Mezey Katalin: Élőfilm

Mezey Katalin sokoldalú életművében a líra, az epika és a dráma is jelen van. Életműsorozatának nem­rég megjelent nagyregénye, az Élőfilm több mint harminc éve jelent meg először (Szépirodalmi, 1984). Nagy idő, természetesen, hiszen ez alatt hatalmasat fordult a világ. Ám ez a körülmény sem ártott az irodalompolitika által finoman elsikkasztott regény aktualitásának, amely a huszonéves Szabó Mari sorsán keresztül a hetvenes évek magyar valóságát hozza közel az olvasóhoz.

A regény – címében is jelzett – filmillúziót keltő komponálási módja nem külsőségekben utal a filmre, amely részben témája is, mint ez a későbbiekből kiderül, hanem látásmódjában, amely tűéles, olyasmit is rögzít, ami egy más koncepcióban elsikkadna, de ebben a műben a kicsi és a nagy, a fontos és kevésbé fontos sajátosan alakul, néha felcserélődik. Maga a nyelv, amely ezt közvetíti, a szereplők tudatszintjén mozog, vagyis hétköznapi, visszametszett. A cselekményt az író nem kommentálja. Ábrázol. A ki­szolgáltatott hősnő élete mint viselkedés-lélektani tényanyag kerül az olvasó elé. Ezen alig módosít valamit a belső monológ, illetve a tömörítés funkcióját betöltő tényközlés. A regényidő folyamatos jelen, amelyben az egyik szituációból következik a másik. Szemünk előtt feszül ki az oksági lánc. A nagy fegyelmet igénylő, a regénytechnikát a filmszerűség irányába mozdító mű a kor tipikusnak mondható kisembereit vizsgálja. A filmes hivatkozás nem a divatból következik. Funkciója több és más. Az illú­ziókkal leszámoló megértés, az időálló alkotásokra jellemző feszültségteremtés, amit a zuhatagsze­rűen áradó, folyamatosan egymásba kapcsolódó, lineáris logikával haladó fekete-fehér epizódok közvetítenek.

A regény történelmi háttere (nem úgy, mint az Ismernek téged esetében) laza, szinte láthatatlan szállal kötődik a ’68-as prágai bevonulás utáni korszak eszméléséhez. Habár a nagypolitika részben átalakította a falut, de mégsem formálta át gyökerestől az emberek lelkét, mert az mélyebben van. Az író által ábrázolt valóság nem fikció, hanem leszűrt élettapasztalat. A vidéki Magyarország, a falusi, kisvárosi játéktér a beszélő nevekkel – Helyénkő (a szűlőhely), Várhely, a várakozás (tanulás) helye, Gerec-Vetényes (a szerelmi remények helye) stb. – visszautal a szereplők reális élethelyzetére. Sorsukat részben a történelmileg kialakult miliő determinálja, de az is, hogy ki hogyan alkalmazkodik, ki mit ért meg az adott korszak elvárásaiból. Tény, hogy a könnyen alakítható fiatalságra minden korban kivételes figyelem esik (káderpolitika). Az iskolán, iskolarendszeren keresztül lehetséges a felemelkedés, a betagozódás.

A huszonéves Szabó Mari tipikusnak mondható sorsát látszólagos véletlenek, találkozások, ismeretségek alakítják. A szemrevaló lányra felfigyel a főnök, aki a korszak elkapatott szocialista kiskirályaként tekint beosztottaira, a varroda dolgozóira, asszonyaira és leányaira. Ellentmondásos figura, végletekig önző, de bizonyos felelősséget érez a varrodai „hárem” tagjai iránt. Tervei vannak az üzem kibővítésére, átalakítására. Természetesen ez se menti, hogy messzemenőkig visszaél hatalmával, mikor joviálisan kedélyes, máskor mézesmázosan ragacsos, apáskodó bennfentességgel szeretőjévé teszi a naiv és kiszolgáltatott Marit, akinek már van udvarlója, Bandi, ám ez sem jelent semmit a begerjedt férfi számára. Mari szinte akarata ellenére beleszeret a nála jóval tapasztaltabb, az élet dolgait irányító férfiba, aki időről időre megjelenik a lány életében, iskolára küldi, hogy kisfőnököt csináljon belőle. A regény a jelszerűség divatjával szemben a tényszerűen dokumentált valóságra helyezi a hangsúlyt. Egy olyan, sok szálból összefűzött életanyagot helyez az olvasó elé, amely kikerülhetetlen erkölcsi kérdéseket vet fel.

Mezey Katalin írói érdeklődésének fókuszában a fiatal generáció életesélyeinek vizsgálata áll, különös tekintettel a női élethelyzetre. Sorsukat alapvetően meghatározza a szülői háttér, szokásrend, öröklött világkép és annak változása. A társadalomba történő beilleszkedésük során kell kialakítani és kiformálni személyiségüket. Ez kisebb részben tudatos, nagyobb részben öntudatlan folyamat. Szabó Mari lágy anyag az életsorsát befolyásoló „udvarlók” számára. Bandival épp a csábító Varga miatt fokozatosan – a hagyományos paraszti erkölcsöket követő anya bánatára – kihűl a kapcsolat. Mari tanulmányai során bekapcsolódik egy értelmiségi körbe – aki élt a Kádár-korban, az egész biztosan emlékszik a „világmegváltó”, eszmélő és eszméltető társaságokra és művelődési klubokra –, amelynek szereplői kritikus és önkritikus módon vetettek számot a történelmi helyzettel, amit nemcsak érteni akartak, hanem befolyásolni, amennyire ez lehetséges, mert „nem lehet cinikusan elutasítani mindent, bele kell kapcsolódni a dolgokba és minőséget kell vinni beléjük”. E felvetéssel szemben áll a passzív kívülállás. Ez is szóba kerül. Csakhogy a létezés cselekvés. Aki pedig cselekszik, az mindenképp része, még ha parányi része is a nagy összefüggésrendszernek, a történelmi időnek. Ez a klub, amely egy filmpályázatra készít amatőr alkotást, valóságos termőtalaja az ilyen és ehhez hasonló véleményeknek. A film témája (kórházi jelenet), illetve a szereplők viszonya a készülő műhöz sokat elmond a korszakról. A klub lelke és irányítója a hősiesen elszánt Imre, az ideális tanár, aki ingyen is dolgozna, szenvedélyből. Ennek a csoportnak szereplője (a filmezés megszállottja, részben rendezője és operatőre) Péter, aki már az első összejövetelen felfigyel Marira, de magába zárja a titkot, amíg az hirtelen-váratlan ki nem derül. Mari ezt jó női érzékkel már sejti, mégis meglepetés számára. Eljött életébe a nagy szerelem, amely életformaváltást jelenthetne. A kérdés, hogy képes-e meghozni azokat az áldozatokat, amelyek az ilyen esetekben kikerülhetetlenek.

A mű mint valami felvevőgép vetíti elénk a fordulatokat. A mesterien adagolt váltások sorában különleges írói lelemény az, ahogy a regény filmje hirtelen színesbe vált. Pontosabban ezt a hatást kelti az a fejezet, mikor Péter elviszi Gerec-Veté­nyesre, szülőfalujába Marit. Ez a falu, habár itt is sok a változás, de a lány tudatában mint az időtlen és mozdíthatatlan rend és tisztaság jelképe rögződik. Részben azért is, mert a tradícióit őrző kisvilágban az emberek – s talán a táj is – tájszólással értekeznek. Mari egyik meglepetése, hogy Péter ízes palóc nyelvre vált, amikor leszállnak a vonatról, és találkoznak a vasutassal, aki „á jófijúnák á sógorá”. A találkozás a szülőkkel ugyancsak az otthoniasság érzését kelti a lányban: „– Olyan igazi falu ez – mondta Mari. – Minálunk is majdnem ilyen minden, de mégsem ilyen. Itt valahogy sokkal nagyobb a rend, és olyan, mint száz éve, és biztos, hogy száz év múlva is ugyanilyen lesz.”

Ha itt megállítaná a regény filmjét az olvasó (nem állítja meg, mert a történet egyre jobban izgatja), akár azt is gondolhatná, hogy van megoldás a modern rohanásra, hogy a falu megállíthatja az idő múlását, hogy védelmet adhat a változásokkal szemben. Ez természetesen nincs így. Pétert felveszik a főiskolára operatőri szakra. Menjen a fiú, vagy ne menjen? Mondhatja-e Mari, hogy ne menjen, házasodjanak össze? Nem mondhatja, mert igazán szereti. Ugyanakkor a Pesten élő fiú és a lány kapcsolatát a távolság megváltoztatja. A szerelem marad, de jönnek a sorscsapások, a lány anyjának halála, a magányos ház, a testvérek közötti konfliktus, a rámenős főnök, Varga főmérnök újabb megjelenései… És persze a visszatérő lelkifurdalás. „Kedvetlenül telt a hétvége. Péter olyan jó volt, olyan figyelmes, hogy Marinak folyton a torkában volt a sírás. Hogy lehetett ilyen aljas! Ha megtudná a fiú!”

A regény utolsó harmadában már egyértelmű, hogy Mari képtelen irányítani az életét. Sodródik. A sodródás és a tehetetlenség a korszak legnagyobb lelki betegsége, amelynek külső és belső okai voltak. A külső az, hogy a rendszer egyetlen viszonyulást, a szervilis alkalmazkodást díjazta, a teremtő szellem megvillanásának éppenséggel nem örült, habár (erre utalnak a párbeszédek) alkalmanként kisajátította. Ám a legnagyobb baj, hogy a hatalomban lévők nagy része nem értett ahhoz, amit csinált, hűbérbirtokként kezelte pozícióját, amit aztán arra használt, hogy életformájában utánozza az urakat. Ilyennek kell tekinteni Dezsőt is, akivel Mari a művelődési klubban, filmkészítés közben ismerkedett meg, s aki nagy karrierről álmodott, de „csak” arra futotta, hogy a kisvárosi művelődési ház igazgatója legyen. A férfinak rövid, egyéjszakás kalandja volt Marival, aki egy csattanós pofont is elhelyezett a rendkívül erőszakos, részeg, önmagát sajnáltató férfi arcán, de ezúttal sem tudta megvédeni magát. Arra azért rájött, hogy Dezsőt nemcsak olthatatlan vágya hajtotta hozzá, hanem a kicsinyes bosszú is. Nem tudta ugyanis feldolgozni azt a tényt, hogy nem őt, hanem Pétert vették fel a főiskolára. Újabb csavar a történetben, hogy az első szerelem, Bandi is felbukkan. Varga sofőrje lesz. Bandi egyre közelebb kerül a magányos Marihoz, mert meghallgatja búját, baját. A regény végén a szerelmi szálak még nincsenek elmetszve, de a záró mondatok, Mari gondolatai egyfajta beletörődést tükröznek. Nincs ereje harcolni, kiállni magáért. „Bandi itt van, vele van, és neki nincs már ereje elküldeni.”

A regény az illúziók elvesztésének látlelete, amely a filmszerűség lehetőségeit felhasználva mindvégig a realizmus talaján maradva ábrázolja a korszak esendő embereit, akik döntéseket hoznak, jókat és rosszakat, de sorsukat csak kevesen képesek irányítani úgy, hogy erkölcsi integritásukat is megőrizzék, mint Péter vagy Imre, illetve a festő (Péter barátja). A szereplők mégsem válnak mindenestől a rendszer marionettfiguráivá. Küzdenek ugyanis önmagukért és tudva-tudatlan egy élhetőbb, emberarcú valóságért. A küzdelem kimenetele eldöntetlen marad, mégsem kilátástalan, mert minden percünk – a költő-író Mezey Katalin szavaival – az „összetartozásról” szól (Credo). Egy olyan, az egyéni létet sokszorosan meghaladó összefüggésrendszerről, amely folyamatosan alakul. A rész – a legkisebb is – visszahat az egészre. (Magyar Napló, 2018)