Isteni műhiba 2.

rendkívüli eseményre készülök. az időpont még
kérdéses, de a dolog elkerülhetetlennek látszik,
s húsz éven belül valószínűleg megtörténik.

még nem tudni, hogyan történne pontosan. talán
a barátom temetésére mennék, nagyon öregen,
s némi szenilis elégtétellel, hogy túléltem. ezt apró
kis győzelemként könyvelném el a sok durva
vereség mellé, amiket a magas vérnyomás,
a szabálytalan szívlökések, a fülzúgás, az allergia,
a sipoly, az örökös fejfájások, gerincnyavalyák,
lábzsibbadások, porckopások okoznának.
a temetésen megfáznék, s egyébként is roskatag
szerveim a végkimerülés határára taszítanának.
nyomorult szívem egyre gyorsabban és egyre
gyengébben dobogna. konzíliumra várnék hűvös,
őszi reggelen családom körében, s még belekóstolnék
egy bögre édesítőszeres kávéba, feleségem
áttámogatna a hálószobába, ahol, mintha lassított
filmen, befeküdnék az ágyba, engedném, hogy
nyakamig húzza a takarót, esetleg erőtlenül még
megkérdeném, hány óra, különben mindegy. a választ
már úgysem hallanám.

madárinfluenzát követő szövődmény is lehetne,
gócos tüdőgyulladás. hetekig húzódna. makacskodna
az antibiotikummal, és esetleg társulhatna vizelési,
székletürítési gondokkal. nyűgösen és kiszolgáltatottan
telnének a hetek. néha látogatók jönnének, de
meg sem próbálnék mosolyt vagy bizakodást erőltetni
ábrázatomra. izzadás, pelenkaszégyen, cserepes
száj, étvágytalan napszakok. egy reggel nem ébrednék
fel, csak fájdalomvillanásnyira. amikor a verőér
megreped a szívben. vagy arra sem. a nővér észrevenné
zaklatott légzésem, elfehéredett arcom, s a doktornőért
kiáltana, aki még belém nyomna egy injekciót, de
már nem ide-oda sodródnék a két part között,
hanem csak: oda.

műtétek, vérátömlesztések. kíváncsiskodó társalgások
a folyosón, ahol sugárkezelésre várunk. kihúzom
még vagy három évig a diagnózis után, ahogy egykor
apám a tüdőrákkal. a vége felé szondán táplálnak majd,
mert nyelni nem tudok, s a morfiumtapaszok lesznek
az idő fénypontjai, persze csak halványak, mint
fakó hajnali csillagok. egyszerre könyörgök majd
az életért, s hogy legyen végre vége, mígnem egy,
a kezelések miatt kialakuló szepszis megoldja
az összes légzési nehézségem.

lehetnék visszatérő vendég pszichiátriákon, aki
kényszeresen újra és újra elpróbálja a finálét,
mígnem egyszer jócskán túllépve a szokásos adagon,
remegő kézzel beszedném az elszánt altatószereket,
amelyekkel messzi beúszok majd öntudatlan
vizekre, olyan messzi, hogy már nem is észlelem
az egyre lassúbb, egyre halkabb szívütéseket. aztán,
ha távolodó alakom föloldódik a horizont vonalán
a hideg holdfényben, az orvosok följegyzik
a percet és a napot.

ha szerelmi bánatomban vagy az elmúlás
folyamatától való félelmemben úgy döntenék,
hogy valami gyorsan száguldó tömegre bízom
testemnek hirtelen, tehát a hosszabb kínlódástól
viszonylag mentes szétzúzását, akkor elhagyott
vasúti átjárót választanék, és nem törődnék
a mozdonyvezető poszttraumás stresszével. de
az is lehet, hogy turistáskodnék, vagy egyszerűen
csak egyik településről a másikra gyalogolnék
éppen a sínek mellett vagy a talpfákon lépkedve,
s a kanyar miatt későn venném észre
a hátam mögött közeledő mozdonyt, s ahogy
próbálnék kitérni előle, megbotlanék, beleakadna
a cipőm a sínbe, s már nem tudnám arrébb
vonszolni magam. mindkét lábamat levágná
a vonat. hamar elvéreznék, elsötétülne a világ,
pedig reggel lenne. gyorsan tompulnának a neszek.
de lehet, hogy a pályaudvar peronjáról szédülnék
alá, vagy elsodorna a szerelvény léghuzata, s még
észlelném, ahogy hívják a mentőket, ahogy körém
gyűlnek az emberek. talán ez lenne a legrosszabb:
ahogyan körém gyűlnek.

évekig küzdenék a kórral. néha hangtalanul
imádkoznék gyerekkori szentekhez, de csak
a fájdalom sűrűsödne a torkomban, meg a félelem.
sorban halnának meg a barátaim, s mindegyik
pusztulásában a magam sorsát siratnám. munkába
menekülnék, de semmi sem segítene. türelmetlen
lennék, ingerült, gonosz. nem a szavakban, azok
elfogynának lassan, hanem a mozdulatokban. tört
szememben addig lobogna a kín, míg fekete lyukként
magába rántaná az életem.

lehet, hogy kitör a háború, újra kell rendezni
az erőviszonyokat. én polgári áldozat leszek. utcai
harcoké, ahogy kenyérért megyek a boltba. vagy
terrortámadásé. egy olyan túszcsoport tagja, amiből
tízpercenként kivégeznek egyet. mondjuk, soron
következőként épp a kilencedik percben járnék.
visszaszámolok, behugyozok? vajon mire gondolok
az utolsó perc ötvenkettedik másodpercében? vagy
az ötvennyolcadikban? kire, mire tapad
a pillantásom, amikor másfél méterről lelőnek, esetleg
közvetlen közelről halántékon? vagy inkább
behunyom a szemem?

tüdőrák is lehetne, hörgőből kiindulva, ahogyan
az apámnak (de ezt már említettem). az embólia
vándorlása, honfoglalása, s hogy esetleges semmi ne
legyen, mindenre átterjedne a daganat. nyirokrendszer,
máj, vese, mellékvese, gyomor, hashártya, hasnyálmirigy.
a végén elviselhetetlen, levegőtlen mellkasi nyomás,
tüdőcsapolás. onnantól már
csak negyedóra.

történnek mulasztások, orvosi tévedések. de
mind csak következmény lesz. következménye
a jóvátehetetlen isteni műhibának.