleges, jól sikerült része a regénynek, amikor báty és öcs kibékül a vonaton. Hitelesre és izgalmasra sikerült Árpi Eszterhez, Lilihez és Gergőhöz fűződő viszonya. Valójában a baráti és szerelmi kapcsolatok árnyalt bemutatása az igazi erőssége a műnek. Voloncs Attila már első regényében bebizonyítja, hogy nagyon ügyes kézzel mozgatja a cselekményt és festi fel a társas kapcsolatok, szerelmek, barátságok bonyolultságát, többrétegűségét. Lehet, hogy a szerző fiatal, de éleslátása és profizmusa meghazudtolja korát. (Guttenberg Pál Népfőiskola, 2018)