Villányi László vékonyka esszékötete üzenet a különféle költészetelméletekbe mindenképp kapaszkodóknak: a vers nem pusztán szójelentéseiben összeszerkesztett szövegből áll össze. A szöveg csupán a vers megfogható megtestesülése, ahogy a nem is oly rég meghaladott modernek mondták volt: a vehikulum imágó. Vagyis a vers továbbra is valami más, valami mögöttes, olyan, amit nem lehet a bármily alapos elemzések kalitkájába zárni, a nyelv és az élet olyan angolnája, ami a szépség fogalmával egyetemben folytonosan kisiklik a tudományosság karmai közül.
A Villányi-féle esztétika szerint a vers a valóságra vetített álomból és a képzelet világának önmagára nagy önfegyelemmel irányított csapongásából áll össze. Nagyjából úgy, ahogyan Proust írta a Swannban: „Ez a mosoly énnekem jutott, mert nem vettem le róla a szememet. Akkor aztán emlékezve arra a másik tekintetre, amely oly kék volt, mint a Gonosz Gilbert üvegablakán áthatoló napsugár, azt mondtam magamban: »No lám, észrevett.« Azt hittem, hogy tetszem neki, hogy akkor is gondol rám, amikor elhagyja a templomot, és hogy este, Guermantes-ban, talán szomorú is lesz énmiattam.” „Engem mondogatott magában” és még inkább: „Elgondoltam, hogy elgondol” – írta le a kései utód (Villányi – versben). Korántsem lehet véletlen a költészetek ilyetén fajta találkozása. A világérzület egész személyiségen keresztül történő átszűrtsége. A gyermekinek megőrzött képzelet játékainak elfogadása, miszerint minden a személyiség érdekében, őérette történik a valóságban. Csakis azért van minden, hogy őt elképzelhesse. Vagyis: eszerint a líra világképi középpontjában csakis a személy-én (self) áll és állhat önmagában, persze ezernyi változatban és maszkban.
A voltaképpen mindössze kilencven oldala és tizenöt kisesszéje arról nyilatkozik, miképpen is születik a vers, hogyan szilárdul költeménnyé – netán válik etikai kizárólagossággá is – a szerző világában az élmény, majd új formájában hogyan bukkan fel a valóság egy másik, ugyan nyelvében ismerős, de fogalmilag mindaddig ismeretlen oldalán. A cím etimológiailag is pontos meghatározása az esszékötet eszméjének: miképpen épül fel a vers a költőnél a maga (mi)volta szerint, szilárdul végleges kristályosodási ponttá a maga sajátos (mi)voltaképpen.
Régi nóta, de változatlanul fönnáll az a kizárólagos tétel, hogy a vers erkölcsi tartás is. Azt is mondhatjuk, hogy erkölcsi tartás nélkül nem is létezhet költészet. Villányi a saját költői létezésének középpontjába helyezi ezt a „maga-tartást” – ami indíttatását illetően egyetemes vallásetikai gyökerű, s éppen ezáltal örök érvényűnek tekinthető –, hogy mennyire, azt a kötet két – a széppróza nyitó és záró egyensúlyát helyettesítendő – kisesszéje, a „Szeretettel és irgalmasan” és a Miképpen mutatja, amelyekkel keretbe foglalja a könyvet.
„Aki megosztja a másikkal tétovaságát, gyengeségét, esendőségét, beavatja saját hasonló élethelyzetébe, többet segít, mint aki tanácsokat osztogat” – nyitja a könyvet a „Szeretettel és irgalmasan”-ban Villányi, mintegy elleplezve vele azt, hogy könyve szinte nem áll másból, mint alig leplezett tanácsadásból, sőt, megkockáztathatjuk azt a feltevést is: szorosabban vett tanításból, ahogyan azt Azúj évezred szelleme című kisesszé tanúsítja, amelyben Villányi ad absurdum egy egész oktatási és gondolkodási/világismereti rendszert épít Weöres néhány sorából. Hogyan tágíthatja végtelenné az ember képét a költészet? Melyek azok a valóságdarabok, amik a költészet számára lényegesként megragadhatók, s nota bene: a valóságban is hasznosíthatók? Hogyan lehetséges néhány sorból egy egész világot felépíteni, felmutatni?
Nincs titka a költészetnek, illetve csak titka van, ami benne rejtezik a nyelvben, annak jelentésbeli gazdagságában. Ennek a titoknak a megfejtése amíg világ a világ, várat magára. Villányi sem tehet mást, megkísérli leleplezni a maga sajátos titkát vagy annak legalább az árnyékát. Ez a típusú ön-élveboncolás másoknál általában nem szokott sikerre vezetni, csakis abban az esetben, ha a teljes költő-személyiség feltárásra kerül. Ehhez pedig bátorság kell. A kíméletlen őszinteség bátorsága. Az öregkor határához érkezett költőnek nincs már mit titokban tartania a kíváncsi tekintetek elől. Egész költészetének alaptétele: a költő maga a „szerelemmániás” (A költészet mibenléte), teljes ember, aki a világot csakis mint az örök szerelem tárházát képes felfogni.
A „szerelem” denotatív panteizmusa pedig mindenhol jelen van. A Rába-parti töltésen biciklizés közben felszedett különleges színű-formájú kavicsban, egy feketególya fészkében, az egymást váltó évszakokban éppen úgy, mint a szorosan vett természeti környezet változásaiban, a növények-állatok megnyilvánulásaiban, a minduntalan szükségszerűségükben felbukkanó „lányok” folytonos jelenlétében egyaránt, akik kire is gondolhatnak állandóan, mint a szerelemittas költőre, aki versbe képes szublimálni-szintetizálni képzelt és valóságos világának minden jelenségét.
Minden költő narcisztikus jelenség. Van, aki versben-vallomásban bevallja, hogy ebben a személyiségre visszaható, rá mint a személyes egyetemlegességben ható világban-világból meríti versét, és van, aki szemérmesen titkolja önzésének ezt a tartományát. A nagy mester ebben Proust, aki hosszú oldalakon keresztül az unalomig boncolja Swann jának és Odette-jének minden benső rezdülését, viszonyulását, elgondolásait éppen aktuális szerelméről, szerelmének minden lehetséges gondolatát a másikba kivetített önmagáról.
A költészet egyik nagyszerű képessége, hogy világokon, világérzéseken képes átrepülni. Proust hősének legbensőbb útjaihoz hasonlón, kiszakadva a Térből és az Időből, soha nem járt tájakon utazhat keresztül, az USA-tól Kínáig, ahol minden és mindenki ismerős. Törékeny, fekete bőrű lány nyújthatja át a chicagói négyes buszon vagy a magasvasúton a költőnek azt a füzetet, amelybe majd a Vivaldi naplójából című verskötet költeményeit kell majd írnia (Egy másik évszak). Álmában a szabadkai villamoson egyik mestere, Kormos István hetvennégy (a szabadkai villamos 1974-ben szűnt meg) villamosjeggyel lepi meg, hogy aztán az egyik kanyarban kirepülve kimondhassa: „Látod, ez az én formám” (Vonal).
Hogyan születik a vers? Ezt kellene megfogalmazni, ha egyáltalán lehetne, ha volna hozzá varázsszó. Azonban a „keletkezés” folyamata csupán körülményeiben körülírható, ami több is, kevesebb is a megvalósulásnál. Villányi mindenesetre nekivág a kudarccal kecsegtető vállalkozásnak. Filozofálgatás, esztétizálás közben addig a pontig mindenesetre eljut, ameddig ember egyáltalán eljuthat, vagy mint A költészet mibenléte esszéjében a szépségkutató példamutató elődök – Camus, Stendhal, Gadamer, Pao-csaj, Goethe, Valéry, Celan, Eliot, Rilke, Petrarca, Shelley, Keats stb. –: a megfogalmazás magasztosságáig, ami – valljuk be! – a semminél alig valamivel több.
Villányi költői „gyakorlata” azonban egészen mást mutat: mint rendesen és mintegy magától értetődően a denotátum denotátumát, azaz először kőről kőre megépül egy sajátos, különösnek is mondható, Gulácsy Lajos festményeihez hasonló világ a maga képeivel, struktúrájával egyetemben, majd létrejön ennek a világnak költészete. A szabadkai villamos és a vivaldiság megléte és hitelessé tétele mind-mind termékeny alapok ehhez a költészethez. Mindkettő esetében, ha halványan is, mégis föltárul a költészet egyik titka. Annak, hogy Villányi a valóságban egyáltalán járt-e Szabadkán, vagy Vivaldi írt-e naplót, ebből a szempontból nincs jelentősége, mint ahogy annak sincs, hogy a tatai Öreg-tó vizében vagy partjain valóban léteznek-e azok a kimérák, akiket Villányi kitűnő prózaműve, a Kimméria (2014)elbeszél.
Nem számol be róla tényszerűen, de a szövegemlítésekből kiderül, hogy a Vivaldi naplójából (1997) és A szabadkai villamos (l998) kötetei közös ihletettségűek (valójában ez a megtöbbszöröződött ihletőerő a középpontja az egész könyvnek). Ama termékeny denotátumban felépített másik világnak rekvizitumai, szükséges velejárói, mondhatni, denotációs testvérei: „Ilyen könnyedén járunk át egy másik életbe. Ahol egymás mellett létezünk, és sétálunk, és megírjuk újra meg újra a másik történetet” (A válltáska). Mindenesetre, szabad átjárást találunk az egyes Villányi-kötetek denotátumainak azonos szintjei között, éppen úgy, mint a valaki majd (2008) ismeretlen költőnőinek versei esetében is: „Fogalmam sincs, miért éppen nekem küldözgették történeteiket a nők. A világ minden tájáról. Még börtönből is. Jött regény, eposz, szonett, de túlírt volt mindegyik. Valamennyiből négy sort tudtam hasznosítani, mint ahogyan mindig csak azonos mennyiségű mézet lehet kiemelni egy kanállal” (Miért e nők).
Ezzel tehát megvolnánk. Olyan könyvet tarthattunk a kezünkben, amelyből megtudhattuk, hogyan s miképpen keletkezhet egyetlen költői világ a számtalan közül, hogyan tárul fel szemünk előtt annak minden lehetséges gazdagsága. A költészet mibenléte pedig nem másban rejlik, mint ebben: „A nyelv varázslata pedig megengedi, hogy úgy rakja össze a szavakat, olyan rendet teremtsen közöttük, hogy azok másfajta minőségben létezzenek, mint a köznapi beszédben. Hiszen magában a nyelvben is tengernyi költészet rejtőzik. A jó mű által az olvasó is költővé válik, a vershez hozzáadja a maga emlékeit, álmait, gondolatait, és akkor az már sokkal tágabb lesz. A költészet kínálja a legmagasabb szabadságfokot.”
S máris visszaérkeztünk a költészet etikájához, arra a pontra, amit a kötetnyitó írásban Villányi fölvetett: a benső harmónia szabadságfogalmához. Először a kötet tengelyében, Tao Csient idézve: „Józanság és mérték vezet, sose vétkeznék ellene, mi az »elég«-en túl vagyon, nekem ingyért se kellene” (Mérték) – majd a zárlatban, a Miképpen-ben Kempis Tamást: „Békére és igaz belső azonosságra szól a rendeltetésed…”
Érték és mérték – mondja ki, ha nem is szó szerint Villányi a minden szólások egyik zengzetes közhelyét. Legyinthetnénk is erre akár, csakhogy ennek itt, ebben a szövegkörnyezetben ólomsúlya van. És rangos, „maga-tartó” mögöttese, amit ha utánozni nem is, az ifjabb nemzedékeknek belőle tanulniuk illene.
(Vigilia, 2017)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
