×

Elek Tibor: Párbeszédben a kortárs „erdélyi” magyar irodalommal

Nagygéci Kovács József

2018 // 07-08

Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka folyóirat szerkesztője, kiváló monográfiák szerzője legújabb kötetében tizenkilenc „erdélyi” magyar íróval, költővel folytatott beszélgetését adja közre.

A komoly, ám mégis színes borító sejteti, a benne szereplő nevek pedig igazolják, a kötetben szereplő írók, költők hivatásuk és erdélyi indulásuk alapján egy csoportba tartoznak, minden másban azonban eléggé különböznek. A különbözés és annak értékként való megmutatása vállalt feladata a beszélgetések szerzőjének, emellett pedig az is cél, hogy a közös nevezőket, ha vannak, márpedig vannak, felmutassa.

Az ilyen típusú interjúkötetekkel kapcsolatban elsőként merül föl a kérdés: nem túl széttagolt-e, nem túlságosan széttartó vagy egyenetlen, hiszen a részeket a textus szempontjából csak a kérdező személye köti össze. A kötet minden szempontból egységes, és ezt nem csak az biztosítja, hogy a beszélgetőtársak kivétel nélkül „erdélyi” (a kötet címében is idézőjelben, ennek magyarázatáról később) szerzők. Közel harminc év telt el a legrégebbi és a legfrissebb beszélgetés között, és a megszólított szerzők egymástól való távolsága is könnyen megragadható, mégis. Elek Tibor kiemelkedően jó kérdező, szemléletmódja, irodalom- és világlátása határozott, de mégsem tolakodó, nem emiatt érezzük, hogy az övé a kötet. Hanem inkább azért, mert az Elek által egyébként is értékesen színesnek látott irodalom és irodalmi élet erdélyi tablója nemcsak részleteiben, szerzőiben, kiadványaiban, időszakaiban, hanem egészében is értékes. A szerzőt e tekintetben nem szükséges bemutatni, irodalmi működése, például a Bárka folyóirat élén, amely deklaráltan a teljes kortárs magyar irodalomnak kíván helyet nyújtani, szavatol. De érdemes fellapozni a 2014-ben megjelent esszégyűjteményét (Irodalom és nemzeti közösség), amelyben a nemzetről (és az irodalomról is) mint „egy sokoldalúan összetett, bonyolultan rétegzett” közösségről beszél, ahol az eltérő narrációk, a kultúrához fűződő viszonyok közti különbségekre nem veszélyként, hanem lehetőségként tekint. Ez, Elek Tibor hozzáállása a magyar irodalomhoz, annak sokszínűségét értékként meghatározó véleménye teszi elsősorban egységessé a kötetet. A kötet különlegessége, hogy az utolsó interjúkban maga Elek Tibor is megszólal – Máthé Éva, Zsidó Ferenc és Xantus Boróka kérdezi. Utóbbinak válaszolva mondja egy helyen, hogy „azáltal, hogy napjainkra az ideológiai, politikai szembenállások mélyen áthatották, lassan az irodalom világa is éppúgy kétosztatúvá válik, mint a politikáé, aminek következtében a felszínen már alig látható kortárs irodalmunk gazdagsága, sokszínűsége és a kánonok sokfélesége, a közöttük lévő kapcsolódási pontok és átjárások lehetősége”. Híres, tíz évvel ezelőtt megjelent Darabokra szaggattatott magyar irodalom(?) című esszéjét idézve hozzáteszi: „én nem látok semmilyen okot, mely indokolná a magyar irodalom bármely múlt- vagy jelenbéli értékének megtagadását, kitagadását”.

Kérdezőként nem rejti el saját véleményét, de végtelenül kíváncsi arra, akivel beszél. Nyilvánvalóan saját ízlése alapján válogatta beszélgetőtársait, mégis sikerül egy értékelhető keresztmetszetet nyúj­tania (nyilván a kötet mindegyik olvasója tudna olyan szerzőt mondani, akit hiányol a könyvből, én is leírom Vida Gábor és Selyem Zsuzsa, vagy, mondjuk, Balla Zsófia és Visky András nevét).

Akik viszont benne vannak (Mózes Attila, Szi­lágyi István, Lászlóffy Aladár, Orbán János Dénes, Ferenczes István, Bogdán László, Szőcs Géza, Ban­ner Zoltán, Bodor Ádám, Markó Béla, Király László, Fekete Vince, Kovács András Ferenc, Potozky László, Bartis Attila, Gálfalvi György, és egy interjúban Ármos Lóránd, Bálint Tamás és Farkas Wellmann Éva), kiemelkedő alkotói az elmúlt évtizedek erdélyi magyar irodalmának.

Ez utóbbi, az „erdélyi” kifejezés nem véletlenül került a címbe, és az sem véletlen nyilván, hogy idézőjelek közé. Elek a kötet előszavában első számú kérdésként jelöli meg a témát: a megszólított szerzők erdélyi magyar identitását, az identitásnak az irodalomban betöltött szerepét, ha úgy tetszik, az irodalmiság erdélyiségét kutatja beszélgetőpartnerei segítségével. Már ez is elegendő kutatási téma volna, azonban a kötet messze többet mutat meg ennél, hiszen a kérdezettek írói hitvallásaikat, pályaképüket, de akár az irodalom egyéb szereplőiről alkotott véleményüket is szívesen osztják meg azzal az irodalmárral, aki évtizedek óta szenvedélyesen kutatja az erdélyi magyar literatúrát, mindent megtéve azért, hogy az különlegességeivel együtt szerves része legyen az általános értelemben vett magyar irodalomnak.

Az erdélyiség mint fő kérdés más és más szempontból kerül megválaszolásra. Mózes Attila (Lászlóffy Aladárral együtt ők ketten azok, akik már nem élnek a kötet szereplői közül, a beszélgetés pedig a legrégebbi, még 1987-ben készült) arra a kérdésre, hogy van-e a romániai magyar írónak (sic!) valamilyen speciális feladata, azt válaszolja, hogy csak annyi, mint a világ bármelyikének: írjon. Egy korábbinál pedig, ahol Elek arra kérdez rá, hogy vannak-e az erdélyi irodalomban olyan mozgások, mint amilyenek az anyaországiban a hetvenes és nyolcvanas években, Mózes a rá jellemző fanyarsággal azt mondja: „a nemzedékeket, áramlatokat, hasonló tendenciákat, szemléleti, poétikai elmozdulásokat szerintem többnyire a kritikusok szülik verejtékes munkával, nem pedig a prózaírók szervezkednek valamilyen módon. Némelyik kritikus ebben leli föl ügyködésének létjogosultságát, az író meg abban, ha különbözik.” Amellett, hogy ez a rész a kötet egyik kifejezett gyöngyszeme, az irodalom sokszínűségének megítélésében is Elek véleményét erősíti.

Az erdélyiséggel kapcsolatos megfogalmazások közül a politikusi pályán is sok időt töltő Markó Béla referálása a legcizelláltabb. Ő úgy fogalmaz, hogy nagyon konjunkturális tud lenni a válasz, magyarázata szerint „1989 előtt a külön erdélyi magyar irodalom eszméje, egyáltalán az erdélyiség hangsúlyozása arra szolgált a román hatalomnak, hogy ellazítsa a magyar kultúrához való kötődésünket”. Markó egyébként, ahogy a legtöbben, azt vallja, hogy „elsősorban, minden jelző nélkül magyar költőnek vallom magam, de ezen belül fontos számomra az is, hogy erdélyi magyar költő vagyok”.

A részletes és továbbgondolásra méltó válaszok közül Bodor Ádámét idézem még, aki a tőle megszokott őszinteséggel beszél egyrészt arról, hogy nem érez semmilyen rokonságot sem az erdélyi, sem az egyéb magyar prózaírókkal. Elmondja azt is, hogy ő is olvasta fiatal korában Nyírőt és Wass Albertet, sőt, szerinte jó, hogy íróként alaptantervbe kerültek, mert bár politikailag semmilyen közösség sem vállalható velük, de ha már sokan ismerik őket, kell, hogy őszinte véleményt formálhassanak róluk. Miközben Bodor a próza szempontjából nem tartja magát rokonnak, és Erdély-leírásaiból hiányzik az idill, arra a kérdésre, hogy hiába él harminc éve Budapesten, nincs a városhoz köthető írása, ezt feleli: „Budapesttel nincs mit kezdenem. Ez a környezet művészi hozamát tekintve számomra kimondottan közömbös, nincs ihletőereje. Akár az is elképzelhető, hogy ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író.” Az erdélyiség fogalmi meghatározását pedig az alábbi kiegészítéssel gazdagítja: „az én érzékenységeim, úgy látszik, erre a kelet-európai élményre vannak kihegyezve, a vegyes etnikai s változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse”.

Az erdélyiség megfogalmazása a fiatalabb generáció számára is fontos, Fekete Vince például arra a felvetésre, hogy az ő nemzedéke a transzszilvanizmus látványos tagadásával tüntetett, azt válaszolja, hogy a „mi nemzedékünk először az úgynevezett messianisztikus transzszilvanizmussal szakított, a szenvelgő és szenvedő ideológiával. Valami egészen mást akartunk.”

A kötet interjúi nagyobb részt élőszóban elhangzott, sokszor közönség jelenlétében zajló beszélgetések írott változatai. Ezt a tényt azért is érdemes hangsúlyozni, mert ezekben a szövegekben jól tetten érhető a válaszolók sok esetben megélt vívódása, küzdelme a válaszokért, illetve a kérdező szándéka az előre eltervezett irány tartására. Utóbbihoz Elek következetesen ragaszkodik még akkor is, ha sokszor igazítja a következő kérdést egy újonnan felmerült gondolathoz vagy akár kifejezéshez is. Így lesz interjúkötet helyett valóságos párbeszéd­gyűjtemény a könyv. Van abban valami komoly veszély, ha írók-költők írásban válaszolhatnak. A Szőcs Géza-beszélgetés egy gyulai Shakespeare-fesztivál zárásaként zajlik, az esemény tematizálja is a szöveget, mégis lendületes, érdekes, Elek a különleges szituációt felhasználva vezetett egy tartalmas beszélgetést. Ellentétben például a Kovács András Ferenc-interjúval, ahol a – feltételezem, e-mailben – érkező válaszok túlírtak, sok helyen kifejezetten modorosak. A népszerű és általam is kedvelt KAF verseiben működő játékosság, állandó nyelvlelemény-felmutatás itt kifejezetten zavaró.

A fentiekből is kitűnik, hogy Elek Tibor könyve nagyon sokat vállal. A szerzőnek azonban nem okoz problémát a különböző életkorú, élethelyzetű szerzők megszólítása, jól érezhetően a személyes ismeretség is segíti ebben. Ennél is fontosabb, hogy a beszélgetőtársait mint szerzőket is jól ismeri, köteteket sorol, szövegeket, gondolatokat idéz, helyez kontextusba. Miközben az irodalmi talk show-k manapság leginkább felületesen, egy-két jelenség bemutatására vagy eleve csak egy alapvető szerző­promóció céljából jönnek létre, Elek Tibor beszélgetései nem ilyenek. A kötet írásai ugyan alaposan bemutatják az erdélyi magyar írókat, költőket, de ennél több az igényük: a Párbeszédben szövegei irodalomtudományi, irodalomtörténeti fejtegetések is. Külön előny, hogy mindezt közérthető formában teszik, így lesz a kötet tudományos ismeretterjesztő könyv az erdélyi irodalomról. Így valósulnak meg a kötet címében ígértek: a párbeszéd nem csupán erdélyi magyar írókkal, hanem a szerzőkön keresztül magával az erdélyi magyar irodalommal. A meginterjúvolt szerzőknek és Elek kontextusba helyezett kérdéseinek köszönhetően még a múltbeli és a kortárs irodalom közötti párbeszéd is megvalósul, amikor szóba kerülnek a mesterek, szóba kerül az írói indulás, a személyesen átvett hagyomány. És mindez nem kikérdezés és leckefelmondás, nem egy egyszerű listázó bemutatás, nem a megkérdezett szerzők monológja, hanem valódi párbeszéd: kérdések és válaszok, visszakérdezések, közös gondolkodás, a véleménycsere ideálishoz közelítő megvalósulása, ahol nem a másik meggyőzése a cél, hanem a másik véleményének megismerése, feldolgozása és beépítése a saját véleménybe. (Olvasóként teszem mindehhez hozzá, hogy öt olyan szerzővel találkoztam, akiktől eddig egy sort sem olvastam. Közülük mind az ötre kíváncsi lettem, akkor is, ha kettőt bizonyosan nem fogok olvasni. Ez az orientálás is jóval több, mint egyszerű kalauzolás.)

Végül az összefoglaló, rövid értékeléshez segítségül hívom a szerző előszóban leírt kesernyés félmondatát. Ebben azt mondja el, hogy sokévi próbálkozás után sikerült megjelentetni a kötetet. Évről évre sok fontos és jó dolog történik az erdélyi magyar és úgy általában a magyar irodalommal, Elek Tibor Párbeszédben a kortárs „erdélyi” magyar irodalommal című interjúkötetének megjelenése ezek közül az egyik legjobb. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia mint kiadó a tartalomhoz méltó formát biztosított, a könyvtárgy megjelenésében is illik a téma fontosságához, komolyságához.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben