Szalay Károly: A sátánizált Horthy

Szalay Károly kellemetlen gondolkodó, a nagy világ- és kultúraproblémák feltérképezője. Monográfiák, esszékötetek, filmográfiák, művészettörténeti munkák, regények jelzik hosszú pályaképét. Összesen harminckilenc mű. A sátánizált Horthy a negyvenedik a sorban. Mondjuk, illene ünnepelni, mert ez a történelmi pamflet – a Magyar Demokratában megjelent cikksorozat szerkesztett változata – messze túlmutat önmagán.

Talán mióta világ a világ, nem léteztek annyira színes változatai az elhanyagolt emlékezetnek, mint a 20. században. Létrejött az a paradoxon, miszerint minél gazdagabban, minél pontosabban – jószerével percről percre, a legapróbb eseménytől a leghatásosabbakig – dokumentált egy korszak, annál nagyobb az esélye annak, hogy az összegző történettudomány eltévedjen az adatok halmazában, s majdnem szépírói szinten létrehozzon egy-egy virtuális valóságot, amely éppen olyan, mint az igazi, de mégsem. A történészek közötti vita ott és akkor kezdődik, amikor ezek a valóságok összetalálkoznak, s az egyik uralkodó vélemény ki akarja oltani a másikat.

Epikurosz szerint az istenek a világ inter­mun­diumaiban élnek, közönyösen az ember sorsa iránt. A modern ember azonban ravaszkodó természet, az isteneket megkerülve képesnek tudja magát úgy cselekedni, hogy az eredendő, tényleges valóságot tegye meg intermundiummá. Azaz mindannyian valamiféle intermundiumban élünk, amit aztán gondosan gondozunk, kitesszük őt a renoválások, restaurálások, átfestések szeszélyes, állandó kényszerének. Mennyivel elvágólagosabbak voltak a régi egyiptomiak: egyszerűen levésték oszlopaikról a neveket, eseményeket, amik a továbbiakban nem voltak rekonstruálhatók, többé egyszerűen nem léteztek. S még ez a tökéletesnek tetsző munka is mennyire hebehurgya gondolkodásra vallott! Ugyanis mindig maradt valami elhanyagolt nyom, amiből az utókor kisilabizálhatta az eltüntetni kívánt személyeket, elsősorban természetesen uralkodókat, s a velük történteket.

Philosophia est ancilla theologiae – állítólag Aquinói Szent Tamástól eredeztethető ez a középkorból ránk maradt bölcsesség, ami azóta számtalan változatban kering a tudományos világban, azaz bármire ráfogható, hogy valami valaminek a szolgálóleánya, esetünkben és Szalay Károly gondolatmenetének kiindulópontja szerint: a történelem tudománya a politikának. Vagyis: a 20. századi történelem – pláne a magyar! – hűséges kiszolgálója mindmáig az éppen illetékes politikai kurzusoknak, mindazzal megspékelve, ami az azt megelőzőkből ránk maradt.

Ezzel kell szembenéznünk az iskolától az egyetemig és tovább: minden másképp van – pláne: volt! –, de ha nem, akkor is létezik legalább kétféle történelem: egy házilagosan használatos, úgynevezett köznapi, valamint egy hivatalos, megtanulandó, időlegesen – és mindig csak időlegesen! – közkézen forgatott. És a kettő még véletlenül sem egyezik. Egy család, egy közösség házilagos történelme egészen másképpen, más anyagokból – a mindennapi élet tapasztalataiból, élményeiből – áll össze, mint az éppen aktuális „történelemtudományé”. A „hivatalos történelemmel” az a baj, hogy időről időre, politikai kurzusról politikai kurzusra változik, de ebben a folytonos változásban is képes megőrizni és magával hordozni bizonyos megkövült, nem változó közhelyeket, amelyek maradandó vésetként cementelődnek bele a politikai emlékezetbe. Ezek aztán adu ászként bármikor előhúzhatóak, maradandó vádként aktuálisan kiteregethetőek, akár hamisak, akár igazak, akár a kettő között lévők, azaz elcsúsztatottak vagy bizonyos pontjaikban módosítottak.

Ilyen rémkép a „Horthy-fasizmusé”, amely máig ott lebeg a 20. századi történelem fölött mementóként, anélkül, hogy felemlegetői ahhoz vennék a kellő ismeretanyagot, hogy legalább finoman megkülönböztessék a fasizmust a nácizmustól.

Az epitheton ornans a felszabadulásnak nevezett szovjet megszállásból és az annak következményeképpen regnáló Rákosi-korszakból ragadt levakarhatatlanul Horthyra és korszakára, s használják ma is unos-untalan, holott mára már odáig voltunk képesek fejlődni, hogy meg sem különböztethetjük egymástól az olasz indíttatású fasizmust – ami eredendően és alapjaiban nem volt zsidóellenes: Mussolini titkárnője zsidó volt! – a német nácizmustól. A kettő között ugyanis mindig megvoltak bizonyos határozottan fajlagos különbözőségek.

Az íróembert – Szalay Károlyt – különösen bosszantják a történelem ezen különös, az eltelt időkön túlmutató játékai, különösen, ami a „fehérterror” és az antiszemitizmus vádjainak máig élő hagyományát illeti. Fel is kutatja, meg is találja e vádak „ősforrásait”, az első esetben a ’19-es kommunista emigráció vádaskodóiban, a másodikban a nyilas hatalomátvétel és a német megszállás túlélőinek politikai érdekből tett vallomásaiban. Érthető tehát, ha a maga írói módszerével felszólal az árnyalatlan, a történelmi környülállásokat figyelembe nem vevő gondolkodás ellen, s elhagyva egy pillanatra a benne bizonyságot tevő írót, irodalomtörténészt, esszéistát stb., történelmi pamfletíróvá – a benne rejlő sokadik alakká – avanzsál, aki zoón politikonként, amúgy is tettlegesen létező személyként a történelmi igazságért emelve szót ereszkedik alá a 20. századi magyar történelem legsötétebb bugyraiba, hogy feltárja, ha nem is a legteljesebb igazságot, de az igazságnak legalább azon egy szeletét, ami talán segít megértenünk egy korszak mozgatórugóit, kínkeserves vergődéseit.

Szalay másképpen írja le ugyan, de Horthy a maga korában az utolsók közül való, gondolkodónak és hívőnek megmaradt, monarchista indíttatású magyar dzsentri prototípusa volt, aki túlélte korát. Ízig-vérig hazafi, konzervatív és egyáltalán nem antiszemita: „A nácik azonban nem nyugodnak. 1943 tavaszán követelik Kállay leváltását és a zsidóellenes rendszabályok bevezetését. Horthy nem hajlandó Kállay leváltására, s kijelenti, hogy a Hitler által kívánt rendszabályokat sem alkalmazza a zsidósággal szemben. Mire Hitler indulatosan jelenti ki: egyedül Magyarország szegül szembe akaratával Közép-Európában.” Ha eszébe jutott volna – mondjuk, valaki regényírónak – megrajzolnia alakját, eléggé patetikus figurát láthatnánk, aki korántsem volt az a történelmi főgonosz, mint ahogyan őt évtizedek – sőt, lassan egy évszázad! – óta beállítani igyekeznek mindazok, akik – később, a szovjet irányítás alá kényszerítve s a szovjet akaratot maradéktalanul teljesítve! – nem képesek tudomásul venni azt a történelmi kényszerpályát, amelyen belül – vállalt feladatát az utolsó percig elvégezve – az országot vezetni volt kénytelen.

Különösen feltűnő az a tény, hogy azok a történelmi források, dokumentumok, amelyek alapján a bíróság felmentette Horthyt a háborús bűnök elkövetésének vádja alól, a későbbi, „marxista” történészeknek – éppen úgy, mint Szalay Károlynak és akárki másnak – rendelkezésére álltak, mégsem voltak elégségesek az objektív történelmi szemlélet kialakításához.

Ellentétben a ma is élő Horthy-hívők kinyilatkozásaival, Szalay nem „kimosdatni” kívánja Horthyt. Alapállása, hogy: „Nem tagadom: sokat hibázott, sőt, hibái bűnné fajultak olykor” – szögezi le mindjárt könyve elején. Hozzátehetnénk: éppen úgy, mint bárki más felelős államférfiéi feszült történelmi helyzetekben. Márpedig hogyne lett volna Horthy majd egész kormányzósága feszült történelmi helyzeteknek kitett? Az elveszített első világháború, a „tanácsköztársaság” zűrzavaros következményei, a „fehérterror” bosszúhadjáratai, a kisantant ellenségeskedései, s mindezeknek megkoronázásaképpen Trianon és annak következményei… Alig néhány békeév telt el, a fejlődést, a nemzeti talpraállást megbénította a gazdasági világválság, majd az azt követő nácizmus s annak fokozódó zsidóellenes rémtettei és hatásai az európai politikára, gazdaságra, így természetesen a magyarra is. Embernek kellett lennie a talpán, aki hibátlanul helyt tudott állni „két pogány között” a vészterhes évtizedekben. Márpedig azokban az időkben igaz emberből jutott Európának a legkevesebb…

Horthy monarchista neveltetéséből, jelleméből következik – erről érzékenyen ír Szalay –, hogy mindvégig ellen tudott állni a szélsőséges megnyilvánulásoknak: „Horthy és környezete antikommunista és antináci (nyilasellenes) volt. Tény és való, dokumentálható, hogy ezt a két politikai mozgalmat Horthy üldözte. Szálasi és Rákosi Mátyás egy időben és ugyanazon börtönben raboskodott a kormányzó jóvoltából.”

„Hitler utolsó csatlósa” – ha más nem, akkor ez a bélyeg az, amit mindmáig, különféle politikai érdekektől vezéreltetve rásüt Horthyra a már 21. századi világ, amelynek embert próbáló eszközei ugyan változni látszanak, a módszer azonban ugyanaz: az ember istent játszik, új és új ötleteket fundál ki önmaga és kultúrája elpusztítására.

Egy 90. életévét taposó írónak kellett az igazság után járnia a történészek és politikusok helyett ahhoz, hogy a történelmi igazság feketén-fehéren napvilágra kerülhessen, hogy az „utolsó csatlós” bélyeg lemosódhassék a 20. századi magyar történelem egyik meghatározó alakjáról. Hiszen talán köztudott, hogy Horthy egyáltalán nem ápolt jó, pláne alárendelt viszonyt Hitlerrel. Talán még az is köztudott, hogy a nácik által követelt zsidótörvényeket meghozta ugyan a magyar parlament, végrehajtásukat azonban az utolsó pillanatig elszabotálta. Nem mellékes az sem, hogy a második világháború alatt Magyarország a menekültek Mekkájává vált stb., stb…

Historia est ancilla politicae – hogy javítsunk egyet az Aquinói Szent Tamás-i megállapításon. Hiszen Szalay Károly is ezt cselekszi. Nem tagadva a benne háttérbe szorított szépírót, ám a szépíróra jellemző indulattal történészi feladatra és kutatómunkára vállalkozott. Nem egészen vakmerően, hiszen tudós művészettörténész is ő, tehát a kutatómunka módszerei a kisujjában vannak. Azonban hogy a cikksorozatnak indult Sátánizált Horthyból nagyszerű, az „ellenoldal” elhallgatását kiérdemlő könyv lett, nem utolsósorban a szerkesztő és a munkát bőséges és pontos jegyzetekkel ellátó történész – Szekér Nóra – érdeme.

(Antológia, 2018)