Érkezés? Indulás?

A test elfárad. Magas vérnyomás, szívelégtelenség, cukorbaj, reuma, ízületi kopás, csontritkulás – az öregember fél életét az orvosi rendelőkben tölti, mert havonta gyógyszert kell felíratnia valamennyi bajára, a gyógyszer felíratásához évente-félévente szakorvosi igazolást kell szereznie, s ehhez rengeteg részvizsgálat is szükséges. Mintha ezekből az öregségi betegségekből egyszer csak meggyógyulhatnál! Ennek ugyanannyi a valószínűsége, mint hogy újra kinőjön az amputált láb, ám igaz, ami igaz, a rokkantkedvezményre való jogosultságot is rendszeresen igazolni kell. Ó, de szívesen meggyógyulnál, és ama csodás esetben hülye lennél végigülni a sort a háziorvosnál pusztán azért, hogy visszaélhess a betegbiztosításoddal. Gondolom, ezt a bürokraták is átlátják, a vegzatúrával csupán az orrod alá dörgölik, hogy túlságosan ragaszkodsz az élethez.

Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy már nem tudsz futni, lihegsz az emelkedőkön is, elalszol a tévé előtt, nem jutnak eszedbe a nevek – ez a trotli te volnál? Először tagadod, aztán dühös utálatot érzel a tested és a teremtés iránt, végül örülsz, hogy mindazonáltal még fel tudsz menni az emelkedőn, épp csak lihegsz közben, s a dolgokat, neveket nem kevered össze, egyszerűen nem mindig jutnak eszedbe a szavak. Már tudod, hogy a teljes leépülésnek is eljöhet az ideje, s arra gondolsz, hogy azt nem lenne érdemes megélni. Tehát hirtelen összebékülsz a halál gondolatával. Belátod, hogy a sejtjeid kezdenek kifogyni az életerőből. Már elhiszed, hogy a teljesen elaggott emberek őszintén panaszkodnak a rájuk mért napok terhére, pedig te egyelőre még örülsz a haladéknak, és gyengülő tested jó cinkosod ebben, feltéve, ha lenyeled azt a pár maréknyi tablettát a működtetéséhez. Úgy-ahogy kiszolgál még, de kertelés nélkül közli veled, mire számíthatsz. Ha eszed van, beletörődsz.

Lám, biológiai lényem elmúlását – lázadozva, fájdalommal vagy fáradt apátiával, egyre megy – tudomásul veszem, hát akkor miért fog el a pánik az életből való kikopásom másik tünetcsoportjától, kulturális paradigmám elavulásától, szellemi arzenálom elértéktelenedésétől, attól, hogy az új nemzedékeké lett mindenestül a kor? Végtére ez is természetes, ez is segíthetne meghalni, akár az akut betegségek. Miért, miért tűrhetetlenebb a szellemi leselejtezés, mint a vegetáció könyörtelensége?

Kivettem a postaládából egy vékony brosúrát, reklámanyag, optikai digitális szerkentyűk típusainak fényképeivel tele, próbáltam megfejteni, mit lehet velük csinálni, mit tartalmaznak a hozzájuk való kazetták, egyetlen szót sem értettem, pedig a szöveget magyarul írták. Nyilván tömegek használják az ilyen szerkentyűket, ha megéri a reklámra ennyi pénzt költeni, vagy legalábbis vágynak rájuk, és azok a tömegek ezen a nyelven beszélnek, ezeket a kazettákat nézik, ezek a géplények a hőseik – ugyan, mit is mondhatnék én nekik? Jövök az emberi kapcsolatok finom repedéseit kitapintó elbeszéléseimmel, a sajátosság méltóságát bizonygató esszéimmel, ugyan már! Másról szól már az élet. Mondhatnám, hogy örökre elment a kedvem az írástól e reklámfüzettel a kezemben, s igaz is volna, de az ember csak a saját életét fejezheti be a finisben, így hát kedv és hit nélkül is ír, ezt az esszét is például.

Jó húsz évvel ezelőtt a szerkesztőség, ahol dolgoztam, áttért a számítógép-használatra, meg kellett tanulnom kezelni, a legelemibb szinten. Akik nagyon értenek hozzá, sem mind értik a működését, hát nekem aztán misztérium az egész. „Elfelejtettem a jelszavamat” – kínálta fel a gépem a fület sokadszorra, amikor a szolgáltató azt akarta, hogy változtassam meg a belépéshez szükséges betűkombinációt. De én nem felejtettem el, makacsul a megszokott jelszavamat írtam be, amire nem engedett be a saját postafiókomba. Fél napon át ragaszkodtam az igazamhoz: nem felejtettem el, tudom a jelszót. Aztán megtörtem, rákattintottam a fülre. No jó, legyen neked igazad. És ment, mint a karikacsapás, az új karakterekkel kielégítettem a gépet, kezes bárány lett. Mondom, fél napom ment rá. Így jár az, aki túlzottan önérzetes. Lassanként megtanulok a gép fejével gondolkodni, persze csak a magam csökevényes módján. Nem telik többre, pedig most már függök tőle, el se tudom képzelni a munkámat nélküle. A mobiltelefonnal még később szoktam össze. Gyerekeim kinevettek, olyan rémülten nyújtottam feléjük a szignált muzsikáló dobozkát, mintha égő parazsat vagy kobrakígyót fognék a kezemben. Sokáig ellenálltam a használatának. Én, aki pedig sok-sok évig éltem telefon nélküli lakásban, ahol a kaput kora este bezárták a rossz környékre való tekintettel, holott nem lehetett a lakásokba felcsengetni, nagyon régi, nagyon szegényes ház volt. Így hát vendéget fogadni úgyszólván lehetetlennek bizonyult. Én, aki gyakorta eltévedek, aki egyszer segítség reménye nélkül vészeltem át egy súlyos betegséget egy elszigetelt erdei házban, én, aki általában kések a találkozókról. Ezer okom lett volna tehát megbecsülni a mobiltelefon nyújtotta biztonságot, a kapcsolatteremtés állandó lehetőségét, de nem, ódzkodtam tőle jó ideig. Nemzedékemben jócskán vannak olyanok, akik máig megtartóztatják magukat mindkét ördögi masinától – a neofiták türelmetlenségével vélekedek róluk, bár igyekszem elnézően mosolyogni megátalkodottságukon. El tudom képzelni, a kor emberének, az igazinak, az ebbe a digitális kultúrába szocializáltnak milyen bosszantó lehet érintkezni ezzel az értetlen, nehézkes öreg társadalommal, velem.

Értem én azt is, hogy régi kultuszfilmjeink penetránsan lassúak egy mai fiatal számára. Értem, hogy egyetlen szóval sem szabad többet mondani nekik, mint amennyi okvetlenül szükséges, mert azzal az egyetlen plusz szóval, amelyre mi, öregek, sajnos nagyon is hajlamosak vagyunk, visszájára fordítjuk a hatást. Ehhez az értéshez megvannak az analógiáim saját fiatalkoromból: utáltuk a túlmagyarázást, az érzelgősséget, az önelégültséget és a pátoszt. Ebben nyilván igazunk volt, minden fiatal generáció önelégült öregekkel találja magát szemben, a miénknek pátoszból is több jutott az átlagosnál, lévén hogy a szocializmus széles útján haladtunk a kommunizmus édene felé. Azonban úgy fordult az idő kereke, hogy ma a fiatalos nyegleség nem átmeneti egészséges fuvallat az áporodottság légkörében, mint évezredeken át mindig, hanem kisajátította és betölti a teljes szellemi horizontot, kötelező magatartás lett. Több mint fél évszázada ez a hivatalos, az egyetlen legitim szemléleti forma, következésképpen ma már hiány mutatkozik komolyságból és emelkedettségből. Mert a világ minden pillanatában, minden atomjában természete szerint teljességre törekszik, csak az arányok döntik el, mi kerül felszínre az összességből, s mi nem. Most a devianciák kultusza, a tekintélyelv totális tagadása uralja a világszellemet – tűnődöm, hogy vajon az ősi jogot a fiatalos szkepszisre, a tekintélyrombolásra hogyan élheti meg manapság az ifjúság. Hogyan lehet lázadni a tagadás szellemétől megszállt apák-anyák önelégültsége ellen? Hatványozott devianciával? Van arra is példa. De a kaján hitetlenség, a cinikus haszonlesés ellen való lázadás evidens útja a hithez is vezethet, ultrakonzervativizmushoz – s valóban: milliószámra látunk fiatalokat vallásokhoz, szektákhoz megtérni. Két végletes lehetőség, a fiatalok többsége azonban egyiket sem választhatja. Nem lesz kábítószer-fogyasztó, antiszociális peremlény, és a vallások is hidegen hagyják. Az átlagfiatal azzal lázad az általunk rá hagyományozott világ ellen, hogy bezárja magát saját szubkultúrájába, és ami azon kívül esik, arról nem hajlandó tudni, és kétségtelenül nem is tud. E szubkultúra azonban nem is oly független a megtagadott világtól, mint hősünk, az átlagfiatal gondolja, hiszen ugyanazok a mércék használatosak ebben is az élet minőségére, az ember rangjára, mint amabban. A siker csakis a külső elismerés lehet, hírnév, vagyon; a magányos, saját kedvünkre elvégzett nagy teljesítmény nem számít sikernek, nincs értéke. Ahogy a tudásnak sincs, a jó színvonalnak, ha nem fejezhető ki nézettségben, eladott példányokban, díjakban, pénzben, a lájkok számában. A fiatalok szubkultúrája tehát éppen abban nem tagadja meg az öregek világát, amiben az a legfertőzöttebb, legbetegebb: a haszonelvűségben, a görcsös pragmatizmusban. Amiben viszont megtagadja, abban benne rejlene a kiút a válságból. S ez a megtagadott elem a kultúra, a felhalmozott történelmi tudás, a szemléleti formák kápráztató bősége, amelynek közvetítője leginkább a művészet, ide számítva a könyveket is, amelyek helyett a mai átlagfiatal vég nélkül olvassa a posztolások, a kommentek gátlástalan szóömléseit, holott ezeket maguk a szerzőik sem olvassák el megírásuk után – minek? Az a pár nyelvi hiba, tévedés, melléütés kinek számít?! A kultúra, amelyet kizárnak életükből, minden eddigi generáció egyedeit hozzásegítette énjük megtalálásához. A fiatalok szubkultúrájában a fényképeik, magánfeljegyzéseik korlátlan „megosztása” vajon elvezet-e ahhoz az ismerethez, hogy mi végre születtünk a világra? Hogy ki az az ember, akinek a bőrében élünk? Pedig ez az ismeret aligha nélkülözhető a nyugalomhoz, sem pedig az életünk megváltoztatásához, amikor annak jön el az ideje. Látszólag a végtelen nyilvánosságra épül ez a szubkultúra, valójában szűkre méretezett az egzisztencia megélhető kalandjaihoz képest. Ijesztően bezárt: azelőtt ötven-hetven év alatt jutott el a szegényes szellemű ember a szemhatára, érdeklődése ilyen fokú beszűküléséhez. Kizárt, hogy hősünk, az átlagfiatal olvasná ezen sorokat, de ha netán igen, felzúdulna sommás megállapításom ellen. Mert ő abban él, hogy sokat tud, tele van a feje ismeretekkel, amelyekről nekem fogalmam sincs. S valóban, nagyon sokat tud, s bátran mondhatjuk, hogy okos is. Csakhogy a szubkultú­rája nem tanította meg őt arra, amire a mi kultúránk mindenkit rávezet: a tudásunk arra való, hogy megsejthessük, mi az, amit nem tudunk. És nem arra az adathalmazra gondolok, amely irdatlan bőségben fel lett halmozva az internetes szolgáltatóknál, s aminek lehívásával látszólag maradéktalanul orvosolhatjuk nemtudásainkat. Arra a nemtudásra gondolok, ami örökös kérdezővé tesz minket, felnyitja szemünket ember voltunk rajtunk túli dimenzióira. Arra, hogy én nemcsak én vagyok, hanem egy személyben minden ős, és őse maradékaimnak, nem lehetek akármilyen, meg kell becsülnöm magamat miattuk, érettük.

Igyekszem empátiával lenni a minket leváltó nemzedékek iránt, s nem is csak azért, mert unokáim vannak, tehát saját véreimet is azok között tudhatom, akik kifelé tolnak a világból, egyszerűen a méltányosság megszokott gyakorlata révén. Belátva, hogy rendjén van: a korszakok kultúráját más kultúrák, más korszakok váltják fel. Csakhogy eddig a legradikálisabban új látásmódok is magukban hordták az előzményt: a hagyományt, akár a vele való dühödt szakítás formájában is. Végtére még a megtagadáshoz is ismerni kellett a felmenők ideológiáját, olvasni kellett műveiket. Próbálok analógiát találni a történelemben a mostani végletes kultúraváltáshoz, de még a felvilágosodás korában, a múlt századi avantgárd mozgalmában sem sikerül. Nem mintha e korok ifjai szerényebbek, belátóbbak lettek volna, mint a maiak. Csak nem állt módjukban totálisan ignorálni a kommunikáció korábbi eszközeit, mert nem állt rendelkezésükre más. Úgyszólván ugyanazt tudták a világról, mint az öregek, csak a véleményük volt más erről az ugyanazról. Sőt, vannak a világnak olyan szegmensei, amelyekben felzavarták az öregeket meghalni a hegyekbe, vagy más módon tették el őket láb alól, amikor hasznavehetetlenek lettek a ház körül, és elették volna a fiatalabbak elől azt a kevés kis ételt, de ugyanakkor a tőlük átvett tudást maradéktalanul megőrizték, életük alapjának tekintették, akár a gazdálkodás mikéntjére vonatkozóan, akár ha dal volt, vagy eredetmítosz, vagy vallás. Ezt nem azért mondom, mintha szívesen mennék a kénes barlangba, ha ennek fejében az utódok falnák a könyveimet. Épp csak a szellemi megsemmisítés ellentettjeként említettem a fizikai megsemmisítés s mellette a tudásmegőrzés példáját. Sőt, olyan tájai is vannak a világnak, amelyeken fizikai valójuk­ban is védelmet kaptak az öregek. Egy norvégiai skanzen­ben láttam a szűk belső terű, ódon gerendaházak között egy szép parasztgazdaságot, külön terménytároló épülettel, külön házzal a nagyobb főzések számára, óllal, istállóval, pajtával és két lakóházzal egymással szemben. Az egyik a népes családé, hiszen sok gyerek született akkoriban, ez volt a kisebb, másik a nagyszülőké, a nagyobb. Hogy kényelemben tölthessék öregségüket. Nyilván ez a hagyomány búvik meg abban is, hogy náluk az öregotthonok környékén télen kötelező fűteni a járdákat. Az építészet is a tradíció erejét mutatja az utazónak, összhangban az érintetlennek látszó természettel, amely látszat hatalmas erőfeszítés eredménye. Gránithegyekbe fúrt alagutaknak köszönhető, vagy például a tájkép megóvása érdekében egész vízi erőművet rejtettek el egy hegy gyomrában. Én is úgy érezhettem, hogy helyem van még a nap alatt (amely ottjártamkor már egyre hosszabb időre nyugodott le, s elképzelve a hónapokig tartó sötétséget, mégiscsak boldogan tértem meg az öregjeivel sokkal komiszabban bánó hazámba). Persze, nem tudhatom, hogy a norvég öreg, ha kilép ama fűtött járdákra a számára fönntartott lakályos karanténból, szintén úgy érzi-e, hogy a helye a nap alatt megmaradt. Nem tudhatom, hogy az őserdőkben megbújó, sivatagokban kóborló törzseket még mindig az öregek tanácsa irányítja-e. Vajon náluk is elévülőben az ősi tudás?

A 2006 óta írott tanulmányaimat, esszéimet, alkalmi írásaimat rendezgetem. Nagyot változott a magyar közélet azóta, és nemcsak az informatikai forradalom felgyorsulása vagy akár az X, Y, Z nemzedékek színre lépése miatt. Az első négy évben az akkori kormány politikájával szembeszegülve védelmeztem a nemzeti létforma jogosultságát, a kulturális hagyomány továbbörökítését, aztán már nem politikai ellenszélben kellett vizsgálgatnom, hogyan is állunk közelmúltunkkal, ismerjük-e, megbecsüljük-e irodalmunknak az egyetemesség és a korszerűség divatos fikciói jegyében évtizedek óta ignorált értékeit. Elévültek volna igazságaim? Végtére is „győztes” igazságok lettek, s mint tudjuk, az elévülésnek ez talán a legbiztosabb formája. Mégsem hinném, mert a nemzeteszme kormányzati stratégiát határoz meg ugyan, de nyílt színi taps tör ki egy budapesti színház kormányellenes utalásokkal teli előadásán, amikor a „funkcionáriusnő” kijavítja az igazgatót, hogy bizottsága nem országos, hanem nemzeti. Most sem fölösleges érveket sorakoztatni a közösségi identitás szükségszerű meg­léte mellett olyanok számára, akik csak magyar­kodást, demagógiát látnak a hazafiságban. Nem fölösleges kibontani a fogalmainkat, történelmi ismereteinket az előítéletek és hamisítások rétege alól. Legfeljebb a védekező pozíció, az írásaim aggodalmas hangvétele vált a megírásuk idejének érzületi dokumentumává.

Vizsgáztatom eszméimet, az írások egyik-másik alapgondolatát. Riadtan szembesülök olcsó, banális változatukkal a mai közéletben, és azzal is, hogy kik forgatják őket politikai fegyverként csip-csup személyes ügyeikben. Igen, az igazságok legnagyobb kórsága a használatba vétel, az, ha kirakatba kerülnek, de hátul a műhelyben számító, élősködő percemberkék lebzselnek, akiknek, ha a szükség úgy hozza, nem lesz gond átigazolni másféle igazságok zászlaja alá, de az én eszméimet immár súlyosan, talán végérvényesen lepusztították, kompromittálták. No persze, a társadalmi ideákkal mindig ez történik, csakhogy ez soha nem vigasztalja azt, akivel éppen történik. Rossz látnom az álszent haszonlesőket s az őszintén bosszúszomjas honfiakat is. Felélik az erkölcsi tőkénket, a hitelünket, amelyet szinte egy élet hosszán át gyűjtögettünk csöndes áldozatokkal, következetes hűséggel.

De hát kompromittálhatja-e az igazságunkat, ha az valóban áldozatosan megélt, megszolgált igazságunk volt, a „felhasználók”, a „kihasználók” bármekkora serege vagy a gyakorlatba való átültetés során szükségképpen keletkező kisebb-nagyobb torzulás? Éppen a veszély indokolja, hogy józan szigorúsággal tegyem mérlegre, de meg is védjem őket. A pánik, amely mind félresöprésük, mind fölélésük láttán fog el, a gyötrelem, amelyet fiatal családtagjaim elutasító szellemi magatartása vált ki belőlem, azt mutatta meg, hogy bár soha nem gondoltam rá, valamiféle szublimált formában igenis hittem a lélek halhatatlanságában. Legalábbis olyasféle túlélésben hittem, amit a hívők a lélek halhatatlanságának neveznek. Talán éppen a bennem lévőhöz hasonló riadalom generálta a vallásokban a túlvilág reményét: testem elenyészik, elvégzett munkám, nevem feledésbe merül, de az, ami egész életemet áthatotta: a szellemi-erkölcsi bázis, megmarad. A szavak elhalnak, de igazságuk érvénye tovább él.

Kifosztottnak is érzem magam, meg húzza is vállamat a nehéz zsák, amivel életem ezen állomására érkeztem. No nem a tizenkét év alatt felgyűlt írásokat érzem olyannyira súlyosnak, hanem hetvenhét év élettapasztalatát. Mindazt, amit a világról tudok, amely nemzedéki és szemléleti különbségeink ellenére mégiscsak közös világunk. Csak azt nem tudom még, hogy érkezés-e ez, hoztam-e valamit, vagy indulnom kell a pakkal együtt… Hová is? Mindenesetre tovább.

2018. június