×

Fecske Csaba: Kiűzetés

Bereti Gábor

2018 // 07-08

Máig megnyerő számomra az a magától értetődő természetesség, ahogy Fecske Csaba formálja verseit. Kiűzetés címmel ezúttal egy életmű-válogatást tartalmazó verskötettel lepte meg olvasóit. Ebben a gyűjteményben is jól érezhető az a jellegzetesen kreatív nyelviség, amelynek segítségével Fecske Csaba az emlékezetből rendre előhívott alapélményeket az időtlenség metaforikus távlataiba emeli. S mindezt úgy, hogy kötetének összeállításakor ugyancsak szigorú volt önmagához, hiszen korábbi, Arcok holdudvarában, Vakfolt és Holdfényben című köteteiből egyetlen darabot sem vett át, mint ahogy kihagyta az egyébiránt munkásságának jelentős részét képező és kötetekben megjelent gyermekverseit is. Pedig jó szívvel mertem volna még ezekből is ajánlani néhányat.

Könyvének gerincét tehát az elmúlt húsz évben megjelent nyolc kötet törzsanyaga s a végére sorolt Új versek című fejezet adja. A korábbi kötetcímek most kronológiai sorrendben a válogatás cikluscímeiként szerepelnek. Első pillantásra úgy vélhetnénk, hogy az itt reprezentált húsz esztendő nem elegendő Fecske Csaba több mint ötven évet felölelő munkásságának megítélésére. Ám az, hogy késői munkáiban fölerősödik költészetének retrospektív, visszatekintő jellege, a korábbi korszakait is érzékelhetővé teszi. Jó példa erre az Új versek ciklus Rekviem egy barátért című verse.

A versben a költő visszaemlékezik egy barátjára, akivel a művészetek kedvelőiként felejthetetlen beszélgetéseket folytattak a költészetről. A mából egy köztes időt elevenít fel, amikor a miskolci Kilián lakótelep Kék Húszas presszójában nosztalgiáztak a már akkor is csupán az emlékekben élő egykori Nagy László-est máig lelkesítő hatású hangulatát idézve. „[A]mikor azt mondod Nagy Lászlóval véget ért a magyar költészet / ugyan minek írtok már ti verset önsajnálat szófosás az egész / no de kedves Jóska kész lehet-e valaha a világ” – hangzik el s rögzül a vita a fikcióban. „[H]iába készültél / József Attila és Jeszenyin után Nagy Lászlót is megidézni”, hogy „dafke – lesz még egyszer Nagy László-est a világon / a Kék huszonegyesben vagy a Kós-házban / arccal az Óperenciás tengernek állunk majd csont-sikolyban / a tengert utánzó táncosok közt”. Az idézet itt két fontos részlettel szolgál. Egyrészt az intertextus révén utal Nagy László stílusára, másrészt felhívja a figyelmet három jól körülhatárolható, akár évszámmal is datálható időpontra. Szerzőnk költői pályafutásának indulására, 1967-re, ami a Nagy László nevével is fémjelezett korszak, a késői modernitás kimagasló, ám búcsúteljesítménye is egyben, a versben jelzett vita időpontjára (1979), végül napjainkra. A hosszúvers lentebbi részlete pedig jelzi, hogy Fecske Csaba bár követi a verselés kibontakozó, majd kanonizálódó trendjeit, azért még őrzi s műveli a poézis líraisághoz kötődő s nyelvi mívességben kifejeződő ideáit. „[K]ecskeszarvú hold ágaskodik / a Dél-Kilián lakótelep fölött az égen nyöszörögnek / a megfélemlített lombok késő este van alvó szárnyakkal / cipeli a sötétséget a rigó az idő elszaladt hová szaladt / kérdenéd mindig olyan korán van késő”. S ez az a mozzanat, amely arra int, hogy Fecske Csabát inkább hagyományőrző költőnek tekintsem.

Szerzőnk művészi szocializációja a hatvanas, kora hetvenes évek időszakára esik, amit a klasszikus modernitás utóhatásaként még a poézist domináló líraiság igénye hat át. A modernitásnak ezt, a mából visszatekintve kegyelmi állapotát a hetvenes években beinduló globalizációs fejlődés ásta, ássa alá.

Akkoriban a fenti kritériumok figyelembevételével még lehetséges volt egy-egy vers vagy költészet jellemzőinek feltárása, leírása. Ma a kortárs magyar irodalomtudományban a kritikusok és az irodalomtörténészek zöme kétségbe vonja az (élet)művek bizonyossággal történő értelmezhetőségét. Manapság a posztmodern kánont követő, mert a „minden lehetséges, de semmi sem biztos” jegyében születő olvasatok csupán a vonatkoztatási pontok relatívvá válásában, a világ beláthatatlanságában, a valóságnak nyelvi képlékenységgé oldódásában, avagy a személyiségnek az én-szóródásban történő leépülésében, eltűnésében (stb.) egyeznek meg egymással. Fecske Csaba költészete is bővelkedik számos ilyen, alternatív olvasati lehetőséget kínáló munkában. Mint például az Éhükbe veszve című opus: „szemükkel megköveznek / ahogy távolodnak egyre / a semminél semmibbe // tétován szállong / a rajtuk átszitált idő / ott vagyok éhükbe veszve már / lerágva csontig // ez volnék hát / ez maradt belőlem nekik / ez a semminél alig több / szinte már nem is eleven // nem a reménységük vagyok rég / önző szeretetük keserű étke csak”. A kis remeklésben a vers alanyának társaként megfogalmazható, a szöveg szerint többes szám harmadik személyű allegorikus szubjektum vagy – mai szóhasználattal élve – a másik kiléte a recenzens olvasatától függ: ez lehet akár a reményteli ifjúság, a boldogsággal kecsegtető szerelem, a szülők, a gyermekek, de lehet maga az élet is. Mi több, némi képzelőerővel akár arra is juthatunk, hogy nem is az olvasó olvassa a verset, hanem a fikció alanya, együtt versbéli (odagondolt) társával, a másikkal, azaz – attól függően, hogy ki mit gondol oda szubjektumnak – maga a vers olvassa az olvasót.

A Kiűzetés tisztán szonetteket tartalmazó fejezete A visszalopott idő, amelyben, ahogyan a kötet többi ciklusában is, különféle tematikájú versek olvashatók. A kötet időrendet követő szerkezete mellett ezért érdemes néhány témacsokrot s ezek néhány kiemelkedő színvonalú darabjának a címét is megemlítenünk. Ilyen például a gyermekkor(Korcsolyapálya; Ezüst rét), a szülőfalu(A szögligeti temető), a mitológia(Lót és lányai; Dávid), az isten-kérdés, az emlékezés(Búcsú; Költözés; Korareggeli séta), az elmúlás(Ez már nem az; Ők múlnak el), a szerelem (Láva alatt; Naponta; Ámor mostohái; Kerub). Ez utóbbi témának korábban A hús pogány éneke címmel egy önálló kötetet szentelt a költő. A kötetben szellemes, derűs átiratok is találhatók (Anyegin elkallódott levele; Születésnapomra). Mindez bizonysága a fecskei költészet sokrétűségének, mi több, annak is, hogy szerzőnk otthon van az antik időmértékes, az ütemhangsúlyos stb. verselésben.

Annak ellenére, hogy a válogatás több drámai hangvételű verset is tartalmaz, kicsengésében mégis bizakodónak mondható. Ahogy azt az Üres házban című opus is példázza: „a matt bútorokon kövér por ül / arcokat tekinteteket emészt a vak // tükör a sarokban pókháló parókája / a semminek kavicsként hull eléd/ a következő pillanat értelmeznéd / a csöndet de ez csontig ható némaság // ehhez csak te tartozol senki más / légy zúg el füled mellett kedves hang / ez most neked a dohos levegőt amit / beszívtál ne őrizgesd kilélegezheted”.

A fentiekből kiolvasható, hogy Fecske Csaba költészete releváns módon csupán abban a kétpólusú viszonyrendszerben értelmezhető, amelyben a választóvonal a humanitáshoz kötődő, avagy az attól eloldó(dó) pólus két térfele között húzódik.

A kötetben számos hivatkozással, nyílt vagy rejtett szövegátvétellel is találkozhatunk. Így Eliottól, vagy a legtöbbel talán Rilkétől, aki Fecske Csaba bevallottan kedvenc költője. És egy érdekes, bár némi melankóliát is közvetítő önhivatkozással is. Az alapszöveg a Kalauznő című vers: „kalauznő … egyensúlyoz végig a szerelvényen / a jegyeket kéri és a bérleteket s kap / csípős megjegyzéseket ágyba csalogató / pillantásokat világ kalauznői egyesüljetek”. Majd a retro hangulatú hivatkozás: „zörögnek a hajnali város első villamosai / az egyiken egy itt felejtett év mosolygós / kalauznője kezében csillogó lyukasztó / zötyögünk át a városon az obligát // kérdésként heverő Széchenyi utcán válasz / nélkül ő már ha él se létezik a menetjegy is / érvénytelen még a csilingelés is az / a kirakatok üvegét bezúzza a félhomály” (Anélkül hogy tudnám).

Az elmúlás és a megőrzés jelenségei, jegyei Fecske Csaba munkásságán is nyomon követhetők. A „lesz még egyszer Nagy László-est a világon” idézet jelzi, hogy költőnk a létteljesség vállalásának, képviseletének helyzetéből indul, s hogy fiatal művészként az ehhez a pozícióhoz kötődő beszédmód hozza meg számára az elismerést, noha egyéb utak, például a kassáki avantgárd vagy a Tandori fémjelezte alanyi költészet stb. útjai is adottak voltak. Ám alkata őt az akkori főirány követésére predesztinálta. Néhány év múltán azonban már érezhető volt a váltás előszele; a kibontakozó glo­ba­li­záció nyomán az új irány a modernitással szemben határozza meg önmagát. Az addigi, metaforákban gazdag beszédmód patetikusnak minősül, amit az irónia fegyverével lehet hatékonyan negligálni. A líraiságot az élőbeszéd, a szövegszerűség váltja fel, a tematika az én-események színrevitelére korlátozódik. Az eredendően a metaforikus beszédmódhoz kötődő fecskei szövegformálás alkalmazkodik az idők változásához, amit egy sajátos, stiláris jellegű, visszamenőleges érvényű változtatással is kifejez: verseiből kiiktatja a központozást. A kötött formák ritkábbá válnak, ám egy szonett­kötettel mintegy megtartja az egyensúlyt. A szövegszerűséget a mondandó filozófiai elmélyítésével ellensúlyozza, költészete éretté válik. Tematikája az elmúlást kifejező érzelmek, élmények kivételesen szép szcenírozásával gazdagodik.

Fecske Csaba József Attila-díjas költő az idén hetvenéves.

(Magyar Napló, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben