A Nap Kiadó kézre álló, olvasóbarát Magyar esszék című sorozatában ez már a negyedik, a szerző által jegyzett írásgyűjtemény. A tavaly megjelent Szemben a felejtéssel című, műfajilag és jórészt tematikailag is elég egységes kritikakötet a jelenkori magyar értékkonzervatív irodalom- és történelemszemlélet egész sor kitűnő képviselőjének munkájáról szólt igényesen és gondolatgazdagon.
A mostani – alcíme szerint Esszék, tanulmányok a magyar kultúrából – könyv összeállítása nélkülözte az ennyire egybefüggő alapokat, s nagyobbrészt az utóbbi időszak esszétermésének betakarítását, kisebbrészt talán a más kötetekből kimaradt szövegek megfelelő elhelyezését szolgálta. Tartalmi közös nevezőnek a politikát tarthatjuk, hiszen mint munkássága nagy részében, a szerző itt is az irodalom és a politikai közélet kettős vonzásában-szorításában megélt írói sorsokat, alakuló életműveket vizsgál, illetőleg akadnak itt kifejezetten politikusként bemutatott személyiségekről rajzolt elemző portrék is.
Egy Elöljáróban főcím alá sorolt, korjellemző szándékú bevezető írás (A nemzet: feladat) után három nagy szerkezeti egységre oszlik a kötet. Az első, Írók, sorsok című ciklus kilenc opusa közül kettő-kettő Szabó Dezsővel, Németh Lászlóval, illetve Csoóri Sándorral foglalkozik. Közülük azt az alapos tanulmányt emelem ki, amely Az elsodort falu írójának a regényhez vezető fejlődési úton megformálódott irodalomszemléletéről szól. A 20. század közösségi szemléletű irodalmának kiáltó ellentmondása – hogy krédóját sokszor a legnagyobb gyakorló individualisták vallják – Szabó példáján jól szemléltethető: ő „az ellentmondást zsenitanában oldja fel. Eszerint »a zseni az élet teljessége«, aki »par excellence, saját maga ellenére is, szervezete általános szimpátiájánál fogva, mely őt zsenivé teszi: mindig demokrata«.” Az író-próféta gigantikus retorikai ihletét egy filozopter hangyaszorgalma táplálta – ahogy azt egyik legjobb ismerője, e könyv szerzője igazolja itt az olvasó számára. Követői közül csak a legnagyobbak vetekedhettek vele műveltségben – mint például Németh László, akinek 1956 körüli szerepét, sorsát, gondolatait elemzi a szerző. Azt a történelmi pillanatot ragadva meg, amikor az író a népi mozgalom törekvéseit ismeri fel a népforradalomban, s ennek hatására le tudja tenni a prófétai szerep lélektani terhét. A Csoóri-tanulmány pedig a mi korunkig hozza el a népben-nemzetben gondolkodó (populista, mondanám, de Gróh nem szereti ezt az azonosítást) író magatartásmodelljének érvényét, miközben a 2000 utáni időszak közéleti szerepét vesztett Csoóri Sándorának alkotói helyzetét értelmezi.
Babits és a Magyar Szemlekapcsolatáról, Tamási első világháborús elbeszéléseiről, továbbá a nemrég még köztünk élt Dobos László mára szinte elfeledett tevékenységéről és kisebbségi sorsregényéről olvashatunk még itt, s mindegyik írás a szerző – a népiek és az elszakított nemzetrészek irodalmának kutatója, jelenleg a Magyar Szemlefőszerkesztője – munkásságának egy-egy részterületéhez kapcsolódik.
A könyv második nagy része, egyszersmind leghosszabb, 56 oldalt kitevő tanulmánya a Magyar Szemlefolyóiratot 1992-ben újraalapító és negyedszázadig irányító főszerkesztő sokrétű munkásságának kismonográfia-pótló, alapos bemutatása. Azt hiszem, az 1942-ben született Kodolányi Gyula ismert rokoni kapcsolatai és ezekből is adódó további kapcsolatrendszere miatt a legtermészetesebb módon „nőtt bele” a magyar kulturális életbe, és sajátos módon éppen ez lehet az oka, hogy nem tartozik kultúránk igazán jól ismert alkotói közé. Ahogy az ember nemigen vizsgálgatja a fát vagy a házat, amely mellett eszmélése óta naponta elmegy, ugyanúgy természetesnek veszi, hogy ha magyar irodalomról és magyar kulturális közéletről van szó, akkor annak Kodolányi is szerves része. Nem az a típus, amely mindenáron kiköveteli magának a figyelmet, de ha néha valamiért mégis megállunk és odafigyelünk, rendre kiderül, hogy bizony érdemes. Az alkotó tolakodásmentes, halk és választékos, szinte decens jelenléte munkálkodásának szerkezetében is kifejezésre jut. Életében és művében a különböző tevékenységi területek egyike sem hangsúlyozódik túl a másik kárára – a versírástól a műfordításig, az esszéisztikától a folyóiratok szerkesztéséig, a tanári és kultúrdiplomáciai missziótól az egykori és újabb közéleti szerepvállalásokig (ezek közül mégiscsak kiemelkednek a rokon habitusú Antall József tanácsadói testületében eltöltött esztendők) –, talán mert egyik sem csak önmagában és nem is mint az érvényesülés terepe számít, hanem az egész részeként. Az egész pedig a kultúra egésze, amelyen belül nem egyik vagy másik részterület az igazán fontos Kodolányi Gyula esetében, hanem a mindenütt megjelenhető emberi és szakmai minőség. Ezen át pedig az a közösségi cél, amely az értékőrző és -megújító (konzervatív) értelmiségi szemében külön hangsúlyozás nélkül is ugyanaz, mint volt az elődök – többek közt Illyés Gyula és Kodolányi János – számára is. Ez az ethosz a „hősével” való mély azonosulás során megjelenik Gróh Gáspár gondosan kidolgozott, egységes és logikus portrétanulmányának hátterében és szellemében is, és hozzájárul ahhoz, hogy a kötet legjobbjának tartsuk az itt első ízben megjelent írást.
A gyűjtemény másik ékének a harmadik, Ügyek és közügyek című blokk élén álló esszét gondolom, amely egy kivételes magyar közférfiú: Szent-Iványi Domokos (1898–1980) diplomata, nemzetstratégiai gondolkodó életének, egyéniségének – Gróh Gáspár róla való saját, személyes gyerekkori emlékeit is felhasználó – jellemzése. Szent-Iványi, Teleki Pál gróf tanítványa és munkatársa konspirációban eltelt élete végén, 1972-es emigrálása után, a kicsempészett dokumentumok segítségével írta meg 4500 oldalas visszatekintését, amelyből a Magyar Szemle 850 oldalas könyvet szerkesztett és bocsátott közre előbb angolul (ezen a nyelven íródott a memoár), majd magyarul is. Gróh a nagy hagyományú magyar politikatörténeti esszé érdemes művelőjének bizonyul ebben az érdekes írásban – amely kapcsolódik a következő kettőhöz, amelyekben a rendszerváltozás utáni liberálkonzervativizmus két emblematikus alakjára: Antall Józsefre és Szabad Györgyre emlékezik a szerző.
Hogy pedig miért volna neurotikus a nemzettudat? Amiért évszázadok óta szorong a magyar: a megsemmisülés félelme miatt. A nemzeti „paradigma” hanyatlását, a globalizáció előretörését rögzítő „Elöljáró” szöveg 2009-ben kelt, és a múlt értékeinek őrzése mellett a korkívánalmakhoz való alkalmazkodást sürgeti. A könyv végéről, érzésem szerint, mintha hiányozna pár berekesztő szó. 2018-at írunk. A korkívánatok változóban.
(Nap, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
