×

Véghek, Bognárok, Doboziak…

Dobozi Eszter

2018 // 07-08

A szülőföld megbecsülésére Petőfi Sándor tanított meg engem. A „szülőföld szeretetére” formulát óvakodnám leírni. Számomra ez túl erős kifejezés volna. Máig sem tudom ugyanis pontosan, hogyan is állok én a szülőföld szeretetével. Szeretem-e, szabad-e szeretnem? Tudja-e szeretni a száműzött a szülőföldjét? Vagy csupán valami egyvelegét hordozza magában az egymásnak ellentmondó érzéseknek? Száműzetés-e a harminc kilométernyi eltávolodás? Mindezek máig is megválaszolatlan kérdések számomra. Noha mostanában mintha egyre többször azon kapnám magam, hogy hazafelé menet, amint elhagyjuk Nyársapát térségét, s föltűnik a Hild József tervezte református nagytemplom kupolája, valami ellágyulásféle fog el. Hogyne fogna el, amikor már hallani nem hallhatom a nagyanyai végső rendelkezést, csak emlékeimben él tovább: „Ha meghalok, a nagytemplomi harangot húzassátok meg, mert tudjátok, én annak a harangnak a szavára nőttem föl.” Így is történt, amikor temettük, az egész várost beterítette a nagytemplomi harang zúgása, s nem az újvárosi vékony hangú harangocska bimbamolt csupán.

Úgy tíz-tizenegy éves koromban szembesültem azzal, hogy Petőfinek Az Alföld című versében leírt táj egészen olyan, mint amelyen magam is gyakran átkerékpároztam a városból a nagyszüleimhez igyekezve. Tőle tanultam a fogalmat is: szülőföld, vagyis hogy nekem is van valami közöm, sőt nagyon is sok közöm például ahhoz a szikes-gyepes, lepelhomokkal fedett térséghez, amelyen áthaladok. Tőle tanultam meg a részleteket észrevenni. Az ő versének ismerete élesítette meg a látásomat olyannyira, hogy még az apró fehér korpavirágokon is megakadjon a szemem. Azt viszont, hogy a korpavirág korpavirág, anyától tanultam. (A Mi virít itt? című virágkalauzból azonban azt is tudhatjuk, hogy a mi korpavirágunkat tavaszi ködvirágnak is hívják másképp.) A madarak közül a bíbic gyakori föltűnésére emlékszem, főleg a Gerje nevű patakhoz érve figyelhettem, miként billegetik bóbitás fejüket. Ez a szó, a bíbic azonban anyai nagymamámtól származott át személyes szótáramba. Volt ugyanis, amikor vele együtt haladtunk át ezen az otthon csak csordának nevezett réten – kifelé menet az ő tanyájukra. Ma is hallom a fülemben vijjogó-síró hangjukat, amint kiáltják a nevükhöz hasonló madárhangon: bí-bic. Ugyancsak ilyen útjaimon lettem figyelmes a vasútpartról a gyalogakácokon túl látható villámsújtotta fára. Hogy milyen fa lehetett élő korában, nem tudom, hiszen amikor én találkoztam vele, már koronája, levelei sem voltak. Gyanítom mégis, hogy fűz volt. A fűz ugyanis ezen a tájon őshonos. Kiss Lajos – Csánki Dezső és Pais Dezső nyomán – a fűzfa jelentésű cigle, cegle szóból eredezteti a város nevét is. Csak a töredezett csonk meredt ki a földből. A meg­maradt ágroncsok görcsének látványa sokat foglalkoztatott. Szerettem volna megfesteni ezt a témát – akkoriban még az ecsetet, rajzeszközöket részesítve előnyben az írással szemben. Azaz hogy az írás, a magam kedve szerinti írás gondolata még föl sem merült bennem.

S hogy Petőfi Alföldje, pusztája, Kiskunsága ugyanaz, mint a miénk, a felismerés nemcsak a „királydinnyés homokban” mezítlábaskodásainkból származik, de később is megerősítésben volt részem efelől. Például akkor is, amikor egy téli napon Buda Ferenc költőbátyámmal vágtunk át ezen a térségen Kecskemétről Apostagra autózva az ő Trabantjával – író-olvasó találkozóra igyekezve. Miért mondom így: költőbátyámmal? Az általa gyakorta rám vonatkoztatott húgomasszony megszólítás ezt a kifejezést hívja elő, még akkor is, ha a valóságban csaknem teljes húsz év van köztünk.

Nem mellesleg a magam számára is magyarázatot igényel a szülőföld szó hallatán, városi származásom ellenére is, miért a szülőváros keleti és déli határának jellegzetességei tolulnak először emlékezetembe. Miért a természet képei? Szikes, füves térségek, homoki rozstáblák, füzek, a nyárfák különböző fajtái. Olyanok, mint a fehér és spirál fűz, a fehér és szürke nyár, a balzsamos, a kanadai, valamint a rezgő nyár. Vélhetően lélektani háttere van ennek. A kellemessel, a jó élményekkel, pozitív érzelmekkel összekötődő ismeretek – ahogyan a tanulásban is tapasztalhatjuk – az emlékezésben, az érzelmi élet alakulásában is előnyt élveznek a kényszerűen bevésettekkel szemben. Míg ezek a gazdálkodás szempontjából kevésbé értékes tájékok a kora gyermekkori időket idézik, tehát az önfeledt játékot, a szellemi-lelki épülést nyújtó szeretetteljes nagyszülői gondoskodás napjait, heteit, addig a megművelt, szőlővel, gyümölcsfákkal gazdag dűlők sora a munka (bár korántsem a rossz emlékű munka) és a kötelesség képzetéhez tapad hozzá. Szőlőt, gyümölcsöst birtokolni fizikai erőkifejtést és kötelességet jelent kora tavasztól késő őszig – ezt már egészen kicsi korunkban megtanulhattuk a testvéremmel. S csak három-négy kilométernyit kellett továbbmenni, hogy a szőlőültetvényekkel, gyümölcsösökkel betelepített homokvidék (melynek megkötéséből, átalakításából az apai déd- és ükapák is kivették a részüket a szélhordta dombok és halmok elegyengetésével, a talaj szőlőnek való megfordításával) ma már ritkaságszámba menő szőlőfajták és gyümölcsök ízeinek, illatának elménkbe, érzékeinkbe rögzült mintázatával kapcsolódjék össze. A mi gyerekkorunkban ez a terület – az erőszakos szövetkezetesítés után is – megmaradt a zártkertek világának. A már-már elfelejtett szavak tárházában olyan régi almanevek elevenednek meg, mint a Batul, a Téli piros pogácsa, a Klára, a Húsvéti rozmaring, a Nyári fontos alma, a Vajalma, a Jonathan. A későbbiekben ritkán hallott szőlőfajtáké: Delavári, Fehér és Piros szlanka, Kecskecsöcsű, Izabella, Othello, Kadar, Cegléd szépe, Ezerjó, Csabagyöngye… S óriásira nőtt őszibarackok illatát, zamatát érzem ma is. Olyan ízeket, amilyeneket a mai piacokon, üzletekben vásárolt gyümölcsökben nem lelhetni föl.

A szülőföld második lélegzetvételre azonban már nemcsak természeti képeket jelent számomra, hanem városiakat is. Városi élményeket. A közelünkben levő újvárosi könyvtárat, épületében a népkör működött korábban, majd a belvárosit is, ahol gyakran megfordultam kölcsönözni – nem csupán könyveket, hanem diafilmet is. Az iskoláimat. Az első két évből az újvárosit, ahol negyvenketten voltunk egy osztályban – utolsó hullámaként a Ratkó-gyerekeknek. (Szüleim is – tőlük hallottam – az én megszületésemig fizették a gyermektelenségi adót.) Első osztályban hármasával ültünk egy padban. Másodikra azonban már megfogyatkoztunk – a bukások következtében. (Ahogyan emlékszem a lemaradókra, ma őket beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdőknek vagy sajátos nevelési igényű tanulóknak nyilvánítanák, valamint halmozottan hátrányos helyzetűeknek.) Az első sikerélmények itt értek. Beteges gyerek létemre is jól haladtam. Az első olvasás­feleletem máig elevenen él bennem, ahogyan áldott jó tanító nénink alakja is. (Leánya most az otthoni [még mindig így mondom, otthoni] zeneiskola intézményvezetője.) A tanterem olajos padlójából áradó szaga most is itt van az orromban. Ha leejtettünk valamit, örökre nyomot hagyott papíron, füzeten, könyvön, ruhaneműn. A terem végében, a deszkákkal borított felületen függött a fekete tábla, s nem zöld, mint a mai iskolákban. Hogy ez a faszerkezet szétnyitható, mint a spaletta, s mögötte számomra (a református, tehát puritán ízlésű emberek csemetéje számára) addig elképzelhetetlen álomszerű világ rejtőzik, egy késői órán világosodott meg. Amikor, mint az ablakot vagy ajtót, megnyitották a tábla mögötti rejteket, egész pompájában állt előttünk az oltár, valamint Mária a kis Jézussal. Az államosítás előtt ezt a helyiséget ugyanis a katolikus iskola használta, tanítás után miséztek is benne. A reformátusok a Kőrösi út túloldalára jártak, amíg működhettek városunkban az egyházi iskolák. Katolikus padtársam a csodák föltárultával odasúgta nekem, hogy ő a nagymamájával, édesanyjával szokott ide járni misére. S hogy súgta, abból érezhettem, van ebben valami titkos, rejtegetnivaló, és nemcsak titokzatos.

Harmadik osztálytól aztán bejártunk a belvárosi anyaiskolába, amely akkor Földváry Károly, az 1848–1849-es szabadságharcban érdemeket szerzett honvédezredes nevét viselte. Jogelődje a református iskola volt. Ide jártak már nagyszüleim is mindkét részről, majd miutánunk testvérem két gyermeke. De ők tanulmányaikat ismét a református egyház fenntartásában levő intézményben végezték, hiszen addigra visszakerült annak tulajdonába. Anyai nagymamám jutalomkönyve, nagyapám konfirmációra kapott Új testamentuma a mai napig bizonysága, hogy ennek az 1545-ben alapított, most 473 éves iskolának a tanulói voltak. Amikor nyolcadikos lettem, akkor ünnepeltük fennállásának 425. évfordulóját. Őrzöm én is az erről szóló emlékplakettet. Lehet-e jobban otthon lenni egy városban, mint abban az iskolában diákoskodni, ahol felmenőink is tanulták a betűvetést? Kökény Sándor nagyapám gimnáziumba is járt, annak az épületnek a padjait koptatta, amelynek szomszédságában magam is érettségiztem, s ahol ráéreztem az irodalom értékeire lelkes magyartanárunk órái nyomán. Az íráshoz az első ösztönzéseket is tőle kaptam.

Anyai ágon üknagyapámat Végh Mihálynak hívták. Lehet-e jobban beágyazódni egy történelmi katasztrófákkal sújtott település társadalmába, mint tudni, hogy az ükapai családnév már a mohácsi vész előtti Cegléden is előfordul a kutatások szerint? Hogy sokszor érte végzetes támadás ezt a várost a tatár, török jelenléte idején, s majd később is, mutatja, hogy a történeti feljegyzések szerint az itt élők többször is bujdosni, költözni kényszerültek. 1683 és 1688 között például a lakosság Nagykőrösre menekült a törökellenes hadjáratok pusztításai elől.

Élete végéhez közeledve nagymamám rám bízta azt az 1912 táján készült fotót, mely a kiterjedt Végh családot ábrázolja. Ő karonülő baba a képen. Aki tartja, Végh Judit, a dédnagyanyám, mellette áll Bognár Sándor dédnagyapám. A Bognárt is régi családnévként tartják számon Cegléden. Dédnagyapám is, dédnagyanyám is élnek még ekkor. Bognár dédapám az első világháború áldozata lesz majd, pár évre rá Végh Judit dédanyám önként megy utána a halálba. Hogyan és miért? Homályba vész. A téma tabu volt több nemzedéken át. A két árvát, Esztert és Sándort Bognár ükanyám, Kiszel Zsuzsánna, ahogyan mama szólította, Bognár szülém nevelte föl – pedig akkor már özvegyasszony volt. S összefogott értük az egész rokonság.

Rajta van a képen Végh Mihály üknagyapám ráncolt fehér gatyában, feltűnik a közelében üknagyanyám (mama szavával: Végh szülém) fekete kendős alakja is. Ott vannak dédnagyanyám testvérei, nagymamám bátyja, unokatestvérei a tizenhatból többen is. A képnek csaknem a középpontjában egy cséplőgép látható. Körülötte a nagycsalád, szinte a teljes rokonság. Az évi gabona betakarításának végső akkordja hozta össze őket bizonyosan. Olyan összejövetel lehetett ez, mint a szőlőszüret vagy a disznóvágás még az én gyerekkoromban is. Ennek a családnak a leszármazottaiból többen is tanult, főiskolát, egyetemet végzett emberek lettünk. Festőművész rokonom kivételével mind tanítók, oktatók, tanárok. A fotó másolata egyik hajdani látogatásom alkalmával még ott függött a Kossuthról elnevezett múzeum falán – akkor, amikor nagymamám unokatestvére, Borsós János, a festőművész Bakányi Gyula nagyapja mint teremőr vezetett végig a tárlók között egyetemi társaimmal együtt. Az a Borsós János, aki még iskolaszolga korában az iskola falába rejtette el Horthy Miklós szobrát, amikor a kormányzó portréját el kellett távolítani a helyéről. Vajon tudja-e ezt rajtam kívül valaki? Én is nagymamám történetmondásaiból tartom emlékezetemben. Mint ahogyan annyi mindent. Hogy az ő felmenőiről több és egészen életszerű ismeretem van, mint más elődökről, annak köszönhető, hogy ő fontosnak tartotta a régi idők felidézését. S ha kiskoromban megkérdezte, miről meséljen, mindig azt kértem, a régiekről. De felnőttkorunkban is szóval tartott bennünket szívesen. Színesen, szinte színészi előadásban, a megidézett személyeknek a hangját, beszédmódját is utánozva hallhattuk tőle az anekdotaszerű históriákat.

Ugyancsak anyai ágon őrződött meg az a családi legenda, amely szerint Bognár szülém apja, a valahonnan Trencsén mellől származó Kiszel Mihály, a mi szépapánk a ceglédi százakkal együtt utazott Turinba (Torinóba), hogy tiszteletét tegye az emigrációban élő Kossuth Lajosnál. Családunk több nemzedéken át mentette, amíg menteni tudta a jövőnek a Kossuth-kultusz relikviáit. Nagymamámnál láttam Kossuth-bankót, de anyától tudom azt is, hogy Kossuth neve elődeim valamelyikénél edényeken is szerepelt. Hová lettek? Összetörtek? Nyomuk veszett.

Mint ahogyan Dobozi dédanyám tárgyai is nagyrészt. A szülői házban megvan még egy kristály cukortartó, egy aprócska porcelánváza, én kaptam megőrzésre egy teáskészlet egyetlen megmaradt darabját, egy csészét, egy saját szövésű kendervászon szakajtóruhát (melyet kenyérsütéskor használtak) – a hímzett monogrammal: M. Zs. És egy legyezőt – talán még Monori Zsuzsánna (mert így hívták) lánykorából. Találtam mindezeken kívül ezen a padláson egy köteggel az 1895 és 1949 között működő Új Időkből, valamint egy vesszőfonatból készült fakerekű babakocsit. Igazi, élő babáknak valót. Hogy hová tűnt a többi tárgy, hová lettek a lakás berendezései? Apám és nagyapám szerint széthordták a „lakók”, akiket a Dobozi dédszülők, Dániel és felesége kulákká nyilvánítása után telepítettek be belvárosi házukba. A tulajdonost az egyetlen oldalszobába szorítva – minden más helyiséget a jövevények használtak. Dédnagyanyánk halála után nagyszüleim oda a lábukat se tehették be egészen addig, amíg a romossá váló épületből el nem költöztek. Ők, a „lakók” voltak azok is, akik az özvegyen maradt dédmamát följelentették. A padláson tartott zsák gabonáért azonban – talán a korára való tekintettel – nem őt, hanem a fiát, a nagyapámat csukták börtönbe. Ám ezt is kibírta, mint ahogyan a fogságot. S hogy hazatérte után elsőszülött fiának már csak a halála tényével találkozhatott, megölték a tovavonuló szovjet front mögött hátramaradt, portyázó orosz katonák. Tizennyolc éves volt. S kibírta a Dobozi János nevet viselő nagyapám a téesz-szervezés erőszakos akcióit. Azt is, hogy az események sodrása ellenében tudott csak magángazdálkodóként élni. De kifosztatása után is megmaradt annak. Így hát megbélyegzett volt egészen a rendszerváltásig, a kárpótlásig. Vasszervezetének köszönhetően azonban kilencvennyolc éves koráig élt. Idős korában is tevékeny volt – majdhogynem a haláláig. Ahogyan Ferenc fia, az apánk is.

Ez is a szülőföld: a történelem mélységeibe vezető családi legendák, tragédiák sora. S nekem a pusztító háborút, osztályharcos éveket, költözéseket átvészelt tárgyak is a szülőföldem tartozékai. Mint ahogyan a magyar nyelvnek az a változata is a szülőföldhöz láncol engem, amelyet csak otthon beszélek. Bár megkopóban van az én ceglédi anyanyelvem, de még ma is észreveszem magamon, hogy amint átlépem a szülői ház küszöbét, az otthoniak beszédéhez igazítom a sajátomat. Mert itt píz a pénz, és nem kék az ég, hanem kík. Ugyanakkor nem szíp a szép, mint a Tiszántúlon, hanem ahogyan a pesti nép ejti, szép. A mesék pedig így kezdődnek: hun vót, hun nem vót… S ahol a nagykőrösiek, kecskemétiek, szögediek ö-t ejtenek, minálunk a zárt ë járja. Cegléden tehát nem öszik a möggyet mög a lágy könyeret, hanem ëszik a mëggyet mëg a lágy kënyeret. Viszont mi is ö-vel mondjuk a föl és a köll szót a fel és a kell helyett. Ám nemcsak az ejtésbeli sajátosságok különböztetik meg a mi otthoni nyelvünket más területekétől, hanem a szókincs is. Az epër odahaza nem az epreskertben terem, hanem a fán. A disznóknak adjuk, nem az ember fogyasztja. Hiszen nem azonos a tavaszi, kora nyári pirosló, illatos gyümölccsel, mert az nekünk szamóca. Mint más tájakon az erdei, vadon termő változat. Amit másutt szederfának mondanak, az nálunk epërfa. S nem az egrest szëdjük és ësszük, hanem a piszkét. Kökény nagyapám sosem akác­virágnak nevezte az akácfa fürtös ékességét, hanem gólyakörömkének. S agácafának ejtette az akácot. Főként a nagyszülői szóhasználatban, de még az anyaiban is gyakoriak voltak a német eredetűek, valamelyest átmagyarosítva hangzásukban: így volt strimfli a harisnya, fuszekli a zokni, porhet a tűzhely, firhang a függöny, sublót a fiókos szekrény, vajling a mosogatótál… És érezni lehetett abban némi tréfás színezetet, ahogyan mondta mindkét nagyapánk: mënjünk früstökölni. Előfordult még az ilyen rég elfelejtett szó is, mint a francia eredetű sifonér vagy a görög–latin eredetű téka. Az előbbi a kétajtós ruhásszekrényt jelentette, az utóbbi a falra akasztható szekrénykét.

Szűnőföld – olvasom a Székelyföldről az anyaországba átszármazott írótársunk, Csender Levente egyik novelláskötete címlapján. A címet roppant találónak vélem. Életbevágóan súlyosnak e szójátékot. S mostanában egyre inkább a saját szülőföldemre is vonatkoztatom, amely ugyan megvan, majdnem abban az állapotában, ahogyan odahagytam, ám számomra egyre inkább szűnőfélben. Szűnő, mert akikhez kötődésemet távozásom után is megtartottam, egyre fogyatkozóban vannak. Nagyszüleim, rokonaim, 2016 óta apám is a sírban. Korosztályom részben ugyancsak a temetőben. Hazamenni – apánk halála óta – már korántsem ugyanazt jelenti, mint amikor még élt. Súlyos beteg édesanyám vár még haza bennünket rendületlenül, s jó testvérem, sógornőm, Attila fiuk a párjával. Az elsőszülött, Éva is távolra szakadt már. A korunkban szokványos utaktól nagyon is eltérőt bejárva: hiszen ő nem Nyugatnak tartott, amikor sorsának engedett, hanem Keletnek. Ott él a székelyek között Erdélyben református lelkész férjével, három kislányával, most épp ötödik várandósságában. Ötödik, s nem a negyedik. Sajnos elsőszülött kisfiukat ötnapos korában – soha nem múló fájdalmunkra – elvesztették.

Aki valamely területet szülőföldjének vallja, annak kell lennie szülőházának is. Nekem azonban már a szülőházam is odavan. A testvéremmel mindketten abba a házba születtünk bele, amely anyai nagyapám szüleinek volt az otthona. Kökény dédnagyanyám, születési nevén Ócsai Eszter özvegyasszonyként fogadta be velem várandós anyámat és apámat. Ott nőttünk föl a testvéremmel. Szüleim csak akkor kerültek el onnan saját házat vásárolva, majd később átépítve, amikor én már egyetemre jártam, s öt éven át Szegeden éltem. A helyükre pedig hazakerültek a tanyáról anyai nagyszüleim. Megöregedvén félelemben élték odakinti utolsó éveiket. Amikor nagyapám után, huszonöt évet özvegységben töltve, nagymamám is eltávozott az élők közül, a ház unokatestvéremre maradt. Az ő nevelt lánya került oda – férjével, hamarosan megszülető kisfiával. Nemrég azonban elárverezték tőlük. Ha elhajtok az épület előtt, már mint idegen lakásra tudok csak rátekinteni. S nem állok meg érdeklődni, kifélék, mifélék élnek benne. Pedig ha szülőházra gondolok, csak ez a hajlék jut eszembe, s nem a sokkal nagyobb, korszerűbb, ahol a szüleim 1974 után éltek, s ahol anyánk még most is lakik. Itt voltunk gyerekek. Itt pancsoltunk az udvaron a nyári napsütéstől fölforrósodott vízben. Itt játszottunk a szomszéd gyerekekkel fogócskát, labdajátékokat. A vadszőlő árnyékában a gangon itt kártyáztunk, társasjátékoztunk a szomszéd Oroszék unokáival, a Dunántúlról hazalátogató Rapp gyerekekkel. Vagy a Krenyóczi lányokkal, akiknek a szülei a miéinkkel összejártak. Sosem felejtem azt a fényes június eleji délelőttöt, amikor az eperfa alatt rajzolgattunk, festegettünk a testvéremmel. A rajzlapot egy konyhaszékre, vagy ahogyan mi hívtuk, hokedlire helyezve, kiszsámolyokra, azaz sámlikra ülve. Idill volt ez a javából. Itt volt az én lányszobám, itt rejtegettem a párnám alatt a zseblámpát, hogy az éjszakai sötétben is olvashassak a dunna alá behúzódva, míg végképp el nem álmosodom.

1980 őszén, az egyetem befejezése utáni egy év otthoni „próbaidőt” letöltve eljöttem a szülővárosomból. Úgy, mint aki menekül. S száműzetésbe készül a visszatérés, az egyetemi évek utáni visszaépülés teljes kudarcának megtapasztalásával. Kerestem azt a helyet, ahol nem kell feladni huszonhárom éves koromra kialakult valómat, nézeteimet – sem politikai, sem egyéb szempontból. Döntésem akkor vált véglegessé, amikor első munkahelyemen számon kérte tőlem az igazgatónő – értesülvén irodalmi publikációimról –: „Mondd, kinek dolgozol még rajtunk kívül?” Mintha a magyar–történelem szakos tanárnak fölróható volna, hogy a tárgyaival összefüggő írásokat tesz közzé Magyarország hivatalosan működő lapjaiban. Később egyik volt kollégámtól megtudtam (aki feleségével együtt meglátogatott új otthonomban, azaz szolgálati szobámban), fegyelmi eljárást is készültek indítani ellenem a szokványostól eltérő, nem éppen a szovjet hadsereget dicsőítő április 4-i, sokkal inkább a háborús veszteségekre rámutató műsorom miatt. S le is folytatták volna, ha el nem távozom onnan.

Noha csak harminc kilométerre távolodtam el szülővárosomtól, elköltözésemet úgy fogadták szüleim, mintha legalább a tengerentúlra vagy a déli féltekére indultam volna. Előttem szűkebb családunkból soha senki nem hagyta még el a várost és közvetlen környezetét véglegesen. A távolabbi rokonságból is csupán egy amerikás magyarról és egy Budapestre elszármazott tanítónőről, no meg egy Nagykőrösre nősült szakoktatóról tudok. Úgy élt szinte mindenki otthon, mint a röghözkötöttek. Vagy mintha a város határánál véget érne a világ. A gyermeki hűtlenség ki nem mondott, mégis érezhető vádja alól csak akkor oldoztak föl, amikor férjhez mentem, s ketten kezdtünk hazajárni látogatóba.

Az én lakóhelyváltásom jó sokáig látszólagos volt, bár ez a másik város, Kecskemét befogadónak tűnt föl. Értelmiségi körökben nagyon sokan vagyunk, akik nem itt születtünk, ám itt otthonra leltünk. A hétvégéket régebben rendszerint a szüleimnél töltöttem – enyhítendő azt a sokkot, amelyet eljövetelem kiváltott belőlük. S nem tagadhatom, szabad időmben jó ideig nekem sem volt lelkemnek hova lenni, magányomat egyedül a vasárnapi hazatérésekkel oldhattam föl. S hamarosan egy új jövevény is vonzott egyre haza: testvérem kislánya, ha beléptem az ajtón, ott pipiskedett kiságya sarkában állva – várva, hogy végre kiemelje onnan valaki. A délutáni alvás előtti mesélések jutnak eszembe róla. S hogy előkerült a mi régi diavetítőnk. Vetítettem neki a mesefilmjeinket, ahogyan egykor már olvasni tudó, nagyobbacska lányként a nálam majdnem négy évvel fiatalabb öcsémnek is. Előfordult, hogy – kívánságára – én fürösztöttem este a kislánykát. Volt, hogy mellettem aludt el. Ő adatott nekem gyerekélményként. Majd később az öccse is, amikor megszületett. Általuk, a keresztgyermekek (vagy ahogyan odahaza ejtettük a szót: körösztgyermekek) által tanultam meg valamit abból, hogyan kell bánni kisgyerekekkel. S mennyi öröm, mennyi megnyugvás rejlik a velük való törődésben.

A nyolcvanas évek valamelyikében, pontosabban első kötetem megjelenése után Surányi Dezső agrobiológus, művelődéstörténész hívott nyilvános beszélgetésre a városi könyvtárba. A kilencvenes években – szociografizálós korszakomban – is volt még némi próbálkozásom a várossal való kapcsolattartásra. Mácz István polgármestersége idején, s míg Lizik Zoltán református lelkész ceglédi szolgálata tartott, nem is volt reménytelen a kísérlet. Mára azonban Cegléd kulturális és közéletéhez nem maradt semmi kötődésem.

S ezen csak az a gondolat enyhíthet, hogy a másik város, Kecskemét és környéke ugyanannak a tájnak a folytatása, amelyen magam is eszmélni kezdtem. Nemcsak a természeti környezetben, a város hangulatában vélem felfedezni a hasonlóságot, a három várost, Ceglédet, Kecskemétet s a közbeeső Nagykőröst összekötik a történelmi tradíciók is. Így hát eltávozásom nem is valódi eltávolodás, talán csupán a szülőföld kiterjesztése tágasabb térségekre.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben