Iancu Laura legújabb rövidprózai kötetében, a Gerlicében a tőle megszokott rövid, tömör mondatokba, esszékbe sűríti bele személyes útkeresését, emlékeit, az élet nagy kérdéseire választ kereső, filozofikus mélységeket rejtő gondolatait. A szerzőt elsősorban költőként ismerjük, verseskötetei mellett mégis találunk egy leveleket tartalmazó könyvet(Életfogytiglan) és egy kisregényt is (Szeretföld). A Gerlicében olvasható írások műfaját viszont már nehezebb meghatározni. Egyszerre esszék, egyszerre vallomások, néha már-már lírai szövegek, máskor parabolák, vagy épp a balladákra jellemző homályt, töredékességet és tanulságot hordozzák magukban. Ezt a műfaji sokszínűséget már az Életfogytiglan című kötetében is felfedezhettük, de a művek témáikban is kötődnek a korábbi rövidprózákhoz. Hiszen ahogy a levelekben, úgy itt, a Gerlice írásaiban is megjelenik előttünk az író szülőföldje, Magyarfalu. Megismerhetjük a csángók hagyományait, hiedelmeit, vallásosságát, de legfőképpen azt tudhatjuk meg, hogyan kötődik ezekhez a szövegekben megszólaló alany.
A könyv olyan írások gyűjteménye, amelyek különböző hetilapokban, szépirodalmi és egyházművészeti folyóiratokban jelentek meg. Mégis: a szövegek olyan szoros egységet alkotnak, mintha egymás folytatásai lennének. Ennek oka pedig nemcsak a kötet kiváló szerkesztése, hanem az a nagyon egységes hang és stílus is, amely minden mű sajátja. Az alkotások reflektálnak egymásra, egy-egy gondolat írásról írásra visszatér, a feldolgozott témák, a felidézett emlékek pedig összekapcsolódnak. Az író az első, Népi, elit. Pilinszky című vallomásában elárulja, hogyan viszonyul a népi és az elitkultúrához, majd a második írásában tovább bontja a korábbi gondolatot, kifejtve: ahonnan ő jön, ott a népi kultúra a szájhagyomány útján él. Majd mesél a könyvek által közvetített értékekről, a költészet szerepéről és szépségéről is.
Szintén az egymás után következő prózák válaszolják meg azt a kérdést: Mi a haza? Hol a haza? „Ott van a hazám, ahol én vagyok” – tudjuk megA hazáról című műben. Majd a következő, Az otthonról, avagy a szegény ember inge című szöveg reflektál a korábbi gondolatra: „mert csak ott lehetek honn, ahol vagyok. […] a ház helyben marad. Az otthont az ember cipeli magával.” Végül következik egy jelképes történet: a boldogtalan király fel szeretné venni a boldog ember ingjét, de a szegény embernek nincs inge, amelyet a király magára húzhatna. Ilyen láthatatlan, megérinthetetlen, elveszíthetetlen az otthonunk is, mint a szegény ember inge – figyelmeztet Iancu Laura, aki hasonló parabolisztikus, példabeszédszerű írásokban mesél a csángók vallásosságáról, ünnepeiről és szegénységéről is.
A nagy kérdésekre választ kereső szövegek veszélye, hogy könnyen didaktikussá válnak, és nehezen kerülik ki a közhelyeket, az általános igazságokat. A Gerlicében is előfordulnak didaktikus írások az olvasóknak szóló tanácsokkal. De az, aki ezekben az esszékben, vallomásokban megszólal, sosem oktat ki. Hiányzik belőle a megmondóemberek magabiztossága. Nem állítja, hogy feltétlenül őt kellene követni, sőt, bevallja gyengeségeit, félelmeit, kétségeit, és nyíltan vállalja, hogy maga is csak keresi a kérdésekre a válaszokat. Néha, amikor véleményét, döntéseit leírja, még magyarázkodik, mentegetőzik is. Emellett elfogadja más művészek nézeteit, és gyakran hívja őket segítségül saját útkeresése közben. Különösen a 20. századi és kortárs írókra, költőkre, többek között: Kosztolányira, Pilinszkyre, Csoóri Sándorra vagy Beke Györgyre támaszkodik. A női Pilinszkyként is ismert költőnő már a kötet első írásában arról szól, mit köszönhet Pilinszky János lírájának. Szövegeiben sokszor utal rá, a könyv utolsó tizennégy írása pedig mind egy-egy művészt, főleg írókat és költőket idéz meg.
Ezek a művek – bár tematikájukban eltérnek – szorosan kapcsolódnak a kötet korábbi írásaihoz. Nemcsak azért, mert ugyanaz a hang szólal meg bennük, hanem azért is, mert a szerző – miközben a költői és írói életművekről ír – ugyanúgy választ keres saját életének kérdéseire is. Iancu Laura mások műveit elemezve és a haza, a kultúra, az irodalom, az otthon, az anyaság fogalmát körbejárva is önmagával ismerkedik, viaskodik. Így tud újat mondani az olvasónak, és így tudja többnyire elkerülni, hogy szövegei didaktikussá, közhelyessé váljanak. Elég bátor ahhoz, hogy őszintén merjen vallani érzéseiről, rossz élményeiről. Személyes hangon szólal meg, és mindig nagyon tudatosan. Jól felépített szövegek ezek, amelyekben a szerző nemcsak azt gondolja át alaposan, amit kimond, hanem azt is, amit elhallgat. Itt minden leírt szónak súlya van. Megkomponált, gyakran lírai alkotásokat olvashatunk, amelyekben nem ritka a metafora, a hasonlat, és amelyeknek ritmust adnak a rövid mondatok, az ismétlések:
„szép a csillag és szép a hit fogalma; szép, ahogyan kopog a bádogfeszületen az esőcsepp; és szép, ahogyan nem szép a halál; szép, ahogyan a bűnben leledző a jóra vágyik, és szép a rettenet, szép az áhítat a sose lesz békére. Szép, mert ha nem szép, elvitte a fene, ki maga is szép, tehetetlenségében szép, ahogyan lopva szeret, ahogyan gyilkolva szeret, ahogyan küzd, hogy Isten legyen. Erről beszél a költészet.”
De nemcsak a költészet. A próza is. Jó példa erre a Gerlice, amelyben az írások a „leggyöngédebb fészekről”, az otthon melegéről szólnak. Itt a madár letekint a helyre, ahonnan felszállt, de visszanéz az útra is, amelyet megtett. Repül annak tudatában, hogy alatta ott a mélység.
(Magyar Napló, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
