Horváth Péter: Getnó – kivezetés a szépirodalomból

Sziszüphosz igazi büntetését talán nem is a folyton visszaguruló szikla görgetése jelenti, hanem az, hogy maga akar vele folyton a csúcsra jutni. A hegyoldalon lökdösött holtsúly így valójában az elégedetlenség, az örök emberi hübrisz jelképe lesz – ez az, amit a legnehezebb elengedni, és ami végül mindig visszarántja hor­dozóját.

Horváth Péter új, életrajzi ihletésű regényét, a Getnót olvasva jutott eszembe ez a lehetőség. Két, javakorabeli magyar Sziszüphosz találkozik – régi, gyerekkori ismerősök –, hogy egy pillanatra megpihenjenek, és kancsó bor mellett összegezzék, ki meddig jutott a saját terhével az egyre nehezebbnek érzett úton. Tényirodalomról van szó – hangsúlyozza a szerző már a kötet fülszövegében, vagyis előrebocsátja, hogy nincs „ház”, menedék, mint a fogócskában, az egyéni felelősséget nem takarja el a szerepek fátyoltánca. Itt tényleg Horváth Péter, tucatnyi regény és színdarab szerzője, irodalmi iparos ül egy asztalnál Kutassi Józseffel, a bodzási parasztemberrel. Emlékeznek és mesélnek, főként saját életükről, mivel közös élményük csak a még kamaszkorukban alapított kollégiumi banda, a feldolgozásokat játszó Flyers volt.

Mégis, mindkettőjüknek ez az együttes jelentette a kitörési pontot: az amatőrök lelkesedésével énekelt Rolling Stones-szám, az Áj kent getnó sza­tiszfeksön indította el őket az örök elégedetlenek útján, hogy szembekerüljenek családi elvárásokkal, a Kádár-rendszer társadalmi osztálytól függően puhább-keményebb korlátaival. Végül – a sokadik összeomlás és nekirugaszkodás után – saját határaikkal is.

Nem vagyok elégedett; a két karakter között talán ez az életérzés jelenti a legerősebb kapcsolatot: Horváth „lumpenértelmiségi” színészcsaládból tört ki, hogy vargabetűkkel, pályaváltások és többszörös családalapítás után is új célt keressen. A nagyapja miatt kulákivadékként megbélyegzett, hirtelen haragú Kutassi pedig üzleti-technikai érzékével, fusizással vagy szó szerint ököllel harcolta ki a neki járó pillanatnyi helyet, hogy aztán ráunva hátrahagyja valami újért. Az érvényesülésért, különvéleményért folytatott harc szükségszerűen együtt járt a bukásokkal – a mozdulatlanságát őrző diktatúra a lázongásnak megfelelő eréllyel koppintott az elégedetlenkedők fejére, más módszert használt a városban és vidéken: a nyakas munkást gumibottal és pisztolyaggyal, az önérzetes írót kirúgással, elhallgatással fegyelmezte.

Horváth Péter leleményes szerkesztőmunkával találja meg azokat a momentumokat, amik összekötik, párbeszédre bírják a két, monológszerűen elmesélt életutat. Kutassi gerinctörését például saját morális megtöretésével állítja párba, amikor felsőbb utasításra átírja első rendezését; de találkoznak a zűrös nőügyek, a beszélgetők családhoz fűződő ambivalens viszonya is. A háromszáztizennégy oldalas kötet hét fejezetre oszlik – címüket a magyaros átiratú Rolling Stones-számok, Illés-idézetek adják –, és minden tömb egy-egy meghatározó életszakaszt jelent a beszélgetők számára. A legfájdalmasabb ezek közül a Pentitblek, amelyben Ku­tassi élete legnagyobb, addig csak sejtetett tragédiáját osztja meg gyerekkori cimborájával.

A szöveg élőbeszéd jellegű, szinte teljesen mentes a szépprózai fogásoktól, fordulatoktól. Pont ezért jóval erősebben hat, amikor a beszélők csapongva váratlanul életük legfontosabb dilemmáira térnek rá: „…van Amerikában egy temető, ahol azt írják az emberek fejfájára, hogy élt két percet, élt három percet. Mert csak annyit volt boldog. Elgondolkodtam én ezen a dolgon. […] Mi az, hogy boldogság? […] Mert csak egy pillanat, egy villanás az. […] Mennyit írnának az én fejfámra? Mit írnának anyáméra, apáméra, hány percet, abban az amerikai temetőben?” – töpreng Kutassi, a hetven körüli parasztember felvetésében pedig ott rejlik a ki nem mondott kérdés: valóban a boldogságért görgetjük magunk előtt életünk szikláját – vagy maga a folytonos nekifeszülés adja meg létünk értelmét?

Ahogy a stílus terén, Horváth az emlékek felidézése során sem szépít. Beszámol saját erkölcsileg megkérdőjelezhető kapcsolati és karrierdöntéseiről, barátja erőszakos dührohamairól is, mindezt az ítélkezés és a feloldozás igénye nélkül. Egymásba kapcsolódó, felelgető vallomásaikat a tördelés nem választja szét élesen elhatárolt egységekre, szerző inkább stílus- és ritmusváltással, a szóhasználat különbségeivel tagolja a visszaemlékezéseket. A nyersen, de plasztikusan fogalmazó Kutassi esetében például gyakran használja megkülönböztető elemként a megszólítást is, az oldalanként ismétlődő „te, Peti!” azonban idővel kínossá válik, még ha szükségszerű is.

A beszélgetés olvasók számára követhető része a Gointu Szanfranciszkó fejezettel ér véget: kesernyés számvetés ez, ahol a mérleg egyik serpenyőjében tizenkilenc regény, öt feleség, két ház, egy lángossütő, egy óriási gazdaság, sok-sok újrakezdés halmozódik – a másikban pedig csak a kétely és a kielégületlenség sötétlik: így kellett történnie? Lehetett volna, lehetne jobb is? „Valamit mindig csinálni kell, Peti” – mondja végül zárszóként Kutassi; lehetne ez a magyar Sziszüphoszok vigasza, mottója is.

Hogy a kettős monológ valóban irodalom-e, nehezen tudnám eldönteni. A Getnó mindenesetre hiteles, magával sodró korrajz, őszinteségével, helyenkénti brutalitásával is lefegyverez. Megérteti, hogy egy Rolling Stones-szám miért ébreszthette fel a szabadság vágyát egy egész generációban – és hogy mennyi zűrzavarral, tévedéssel, kielégületlenséggel jár, amikor az ember megpróbálja utolérni saját vágyait. (Noran Libro, 2018)