Szabó Dezső, az „útmutató”

Németh László Szabó Dezső-képeinek változásai (1926–1968). 2. rész

 

„Faji” gondolat – asszimiláció – „zsidókérdés”

Ez az a leggyakrabban feltűnt (és újabban is feltűnő), rendkívül szerteágazó kérdéskör, amely a maga ideológiai súlyával egyaránt ránehezült mind a két életműre. Szabóéra súlyosabban. (Másokéira is természetesen, de erre most nem térhetünk ki.)

Szabó Dezső pályája során számos alkalommal foglakozott a „faj” és a „nemzet” fogalmainak értelmezésével. Tulajdonképpen egybecsengő vagy ahhoz közeli megállapítások, meghatározások formájában többé-kevésbé letisztult, ismétlődő politikai-társadalmi értelmet öltve és gyakorlati programot is meghirdetve. 1929-ből való az egyik ilyen definíciója: „Történelmi-politikai értelemben fajnak nevezünk egy olyan szolidaritást, melynek tagjai közös elnevezés alá tartoznak, egyazon nyelvet beszélnek, s bennük a közös vér szerinti származás öntudata él.” Továbbá: „Magyar mindenki, aki magyarnak tudja magát, magyar az anyanyelve, és öntudatában más fajjal való vérbeli kapcsolatnak tudata nincs.”¹ A vér szerinti származás, a vérbeli kapcsolat tudata – mint nemzetképző komponens – mindvégig bizonytalanná teszi ezt a felfogást: létezik tehát a történelmi faj, s vannak azok, akiknek van „más fajjal való vérbeli kapcsolatnak” tudata? Vajon ők hová tartoznak „fajilag”? S mi a nemzet? „A Nemzet: mindenek előtt és mindenek fölött: egység, a legfőbb életérdekek egysége.” Egészséges körülmények között a többségi nemzetalkotó faj a legerősebb: a meghatározó állami döntések az ő kezében vannak. Ez a nemzetalkotó faj pedig a „történelmi faj”, amely „főképpen pszichikum: lelki folyamatok azonossága”.² Szabó fentebbi értelmezése szerint eredetileg a magyar faj az államalkotó faj; a nem magyar fajisággal bírók pedig – mai fogalmaink szerint – nemzeti kisebbségek? Sokszor említi, hogy 1867 után a nem magyar származásúak fölébe kerekedtek a magyar faj érdekeinek: Szabó Dezső egész nemzetpolitikai vonatkozású életműve ezen állapot megváltoztatását szorgalmazza. A magyarországi asszimilációt nagyrészt sikertelennek tartja: legtöbb esetben nem mély, szerves átlényegülés volt ez a folyamat magyar lélekké, hanem az állam által megkívánt magatartásminták és -formák külsődleges követése. Mindazonáltal nem zárja ki a sikeres, a teljes asszimilácót : hosszú és önkéntelen folyamat eredményeként lehetségesnek tartja. Továbbá: „Az asszimilációnak […] igen sok foka van, s így igen különböző a megbízhatósága is.”³

Németh László ebben a fentebb említett (a korabeli magyar értelmiséget rendkívüli módon foglalkoztató), igen bonyolult, „deficit” nélkül gyakorlatilag megoldhatatlan problémahalmaz közepette mint szereplő letisztultabb, differenciáltabb, ám politikailag többször rossz időzítésekkel operáló állásfoglalásokat tett. Kezdetben ő is szót ejt a „vérnedvről”, ám ez különböző csoportok vegyülését jelenti egyetlen fajtába. „Szintézis eredménye a faj. Történelmi és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt.”⁴ Később azt mondja, hogy a „fajhoz” tartozás magatartásbeli és erkölcsi kategória.⁵ További – meggyőző – finomítás Némethnél: a faj különböző alkatú csoportokból alakul ki. Az alkat a személyiség belső világának teljessége. S ezen a ponton ragadható meg leginkább az ő „nemzetkarakterológiai” szemlélete, álláspontja: magyar az, aki „a magyar fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hrúz Máriának hívták is az édesanyját”.⁶ Petőfi ugyan – Németh szerint – „jött magyar”, ám alkata szerint magyar (hétköznapiasan: átesett a teljes asszimiláció folyamatán). Fontos distinkció tehát (mindvégig): Németh László (már a kezdetektől) nem a származás, hanem az alkat szerint tekint a „ki a magyar?” dilemmára.

Ami az asszimiláció nem kevésbé szövevényes kérdését illeti: Németh is sokszor ütött meg kritikus hangot. (Miként a korabeli magyar értelmiség jó része is.) Mint tudjuk, a magyarországi asszimiláció története sokáig sikeres volt: mindaddig, ameddig a befogadó nép nagy zökkenők nélkül képes volt befogadni, illetve addig, ameddig a történelmi magyar felsőbb osztályok ebből hasznot húztak. A harmincas évek végének az asszimilációról szóló vitái (elsősorban a Nyugatban) minderről sokat mondtak. Németh László is ekkor fejti ki legrészletesebben elméletét az asszimiláció történelmi okairól, hangoztatva azt is, hogy az asszimilánsok a tudomány és a kultúra területén fontos értékeket hoztak is. „Nemcsak ő asszimilálódik, hanem a befogadó nép is megszerez, asszimilál valamit, ami odáig nem volt meg benne.”⁷

Szabó Dezső és a „zsidókérdés” (antiszemitizmus?) sokáig nem vitatható témaként (mintegy evidenciaként) nehezedett az érdeklődő gondolkodókra. Semmi kétség: különösen fiatal korában nemegyszer tett ténylegesen antiszemita kijelentéseket újságcikkeiben⁸ (habár nem tudni, hogy mennyi volt ezekben a megnyilatkozásokban a kivagyiság provokáló gesztusa). Maga is írt erről, még 1914-ben, nevezetes válaszcikkében: A magyar zsidóság organikus elhelyezkedése címűben. Érdemes ebből a cikkből egy kicsit hosszabban idézni. Azzal kezdi ezt a vallomást (tehát 1914-ben), hogy „a magyar zsidóság történelmi problémáját többé nem lehet elválasztani a magyarság problémájától. A zsidóság lelki és anyagi élete annyi gyökérrel szövődött bele a magyar életbe, hogy jövőjének, fejlődésének, elhelyezkedésének kérdése egyike a magyarság vitális alapproblémáinak.”⁹ Kinyilvánítja, hogy ő maga a kritikai gondolkodás és gyakorlat híve „És mihelyt a kritikai alapra állok – hangsúlyozza –, jogosultnak tartok minden kritikát, azt, amelyik az én haladó elveimet érinti épen [sic] úgy, mint azokat, amelyekkel én az emberi elfogultságokat tárgyalom. Mert csak ez lehet becsületes szellemi állapot.” Ma már „a zsidóság történelmi fejlődésében elért ahhoz a ponthoz, mikor nem csak kritikaképes, de életszüksége az elfogulatlan kritika”. A magyar zsidóság erős, „életalakító hatalmas realitások ura”, s ennélfogva nem vonhatja ki magát „a kritika alól”. Bevallja, hogy neki voltak antiszemita megnyilvánulásai egy hamis magyar egység feltételezése miatt. Ez azonban már a múlté, mert meggyőződött róla, hogy „a zsidóságnak talán sehol a világon nincs oly nagy hivatása, mint Magyarországon”. Őt antiszemitizmussal vádolni hazugság, ő kritikai alapon áll mindenféle hittel és fajjal kapcsolatban.¹⁰

Ide vonatkozó kritikai írásaiban legtöbbször valóban bírálatról, kritikáról van szó, amely éppúgy érinti a magyar kapitalizmus uralmi pozícióban lévő elnyomó rétegeinek nem zsidó tagjait is. Tehát Szabó nem „faji”, hanem működési kör szerinti alapon bírált, támadott, kritizált, nemegyszer szidalmazott. Zsidót, németet, magyart, tótot. Mindenkit, aki nem a magyar nép érdekeit nézte, tekintetteelsődlegesen fontosnak. 1923-ban írta a következőket: „A zsidókérdés csak egyik része a magyar demokrácia problémájának. […] Ha egyszer megvalósítjuk […] a magyar demokráciát, ha egyszer lehetetlenné teszünk intézményeinkkel minden kizsákmányolást: akkor a zsidókérdés és minden faji kérdés önmagától elesik.”¹¹ A „görénykurzus” antiszemitizmusa csak ürügy: a demokráciától elriasztják a tömegeket, és elfedi a rezsim bűneit. 1931-ben pedig – mintegy A magyar zsidóság organikus elhelyezkedése című vallomása gondolati folytatásaként –ekként nyilatkozott: „Én ugyanazokat az emberi szempontokat és emberi követelményeket tartom szem előtt a zsidóság megítélésében, mint a saját fajtám vagy bármely más faj megbírálásánál. […] Én ebben az országban a becsületes magyar–zsidó együttműködést mindkét faj s egy emberibb jövő alapszükségének tartom. De ez csak a kritika teljes szabadságával s minden elfogultság kiirtásával történhetik meg.” ¹² (Az az ötlete viszont meghökkentő, hogy az 1848 után bevándorolt zsidóknak föl kell mondani a vendégjogot, s a magyarságnak kell birtokolnia az összes állami, gazdasági stb. kulcspoziciót.¹³) S végül 1938 tavaszán (az Anschluss és az első zsidótörvény megszavazása után): nem változtat azon a történelmileg igazoltnak vett álláspontján, hogy a magyarországi gazdasági és államügyek idegen (német és zsidó) érdekeket és nem a magyar nép érdekeit szolgálják. (Annyi kétségtelen – fűzhetjük hozzá –, hogy nem a magyar nép érdekeit szolgálták.) Az igazi, a legnagyobb probléma azonban a germán veszedelem – hangoztatja. Határon innen és túl egyaránt. A zsidóság – szemben a „germánokkal”– ugyanis nem képes asszimilálni a magyarságot, nem fenyegeti a magyar nyelvet, nem áll mögötte egy óriási felfegyverzett birodalom, s a németség itthoni befolyása sokkal nagyobb, mint a zsidóságé. Ilyen körülmények között az antijudaizmus „a legkönnyebb út arra: hogy valaki a tömegeket saját uralmi célja eszközévé tegye”.¹⁴

Németh Lászlónak a magyar zsidósággal kapcsolatos tanulmányait, cikkeit, esszéit korábban már volt alkalmam bemutatni és értelmezni.¹⁵ Jellegzetes vonása az ő szemléletének (mindvégig a két világháború közötti időkben) az elsősorban kultúrkritikai attitűd, egyszersmind a „sorskérdésnek” minősített tartalom (gazdasági, szociális kérdések, a demokrácia problémái). A kultúra életet szabályozó elv az ő felfogásában, ami azt is jelenti, hogy az eltérő kultúrák egymást nem becsülő magatartása egy nemzeten belül nem erősíti, hanem gyengíti egymást. Ő maga számos magyar zsidó író szellemi teljesítményét méltányolja és méltatja.¹⁶ Úgy véli, hogy a zsidó szellemiségnek a magyar népi mozgalom mellé kellene állnia. (Mint például Sárközi György is tette.) Németh bírálatainak célpontja nem a zsidó, hanem az ember, az emberi minőség. Akár író, akár nagykapitalista. 1934-ben írta például, hogy a „zsidó egyént sosem mint zsidót […] mindig csak mint egyént” bírálta.¹⁷ „A zsidót egy emberséges kor nem üldözheti azért, mert zsidó. Viszont a gazdasági reformról sem mondhatunk le azért, mert a zsidóságnak ellenszenves. A magyar kapitalizmus tízmillió magyarnak volt – egészségtelen: bűne-e a reformnak, ha tízmillió magyar javára néhány százezer zsidó (és ugyanannyi nem zsidó) alól a szabad verseny vizeit lecsapolja?”¹⁸ A zsidókérdés megoldható, ám ez új magyar erkölcsiséget követel. „A zsidókérdés megoldható – írja –, nem botokkal vagy »humanista« szembekötősdivel, hanem új magyar erkölcsiséggel, mely a zsidóságból mint értéktisztelő népből az első türelmetlen mozdulat után, hiszem, hogy a kiválóság féltékeny versenyét fogja kiváltani.” Továbbá kijelenti, hogy a zsidóság nem azonos a kapitalizmussal. Saját pozícióját is meghatározza e rendkívül kényes kérdésben, amikor kijelenti: „Mint szocialista küzdök a kapitalizmus ellen, mint nem zsidó békét akarok kötni a zsidósággal.”¹⁹ S nem csekély horderejű az a tény sem, hogy Németh László mindvégig ellenezte a „numerus clausus” törvényt éppúgy, mint a zsidótörvényeket.

Hasonló nézetet képviselnek Szabóval a magyar zsidó szellemi élet működése egyik nagy pozitívuma tekintetében: a magyar tehetségek felkarolása, a magyar szellemi élet serkentése kérdésében. Szabó ekként: „A magyar író Magyarországon csak egy idegen faj védelmében bonthatta ki erőit.” (Majd hozzáteszi: „Természetes, hogy kötelezőnek kellett elismernie a védő faj életakaratának parancsait.”²⁰ Klasszikus példa erre Ady Endre sorsa.) Némethnél ugyanez: „A zsidóságtól egyet nem lehet megtagadni: a feltörő új magyarság ebben az elkérgesedett társadalomban csak rajtuk át tudott fölhajtani.”²¹

Mind Szabó Dezső, mind Németh László „zsidókritikáit” a fentebb körvonalazott kiindulópon­tokkal egybevetve kell értelmeznünk: ekként lehet valós képünk egy-egy konkrét álláspontjuk, véleményük valódi értelméről, szellemi és érzelmi meghatározottságaikról.

További közös pontok, hasonló rajzolatú felületek: 1. Ady Endre; 2. A végzetes esztendő 1867: kiegyezés Ausztriával; 3. Hasonló vélemények Szekfű Gyuláról

1. Szabó Dezső – több mint húsz évvel idősebb lévén Némethnél – értelemszerűen előbb fedezte fel Adyt;²² rajongásukat iránta mindketten sokszor leírták, elemezték, magyarázták.

Szabónál Ady „romantikus titán” „zseni”, aki „prófétának, vátesznek érzi magát”, „fajilag végzetesen meghatározott”. (Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Ady-képébe belejátszik saját vágyott önképe is.) Forradalmiságának igazi tartalma és jellege nem a társadalmi-politikai témájú verseiben van (sőt, ezek nem is igazán jó Ady-versek), hanem: ez „művészi-irodalmi forradalom”. Tanítása legmélyebbről a következőkben foglalható össze: „Kapitalizmus és szabadverseny halál a versenyre képtelen magyarnak, faji tülekedés, halál az erős gyűlöletre és összetartó szeretetre képtelen, oldott akaratú magyarnak. Egyetlen menedék: egy legszélesebb emberiség, mely felszabadítja az elfojtott faj mély értékeit. Minden magyar táguljon egyetemes emberré, s az életmentés egyetlen menekülésével vesse magát a szociálizmusba, hogy előkészítse a minden emberit szabad termésbe védő kommunista világrendet.”²³ Szabó Dezső tehát mint a szocializmus és a kommunizmus (láthatóan önellenőrzés nélküli fogalmazásba is tévedő) prédikátora és propagátora – 1919-ben. (Ez az új keletű láz nem volt ritka tünemény akkoriban: Németh László maga is többször leírta, hogy a forradalmak idején – tizennyolc évesen – ő maga is „kommunista” volt. Megrázó élmények voltak ezek a forradalmas idők akkoriban a magyar értelmiség számára.) Szabónál sem tartott sokáig a félreértésre alapozódott eufória: a húszas évek elejétől már azelsikkasztott magyar forradalom miatt kesereg – és rázza ökleit. ²⁴

Németh László Ady-élményét alaposan föltárta a szakirodalom.²⁵ Néhány megállapítást, megfigyelést azért még ide helyezünk. Németh számára Ady költészete elsősorban a „mélymagyarság” kifejeződése, párhuzamban a „régi magyarsággal”. Feltűnő, hogy míg Szabónál – érdemben, külön tanulmányokban – már a húszas évek végén lezárul az Adyról szólás, addig Némethnél a negyvenes évek közepén is tart. (Látványos belső párhuzam, hogy az Ady-tanulmányok és a régi magyarságról szóló írások Németh Lászlónál nemcsak kronológiailag, hanem tartalmukban is átjátszanak egymásba.) Arra hívja föl a figyelmet elsősorban, hogy „mélymagyarság”, protestantizmus és európai­ság legteljesebb megtestesítője a 20. században Ady Endre volt. Szabó Dezső nagy érdemének tartja, hogy – a tízes évekbeli fontos tanulmányaiban – áttörte „a Nyugat íróit a magyar ifjúságtól eltokoló előítéletet, Ady örökségét ő menti át az özönvízen”.²⁶ Ez az örökség pedig a magyar lélek legtökéletesebb kifejeződése: az ősi rezdülésektől a legmodernebb Európa-érzékelésig. Azt is megállapíthatjuk, hogy – Szabóhoz hasonlóan – Németh is Adyban látja saját magyarságeszményének fő kritériumait: a Berzsenyi–Széchenyi–Kemény Zsigmond eszmei-szellemi vonulatban helyezi el, ő is sorslátó történelmi realista. „Ady a legrégibb magyar költő, versének a gondolati és formai szerkezetéből egy Európa-alatti magyar lélek szól.”²⁷

2. Aligha lehetne közelibb nézethasonlóságot leírni Szabó Dezső és Németh László gondolatvilágában, mint amelyik az 1867-es kiegyezés következményeinek taglalásaiban mutatkozik meg. Szabó is, Németh is számos alkalommal és összefüggésben tér vissza ehhez a „fertelmes évhez” (Szabó), illetőleg „a magyarság négyszáz éves vérbaja: a Habsburg-uralom” témájához (szintén Szabó szóképe). Ő sokkal nyersebb, mint Németh, kevésbé merül el a lassú tételekben és a történelmi ismeretekben: lázasan mondja ki észrevételeit, s nemigen differenciál, nemigen mérlegel, nemigen érvel. (A negatív vonásokat – teljes joggal – annál inkább kiemeli.²⁸) Tézisének lényege, hogy a kiegyezéssel húztuk magunkra végzetes következménnyel az idegeneket, s megerősödött minden, ami idegen: a dinasztia, az arisztokrácia, a magas klérus, az ipari és a kereskedelmi kapitalizmus, a sajtó, a magas katonaság, a magas bürokrácia. Egyetlen magyar talpkő-realitás létezik: a magyar paraszt, a magyar munkás és a magyar szellemi munkás értéke és ereje. Az ő hatalomra kerülésük a jövő záloga.²⁹

Németh László történelemképében úgyszintén az egyik központi probléma a kiegyezés és annak következményei. Az 1939-ben írt szintézisében, a Kisebbségben lapjain távlatos képet vázol fel. Ő sem megy bele történészi vagy gazdaságtörténeti elemzésekbe. A magyar történelem egyik nagy bukásaként értékeli: „a magyar történet legvégzetesebb szerződéseként” tekint rá. Miért? Azért, mert két megroppant szereplő szövetkezett általa, benne. A Habsburg-dinasztia Königgrätznél, a magyar nemzet pedig – már korábban – a lelkében roppant meg. Magyarország egy végleg legyengült,haldokló birodalomért vállalt felelősséget: cserébe az ellene forduló nemzetiségei feletti uralmat kapta. Innentől kezdve kialakult egy haszonelvű részvénytársaság, amelynek morál nélküli aktív és mohó résztvevőit „az új államgründolás fénye és sápja vonzotta”. Addigra már legyengült a mindezt ellenőrizni képes magyar szellem, s az „új részvénytársaságba bekéredző asszimilánsok” már ehhez a megroppant szellemhez és az új, romlott morálhoz alkalmazkodtak.³⁰ Németh László a magyarországi aktuális liberalizmust már eleve a megromlott állapotában hivatkozza (nagyon sok más korabeli – részben Szekfű Gyulát is ide számítva – és későbbi gondolkodóval együtt): olyan eszmei és gyakorlati jelenségként tekint rá, amely részben oka (pl. a korlátlan szabad verseny), másrészt természetes velejárója volt (közjogi küzdelmek, nemzetiségi feszültségek) a kiegyezéses lélek- (azaz nemzet)rombolásnak.

3. Látható, hogy e tekintetben Szabó is, Németh is Szekfű Gyula (és mások) „hanyatláselméletének” terében³¹ mozog: nem a kiegyezés – kétségkívül – hallatlan gazdasági, kulturális stb. fellendülést hozó pozitív következményeit értékelik, tartják szem előtt, hanem a magyar szellem és a nemzeti morál, valamint az emberi minőség és nemzeti ellenálló képesség, a lelki megroppanás miatti nemzeti betegségek foglalkoztatják mindkettőjüket.³² S be kell látni (a kiegyezés mai híveinek is), hogy ez a meggyőződés és állásfoglalás úgyszintén életbe vágóan fontos realitás, valóság volt (és maradt). S éppen a kiegyezés közjogi aktusának apoteózisát megjelenítő Szekfű Gyula történetszemlélete egészének elutasításában találkozik össze, kerül egy platformra s folytatásos támadásba 1939 végén Németh László és Szabó Dezső is.³³

Az apropó ehhez a különleges együttálláshoz a Kisebbségben-t (1939) bíráló Szekfű-cikk (Lírai történetszemlélet) volt a Magyar Szemle augusztusi számában. Szabó decemberben ugyanezzel a címmel írt szokásosan maró pamfletjében támad rá Szekfűre (nem említve Németh László nevét).³⁴ Hosszas, Szekfűt kifigurázva sértegető tirádák után (az ő nevét se írja le, ám könnyen azonosítható) rátér a szakmai és erkölcsi tartalom lényegére: a kiegyezés kézzel fogható veszélyeinek sokaságára és az ezeket látni nem akaró Szekfű lírájának ostorozására („lírának és romántikának és demagógiának sajnál le mindent, ami a magyar életösztön megmozdulására mutat”) ³⁵. Többek között: „Ha így örökre lekötjük a magyarságot az idegen dinasztia biztosítékának: nem fogunk-e parazsat gyűjteni a magyar jövő alá a Monárchia többi népének gyűlöletéből, melyek bennünk nemzeti vágyaik gátját látják?” Ráadásul nemzeti érdekeink sem érvényesülhetnek megfelelően. Katasztrofális veszély, hogy a hadsereg „nem magyar”. Hogyan nem látták a kiegyezés hívei – kérdezi –, hogy nagy földrengés esetén a szétbomlásban Magyarországot a dinasztia magával rántja a pusztulásba?! Üdvösebb lett volna várni – mondja Szabó – és tovább szenvedni. „Az ilyen szenvedés minden veszteségét megfizeti az a nemzeti egység és öntudat, melyet kivált a lelkekben.”³⁶

Kiútkeresések és politikai-társadalmi programok a harmincas években ³⁷

Mind Szabó Dezső, mind Németh László számos reformtervvel lépett elő az írói homályból az idők során. S mindketten kelet-közép-európai keretekben gondolkodtak. Szabónak mintha csaknem az összes társadalmi-politikai tanulmánya ezt (is) tartalmazná, mégis: ezek a szellemi lüktetések nála elsősorban a harmincas évek közepén kulmináltak. Németh úgyszintén a harmincas évek középső harmadában összpontosít erre a sorskérdéscsoportra. (Ez az időszak a magyar politikai vezetésben – Gömbös miniszterelnöksége idején elsősorban – a kormányzati reformígéretek időszaka volt.³⁸ Másfelől: a népi írók és a népi mozgalom fénykora a népi szociográfiák páratlanul bő termésével, a Márciusi Front programjainak országos visszhangjaival.) A fő programpontok Szabónál és Némethnél (de az egész népi gondolkodásban is) szinte ismétlésszerűen hasonlóak: földkérdés, paraszti sors, demokrácia (választójog), középosztály, közigazgatás, kultúra, oktatás és így tovább: mindazon változatok és változtatási szándékok, amelyek egy nagy múltú népet, nemzetet megilletnek és jellemeznek. A korhangulat, az értelmiségi elit számtalan reformgondolatot dédelgetett, amelyek persze nemegyszer „alibi” reformprogramok voltak. (Maga az uralkodó elit, valamint központi nagy lapjaik jártak élen ez utóbbiak gyártásában; Németh László pedig ilyennek tartotta még Szekfű Gyula publicisztikai munkásságának javát is.)

Szabó Dezső 1939 októberében előszót írt Az egész látóhatár című háromkötetes tanulmánygyűjteménye elé. Ez az előszó egyben politikai hitvallása is, amely ebben a mondatában csúcsosodik ki: „A magyarság teremtsen meg egy új, szabadságaiban és kötelességeiben intézményesen biztosított demokráciát, mely az eddigi »népképviselet« történelmi megtévesztése helyett olyan politikai rendszert alkot meg, mely a nemzeti munka egyetemes tömegét minden tényében és intézményében állammá neveli.” Kiemeli még: „A magyarság sajátos egyénisége, erejének legjava, fejlődésének gazdag lehetősége a magyar parasztságban van.”³⁹ A számtalan Szabó Dezső-írás, amely ennek a doktrínának az újra- és újra-kifejtését, illetve megismétlését adja, azt mutatja, hogy Szabó ideális állameszménye a méltó helyre emelkedő parasztság demokráciája.

A húszas évek elején, „szocialista” korszakában még a szociáldemokrácia elveit látta az egész magyarság felszabadítójának, egészséges jövője megteremtőjének.⁴⁰ Ámde nem a magyar élet zálogának: ez ugyanis szerinte – valójában misztifikált szociológiai jelenségként – a parasztság. „Alaptételünk tehát – írja ugyanekkor –: a magyar paraszt = a magyarság, a magyar faj. Ez matemati­kailag pontos egyenlet, az egyik fele sem több a másiknál. Teljes azonosság.”⁴¹ A magyar parasztból hiányzik ugyan a hazafias öntudat, de megvan benne a faji öntudat és a faji ösztön. Középosztályunk beteg és idegen, magyar rétege „lelkileg gyarmatosított emberréteg, mely csak idegen kitermelőinek terem életet”. ⁴² A feladat: a magyar parasztságból és munkásságból kell megteremteni az új középosztályt. Az egyik komoly visszhangot kiváltó (rendkívül szellemes) esszé pamfletjében (Ede megevé ebédem!, 1937)a középosztállyal kapcsolatos vitában nagy dühvel támad Szekfű Gyulára, mondván: „történelmi megmutatásom egy döntő újsága az volt, hogy az eddig a nemzet legkiválóbb rétegének ódázott zagyva, öntudatlan, szellemileg gyáva és tájékozatlan középosztályról kimutattam, hogy ez a magyarság halálrétege. És fellépésem első percétől sürgettem, hogy új magyar középosztályt kell intézményesen fejleszteni a magyar parasztság és magyar munkásság arravaló gyermekeiből.”⁴³ Azt vallja, hogy a „Treuga Dei” törekvéseket nem szabad elfogadni, mivel az a kulcspozíciókat a kezükben tartó németek, zsidók, szlávok számára előnyös: márpedig az irányítást a „magyar faj” képviselőinek kell elfoglalniuk. Amíg ez be nem következik, Szabó mindaddig „Bellum Dei”-t hirdet.⁴⁴ Az „általános és titkos” választójogot eleve csalásnak tartja, mivel azt is „idegen akarat” vagy párt irányítja. Ehelyett új törvényeket, új rendszert kell alkotni. Ennek az lenne a lényege, hogy „szerves” és specifikusan kialakított választókerületekben szerves és specifikus munka által kidolgozott szabályok szerint, többlépcsős menetben kellene kikérni a véleményeket. Ez a választási szisztéma jelentené – Szabó egyik gyakori toposzával szólva – az „orgánikus” népképviseleti rendszert, amely „az új magyar honfoglalás” döntő csatája lenne.⁴⁵ Ami a „magyar jövő alapproblémáit” illeti, ebben a terjedelmes, de koherens összefoglaló, egyszersmind alaposan részletező, „tematikus” esszéjében (1938–39-ben) már nem tesz hozzá új építőelemet a korábban kifejtett nemzetépítő gondolataihoz.⁴⁶

Németh László is számtalan társadalmi kérdésben foglalt állást a harmincas évek jelzett, lélektanilag kivételesnek mondható közepe táján. Összefoglaló, szintén „tematikus” nagy esszéjét A reform címmel tette közzé a Tanú1935/1-es számában. Ebben az útmutatónak szánt írásában – mint oly sok egyéb munkájában – elsősorban erkölcsi megújhodást sürget, hiszen bármilyen materiális vagy szellemi megújulás elképzelhetetlen az erkölcsileg megújhodott ember nélkül. „Egy igazi mozgalom […] nem egyes politikai vagy gazdasági feladatokat akar megoldani” – állítja –, de „új sugalló életérzést” is teremt. „Az a reform, amelyre ma szükség van megint: cluny reform. […] Új, világi rendnek kell köztünk támadni láthatatlan kötéllel a derék körül, néma fogadalommal a szívben.”⁴⁷ Az emberanyag védelme című fejezetben úgyszintén régebbi meggyőződését hangoztatja: „Minden igazán nagy mozgalom vallásos forradalom is.”⁴⁸ Majd később: „A terv igazi fedezete tulajdonképpen nem is a terv helyessége, hanem a tervezők személye s a terv alá vetettek lelkesedése.” Mindez nem jelenti azt, hogy „a gazdasági reform jelszavait ne vegyük alaposabban szemügyre, mint ahogy azt gazdasági reformereinknél megszoktuk” – figyel a materiális valóságra is Németh László.⁴⁹ A középosztály-problémával kapcsolatban – Szabóhoz hasonlóan ő is Szekfűnek címezte esszéjét (1936) – hasonlóan radikális utópiát fogalmaz meg, mint Szabó Dezső. Keserűen számol le a középosztály fiatalabb és műveltebb generációjával is. Mégpedig morális okok miatt. „Ez az ifjúság – írja – minden kenyéren elmegy vajnak, s ha különállásával tüntet, csak a saját árát veri fel ma­gasabbra. Hadd mondjam ki: kilencven százalékát csirkefogónak tartom, s a tíz százalékot azért veszem csak ki, hogy elég tág keretet hagyjak azoknak, akiket nem ismerek vagy félreismertem.”⁵⁰ A jövő magyar társadalmát értelmiségi társadalomként írja le, ez marad az egyik fő eszménye: a tanultságból élő osztály – az új középosztály – a másik két munkacsoport szerinti „osztállyal” együtt alkotja az új magyar társadalmat. „A »proletárok egyesüljetek« (melyben hallgatólag az is benne van, hogy süllyedjetek mindnyájan proletárokká) a múlt század jelszava volt. Új szenvedélyeink és hóbortjaink alól én egy optimistább csatajelet hallok ki: Legyetek mindnyájan értelmiséggé.”⁵¹ (Ez az ideaképlet a „minőségszocializmus” szellemi, erkölcsi és társadalmi alapja.)

Magyarország helye Európában: Keleteurópa (Szabó Dezső, 1935); Németh László: Tejtestvérek (1932); Most, Punte, Silta (1940)

Szabó Dezső világképének az egyik leginkább pozitív eleme, ideája az egészséges külpolitikai: kelet-(közép)-európai helyzettudat s ennek hirdetése már a húszas évektől kezdődően. Az 1919 és 1935 közötti magyar életet „ezeréves európai létünk legmagyartalanabb korszaka”-ként említi.⁵² A kelet-európai népek sors- és alkati rokonságai, valamint politikai érdekeik – legfőképpen a német és az orosz imperializmus kivédése – kívánatossá teszik „a Keleteurópai Államok történelmi együttműködését”. Olyan szuverén nemzetek szövetségét, amelyben a nemzeti, faji jelleg külön-külön szabadon érvényesülhet, ugyanakkor a közös ügyekben egymást segítik a szövetségesek.⁵³ A jelenlegi magyar állam nem állhat a szövetség élére, de éltetheti a sokszínű kulturális kapcsolatokat. Szabó Dezső hangsúlyozza, hogy ez a szövetségtervezet nem lehet utóda sem a kossuthi Duna-konföderációnak, sem a „Keleteurópai Svájc”-nak. A kiegyezést ostorozva (a már említett) Szekfűnek „címzett” írásában 1939 végén a kelet-európai kis népek körébe sorolja a magyarságot (még frazeológiájában is emlékeztetve Némethre). „Nem lett volna-e életet adóbb, ha biztonságunkat, függetlenségi akaratunkat a többi kisebb nép biztonságába, függetlenségi akaratába igyekeztünk volna beépíteni? Milyen egész másként alakulhatott volna a keleteurópai kis népek egybefogásával a jövő!” ⁵⁴

Németh László a harmincas évek elejétől foglalkozott – gyakorlati: nyelvtanulási és művelődéstörténeti szinten is – a szomszéd népek kultúrájával és történelmével. A Tanú1932.II. számában „Középeurópa” témamegjelöléssel új rovatot nyit és két esszét közöl: Új nyelvtanokra és Tejtestvérek. Az elsőben többek között ezeket az idealizáló sorokat írja: „Ideje, hogy szétnézzünk a házunk táján, patrióták legyünk. Cseh, szerb, román – és patriotizmus? Igen! […] Cseh, szerb, román, német: ellenség, tanítja a régi patriotizmus, én azonban a Rajnától az orosz határig, az etnográfiai és nemzeti sérelmek fölött egy új vállalkozás körvonalait látom, mely testvérré teszi az ellenséges népeket, közös csillag felé tereli a farkasszemet néző tekintetet.” A magyar mint közép-európai nép ennek az új Európának a természetes erjesztője. „Itt a hivatásunk, itt a reviziónk.”⁵⁵ A másik itt említett cikkében olvashatók a sokszor idézett mondatok, melyek szerint: „mi, Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.” ⁵⁶ A Most, Punte, Silta három nyelven (cseh, román, finn) jelenti ugyanazt: híd. A cikk 1940-ből való, a szimbolika a kis közép-európai népek történelmi sorsközösségéről szól.⁵⁷

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1 Szabó Dezső, A végzet (1929) = Uő, Egyenes úton. Tanulmányok és jegyzetek, II, Püski, Budapest, 2004, 529.

2 Uő, A végzet ellen (Hungarizmus és halál) (1938) = Uő, A egész látóhatár, 3. kiad., [Budapest, 1943.] Magyar Élet, II, 174. és 187.

3 Uő, A végzet i. m., 537.

4 Németh László, Faj és irodalom, Napkelet, 1928/1, 36.

5 Uő, Mozgalom. Káté = Tanú, 1934. VII. (febr.), 73.

6 Uő, Faj és irodalom, i. m. A kérdéskört részletesen tárgyalom:„Faj” és „alkat”. Népi író? = Monostori Imre, Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei, Kortárs, Budapest, 2005, 51–64. A „faj” fogalom irodalmi és tudományos használata egyébként természetes jelenség volt: Babits Mihálytól József Attiláig jószerével mindenki használta. Tudományos meghatározása azonban mind a mai napig nem járt sikerrel. (Miként a nemzetkarakterológiai kutatások sem bírnak tudományos relevanciával.) Németh szerint a kritikus feladata az alkat (egyedi jegyek), a szociológusé a faj (közös, hasonló jegyek) vizsgálata.

7 Németh László, Kisebbségben, Első Kecskeméti Hírlapk. és Nyomda Rt., Kecskemét, 1939, 22.

8 Például 1908-ban az egyik újságcikkében a zsidóság faji moráljáról értekezett, amelynek lényege: „az intranzigens faji gyűlölet” az idegenek ellen, s amely faji morál a Talmudból táplálkozik. Vö. Szabó Dezső, Faji morál, Fejérmegyei Napló, 1908. márc. 5. Lásd még Veszprémi László Bernát,„Az elsodort falu szerzője […] nem konjunktúralovag”. Szabó Dezső eszmeiségének következetességéről, Kommentár, 2017/3, 44–60., továbbá Szőcs Zoltán: Antiszemita – filoszemita (Gondolatok a Szabó Dezső-vitához), Szombat, 1990/7 (szept.), 15–17. és 1990/8 (okt.), 12–13., valamint Uő, Szabó Dezső és a magyar zsidóság, Havi Magyar Fórum, 1995. május, 53–59.

9 Szabó Dezső,A magyar zsidóság organikus elhelyezkedése. Válasz a Múlt és Jövő szerkesztőjének, Huszadik Század, 1914/3, 340–347. Idézet: 341.

10 Uo., 342–347. Egy ugyanekkor írt másik cikkében úgyszintén a magyar zsidóság gazdasági és társadalmi súlyának megnövekedéséről és fontos szerepéről beszél: „a zsidóság a magyar élet egyik elsőrendű tényezője lett. […] a mostani modern Magyarország […] jó részben az ő munkájuk, javaiban az ő dicsőségük, hibáiban az ő felelősségük.” (Uő, Hommage aux mourants [Klasszikus nyelv és radikalizmus] Nyugat, 1914/2 (jan. 16.), 111–114.

11 Szabó Dezső, Rocamból romantika = Uő, Az egész látóhatár, i. m., II, 241. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Ennek ellenére sem mentes minden szakaszában, minden pontján ez az életmű a tényleges antiszemitizmustól. Egy 1921-ben írt esszéjében a két faj harcáról értekezik, s arról, hogy a zsidóság Budapesten kívánja felépíteni a cionista zsidó imperializmus „világuralmának nyugati bástyáját”. (Vö. Két faj harca, A Nép, 1921. máj. 5.) Ugyanezen évtized végén (1929-ben) egy hosszú évtizedeken át lappangó nagy esszéjében pedig azt írja az „internacionalista” szellemű és érzelmű zsidóságról, hogy az világuralomra tör: „szétoldani a nemzeti és faji összetartozás minden kötelékét, minden olyan emberi egységet, mely ellene áll hódításának, kiölni a lelkekből a faji emlékezést […], hogy megépíthesse a maga egyetlenül kiválasztott faja világuralmát”. (Vö. A végzet ellen. A magyar kisebbségi többség sorsa a többségi kisebbségek között, Havi Magyar Fórum, 1993/10, 15. Az 1934-ben írt Karácsonyi levél ben Szabó Dezső hozzávetőlegesen rekonstruálta A végzet ellen tartalmát. (Gondolatkísérletként fölvethető lenne a Németh László-i „kisebbségben” gondolatnak az itteni alcímből levezethető forrása, ám Németh értelemszerűen nem ismerhette Szabónak ezt a terjedelmes esszéjét.) Kötetben (A végzet címmel, s az alcím elhagyásával) lásd Szabó Dezső, Egyenes úton. Tanulmányok és jegyzetek, 524–579. (A kézirat Bartók Béla hagyatékából került elő ifj. Bartók Béla jóvoltából. Bartók annak idején 200 P-ért vásárolta meg Szabó Dezsőtől a kéziratot. Lásd Havi Magyar Fórum, i. h., 2.) Ismerhette viszont Németh László az 1931-ben írt A németség útja című Szabó-esszét, amely a Magyar Életben jelent meg először, s felfogásában azonos az 1939 tavaszán írt Németh-esszé, a Kisebbségben egyik eszmevonulata fogalmi tartalmával. Szabó ugyanis itt a követ­kezőt írja. „A magyarság ma Magyarországon csak számában többség. Politikai, gazdasági, szociális súlyában kisebbség.” (Magyar Élet, 1931. július. 17. A tanulmányt a Szabó Dezső Füzetek 4–5. számában [1934. dec. – 1935. jan.] újraközölte.)

12 Szabó Dezső, Megered az eső, Pesti Szalon, [Budapest,] 1996, 311.

13 Uő, Toborzó (1936) = Uő, Az egész látóhatár, i. m., I.126.

14 Uő, Az antijúdaizmus bírálata = Uő, Az egész látóhatár, i. m., II, 273., 253.

15 Vö. Monostori Imre, Rajzok a magyar zsidóságról = Uő, Németh László esszéírásának… i. m., 65–89.

16 Mindenekelőtt Pap Károly művészete ragadta meg, aki „zsidó sorslátó” író volt, aki „népe sorsában a maga gyökereit kutatta”, munkásságának megvolt a „sorsmélysége”. Azaz: Pap Károlyt „mély zsidó” írónak tartotta. (Miként Erdélyi Józsefet „mély románnak”.)

17 Németh László, Ember és szerep, Tanú, Kecskemét, 1934, 47.

18 Uő, A reform, Tanú,1935/I, 51–52.

19 Vö. Uő, A magyar élet antinómiái (A Három nemzedék új kiadásához), Válasz, 1934/2 (júl.), 117–135.

20 Szabó Dezső, A kettészakadt magyar irodalom (1935) = Uő, Az egész látóhatár, i. m., III, 225.

21 Németh László, Kisebbségben (1939), 52.

22 Szabó Dezsőtől lásd A romantikus Ady (1911); A forradalmas Ady (1919); A két forradalmi költő (1919); Ady arcához (1923); Ady Lajos: Ady Endre (1923); Ady-kérdés? (1924); Három arc. Előadás vázlat Adyról, Petőfiről, Jókairól (1925); Az Ady síremléke (1927); A jövő felé (1928); A szobor Ady (1930); Szellemi honvédelem (1939) című írásokat.

23 Szabó Dezső, A forradalmas Ady = Uő, Ady, szerk. Szigethy Gábor, Magvető, Budapest, 1982, 47.

24 Később is ez az egyik fő intellektuális és morális sérelme: „Nem az volt a bűn, hogy forradalmat csináltak. Az volt a bűn, hogy az esedékes »magyar« forradalmat elsikkasztották.” (Válasz egy magyar munkásnak [1927] = Az egész látóhatár, i. m., III, 301.) Szabó Dezső tehát továbbra is megmarad – baloldali eszméket valló, radikális gondolkodású, de mégis harmadikutas értelmiségnek.

25 A már említett Hartyányi–Kovács életmű-bibliogáfia mellett lásd még: „A megőrző megőrzése”. Németh László bibliográfia 1987–2003, összeáll. Kőszegfalvi Ferenc, Németh László Városi Könyvtár, Hódmezővásárhely, 2005. Németh László tanulmányai Adyról:Az Ady-vers genezise (1925); Az Ady-pör (1927);Ady Endre költészete (1927); Költő és mecénás (1927);Pamflet és kritika (1929); Ady összes versei (1930);Ady Endre (1934); A teológus Ady (1936); Vitathatatlan Ady (1939); Ady ünnepére (1944).

26 Németh László, Magyarság és Európa, Franklin, Budapest, 1935, 98. Némethnek ez az esszékönyve az addig kialakult politikai-társadalmi-kulturális világképének legfontosabb összefoglalása.

27 Uő, Ady Endre (1934) = Uő, Két nemzedék. Tanulmányok, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1970, 57.

28 Már a húszas évek végén többször előkerül Szabónál „az ellenforradalom természetrajza”, amely szerint: „Az ellenforradalom-részvénytársaság három nagy részvényese: a magas klérus, az arisztokrácia, a magas kápitalizmus:Magyarországon majdnem abszolute idegen képletek.” (Az ellenforradalom természetrajza [1928]= Az egész látóhatár, i. m., II, 90. Kiemelés az eredeti szövegben.) Máshol világos okfejtéssel mutatja be a liberalizmusnak mint eszmének és mint politikai-gazdasági-társadalmi jelenségnek az eleinte (eredendően) egyéni és közösségi értelmét és hasznát: a „demokratikus szabadversenyt”, majd élesen elmarasztalja azt a folyamatot, amelynek során „végeredményben olyan valamit idézett elő, mely saját lényegét, a liberalizmust semmisíti meg”. (Vö.A végzet ellen, i. m., 22.) Lásd még Uő, A bánya mélye felé (1940); Elkergetett istenek (1940).

29 Vö. Szabó Dezső, A népképviselet (1935) = Uő, Az egész látóhatár, i. m., I, 168–187. E gondolatkört még bővíti azzal, hogy „a magyar parlament az egész politikai, az egész közélet a német és zsidó életakarat kifejezője. A bennük résztvevő magyarok vagy a német vagy a zsidó ideológia janicsárjai, vagy cél-vakon ténfergő magánosok.” (Uő, A mai magyar politikai horizont, Ludas Mátyás kiadás, Budapest, 1936. febr., 23.)

30 Németh László, Kisebbségben, 44.

31 Szekfű a kiegyezés előkészítését és konstrukcióját 1848 kiteljesedéseként írta le, ám a gyakorlati megvalósulását – elsősorban a magyar uralkodó körök politikai s emberi fogyatkozásai miatt – hanyatló kornak tekintette. Önmagára nézve is súlyos szakmai vétségként azonban nem tisztázta egyértelműen az éppen aktuális, a századvégi, majd a 20. századi „liberalizmus” fogalmának pontostartalmát, csak később fogalmazta meg, hogy ő valójában az eredeti tartalmától „kiürített”, megfosztott liberalizmust utasította el. (Vö. Uő, Három nemzedék. Egy hanyatló kor története [1920, majd – időben bővítve – 1934], illetve – a korrekciót –: „Valahol utat vesztettünk” [1943–1944].)

32 Nyilván nem véletlen, hogy az Eltorzult magyar alkat, z sákutcás magyar történelem című híres, nagy esszéjében (1948) Bibó István – a lényeget tekintve – úgyszintén ezekre a nemzeti lelki és szellemi tényezőkre: a kollektív sérülésekre, torzulásokra, roncsolódásokra és bizonytalan magatartásmintákra összpontosította a figyelmét elemzése során (miközben élesen elítélte Szekfű „hamis realizmusát”).

33 Szabó a húszas évektől többször élesen (durván) támadta egykori Eötvös-kollégiumi társát, Szekfűt. (Vö. pl. Mai Nap, 1929. dec. 15.; később Ede megevé ebédem [1937].) 1935-ben esszét írt Az új magyar történetírás feladatai címmel, amelyben azt állítja, hogy a történetírás mindig lírai indíttatású, mégpedig az adott hatalmi elit céljainak megfelelően. Itt sem írja le Szekfű nevét, de néhány konkrétumból kiderül, hogy elsősorban az ő történetírói működését marasztalja el. (Vö. Az egész látóhatár, i. m., III, 7–15.) Németh kezdetben méltányolta Szekfű reformtörekvéseit és történetírói kvalitásait (bár kritizálta is), a harmincas évek végétől már egyértelműen úgy látta, hogy „ellenünk jó” magyar történetírást művelt, emiatt többször és élesen föllépett ellene. Leginkább a Szekfű Gyula című kis könyvében (1940), amelyben Erdély szerepének kicsinyítését („Erdély kiürítését”) „Szekfű folyton rágó lírája” (!) egyik példájaként említi. (Vö. Sorskérdések, 557.)

34 Szabó Dezső, Lírai történetszemlélet. Szabó Dezső újabb művei 55–56, Ludas Mátyás kiadás, Budapest, 1939–1940.

35 Uo., 40.

36 Uo., 43–44.

37 Részletes összefoglalást ad a témakör egy részéről: Péterfi Gábor,A „puha diktatúra” és az emigráció Szabó Dezső-képe = uő,Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei, L’Harmattan, Budapest, 2011.

38 Szabó Dezső egyik kedvelt műfaja volt az éppen hivatalban lévő magyar miniszterelnökök tetemre hívása (illetve tanácsokkal történő ellátása) nyílt levelek formájában. Az érintett miniszterelnökök az idők során a következők voltak: Tisza István (1911); Bethlen István (1923 és 1928); Gömbös Gyula (1936); Darányi Kálmán (1938); Imrédy Béla (1939); Teleki Pál (1939 és 1941). (Részletesen lásd Szabó Dezső és a magyar miniszterelnökök [1975],szerk. és bev. Gombos Gyula, 2. kiad., Occidental Press, Budapest, 1995.)

39 Az egész látóhatár, i. m., I, 14–15. Kiemelés az eredeti szövegben.

40 A munkásság, i. m., 300–317.

41 A magyar paraszt, i. m., 259.

42 A magyar középosztály megteremtése, i. m., 253. Mint ismeretes, a magyar új középosztály megteremtésének vagy a régi megerősítésének és átalakításának szükségessége a korabeli társadalomkutatóknak, íróknak és publicistáknak egybehangzóan az egyik legfontosabb, mintegy társadalmi és politikai kulcskérdése volt.

43 Ede megevé ebédem! Milyen Szekfű nyílt Schittenhelm Ede sírján? = A magyar Káosz. Pamfletek, vál., szerk. s. a. r. , el. Nagy Péter, Szépirodalmi, Budapest, 1990, 372.

44 Treuga Dei. A nemzeti egység fogalma, határai, feltételei (1935) = Az egész látóhatár, i. m., II, 93–117.

45 A választójog reformja, i. m., I, 189–210. Szabó még talányosan hozzáfűzi: „Állítom: hogy minden látszatok és mondatok ellenére: Mussolini és Stalin és Hitler e felé az új demokrácia felé tart. A biztosított szabadságok orgánikus, szerves és megszervezett demokráciája felé.” ( Uo., 209.)

46 Szabó Dezső, A magyar jövő alapproblémái = Az egész látóhatár, i. m., II, 346–442. (Beúszik ebbe az okfejtésbe a Németh Lászlónál is fel-felbukkanó „harmadik oldal” metafora, amelynek itteni tartalma „az örök magyarság szerves érdekei”. [ Uo., 384.] Némethnél is hasonló tartalomról van szó.)

47 Németh László, A reform, Tanú, 1935/I, 11–14.

48 Uo., 23.

49 Uo., 27. Az egész Tanú-számot kitevő reformtervezet néhány főbb fejezete a következő. Harmadik oldal vagy Nagyida; Új, világi rend; A művelődés reformja; Az emberanyag védelme; A gazdaság reformja; Tájhaza és alkotmány; Kisebbségi sors; A reform ellenségei .

50 Németh László, Messziről. Válasz Szekfű Gyulának, Tanú, 1936/III–IV, 126.

51 Uő, Népi író, Magyar Csillag, 1943/1, 4. (Az idézett szövegrész a Két nemzedék című életműsorozat kötetben megcsonkítva jelent meg.)

52 Szabó Dezső, Magyarország helye Európában: Keleteurópa = Az egész látóhatár, i. m., I, 211–236. Idézet: 211. Kiemelés az eredeti szövegben.

53 Vö. még Uő, A szellemi együttműködés célja, tartalma, határai (1937) = Az egész látóhatár, i. m., III, 107–117.;A holnap nacionalizmusa (1938) = Az egész látóhatár, i. m., I, 19–81.

54 Uő, Lírai történetszemlélet, 44.

55 Tanú,1932/II, 127–128.

56 I. h., 130.

57 Németh László, Most, Punte Silta = Uő, Európai utas, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1973, 689–694. Vö. még: Híd a Dráván (1940). Itt a következőket írja: „kelet-európai kis nép vagyunk, és sorsunk kitéphetetlen a Németország és Oroszország közé ékelt kis népek sorsából”. (Uo., 683.)