Kemsei István sokoldalú alkotó. Az életműből ezúttal az esszéírót és kritikust ünnepeljük. Ugyan a Kortársban főleg kritikáival van jelen, de azok valójában kis esszék. Azt vizsgálja egy-egy mű kapcsán, milyen beállítottsággal tudjuk legalábbis elviselni, lehetőleg szép reményűvé tenni az életünket, együtt és külön-külön. A műből kiolvasott életmodelleket gyakran hosszabbítja meg az alkotó életvezetésének tanulságaival, állítja a művet a személyes emlékek fénytörésébe, amennyiben ismeri az alkotót. És ő sokakat ismer, része volt egy (vagy több) hőskornak, és most tanúja, őrzője az emlékezetnek. Azt lehet mondani, hogy barátja a magyar irodalom. A művekben is a társat, a társaságot keresi. Ezen méretnek meg a kritika tárgyai: alkalmasak-e a személyiség gazdagítására? Mindez nem lenne neki – és nekünk – ilyen fontos, ha nem kísértené folyton az értelmetlenség abszurditása. Ám több benne a bizalom, mint a kétségbeesés, ezért jó érzéssel olvassuk írásait. Érezzük a kiegyensúlyozottság derűjét. Nagy szó ez mindig, de különösen évtizedeinkben, amikor számos író tévedt be a mindent lefokozni akarás egyoldalúságába. Kemsei írásai azt sugallják: igenis van még tétje a létezésünknek, van választásunk, tehát van erkölcs, és persze az irodalomnak is meg kell hogy legyen az erkölcse.
Tudjuk, megvannak a veszélyei a személyes érintettségnek, az emlékezés lírájának. Nála mindez nem siklatja tévútra a szakszerűséget. Épp ellenkezőleg: kiteljesíti azt. És talán alkotói módszernek sem utolsó: megkímél a fárasztó okoskodásoktól. Szinte csak az értelmezés jól átszűrt esszenciáját kapjuk, az irodalom élményszerű és életszerű örömét.
Végül emlékezve Pista vadevezős múltjára (és az ezt megörökítő remekművére, A szederinda szemére), mit is kívánhatnánk mást, mint amihez hasonlót annyi emlékkönyvbe róttak már: evezz, evezz az irodalom és az élet tengerén!
Kemsei István
A kritikaírás és az erről szólók nehézségei
Ez a lehetséges szöveg harmadik változata. Az elsőt túl fellengzősnek találtam, a másodikat túl lírainak. Úgy döntöttem, nem kísérletezem tovább, nincs értelme, s amúgy is: végleg kifutok az időből, és végül hoppon s szégyenben maradok.
Különben is: nagyon sokan próbálták megfogalmazni a kritikaírás ars poeticáját, mégpedig nálam jobban felkészültek, de mindannyian úgy jártak vele, mint én, aki mégiscsak botcsinálta, amolyan műkedvelő kritikus volnék.
Minden olvasás félreolvasás – állítják a felette okos posztmodernek, és ebben nagyon is igazuk van. Nem hiszek az olyan kritikákban, amik a mű egyszeri vagy felületes olvasata alapján készülnek, mert az termékeny talaja az otromba félreolvasásnak. Egy-egy mű három-négyszeri olvasata, netán hosszas benső érlelési folyamata ugyan kész ráfizetés, de mindenesetre csökkenti a félreolvasat lehetőségét, azaz kellő alapja lehet egy, amúgy elérhetetlen objektív ítéletnek.
Azonban javíthatatlan idealistaként hiszek a mű lelkében, vagyis mindenben, ami a szöveg, a szavak, mondatok felszíne mögött rejtezik. Azaz hiszek abban a nem nyelvi állapotban, ami egyszeri és megismételhetetlen.
Merthogy minden valamirevaló műnek külön lelke van. A kritikus feladata, hogy a lehető legpontosabban ráleljen erre a sajátosan megnyilvánuló lélekre. Ez a legfontosabb. A dió kellő figyelemmel történő feltörése, ami talán előrevivőbb, mint a kompozíció, a szerkezet vagy a megfogalmazott nyelvi szintek összességének boncolgatása. Bármennyire fájdalmas, tudomásul kell vennünk, hogy még egyetlen kritika, alapos műelemzés sem ért fel a megbírált műhöz. Ez még azoknak sem sikerült, akik amúgy szuverén alkotóként a megbíráltnál jobb minőséget hoztak létre.
Ezért szükséges a kritikus részéről a kellő tisztelet. A minap Kosztolányi tanulmányait lapozgattam. A Rilke-tanulmányban bukkantam rá az alábbi két mondatra. A második megállapítása szíven ütött. Íme az idézet, amelynek első mondata csupán előkészítője a konklúziónak: „Rilke az érzéseit a maga egészében közli velünk, a költői fölénye éppen abban van, hogy nem alkuszik, nem tágítja a kategóriákat, de úgy ad át mindent, mintha magából egyszerűen belénk helyezné. A közbenső út azonban sötét.”
Igaza van Kosztolányinak: a kritikus, ha lehet, tanuljon meg ebben a sötétben látni és írni. Valljuk be, nem mindig sikerül.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
