×

Hartay Csaba: Nem boci!; Holtág

Balázs Géza

2018 // 07-08

Egy korábbi verseskönyvének bemutatójakor jártam Szarvason, Hartay Csabáéknál. Elvitt a tehenészetükbe is. Nekem, a néprajzosnak nem volt idegen a helyzet. Valószínűleg nem kérdeztem ilyesmiket: „Amikor megszületik egy kis tehén, akkor az hány kilós? (Borjúra célzol?); Ünnepkor is dolgoznak nálatok a telepen? (Dehogyis. Ünnepek előtt jól megfejjük, megtömjük a teheneket, elvannak ők nélkülünk is. Majd jövünk, ha kijózanodunk.) Nőstény teheneitek is vannak? (Igen, meg hím bikáink is.) Miért nem adjátok drágábban a tejet? (Mert szeretjük alacsonyan tartani a bevételeinket, azért.) Tejelnek a bocik? (Nem. Nem. Nem!)”

Talán ez utóbbi, a tájtól, a mezőgazdaságtól elidegenedettek („városiak”) gyakori kérdésére adott válaszként született meg Hartay Csaba újabb regénye, a Nem boci! „Ezeknek minden boci. A borjú is, a bika is, az üsző is, a tehén is. Lebociznak ezek az úri városiak minden marhát.” A másik ok: a hiteles, mindennapi tapasztalat. Akinek tehenészete van, az mindennap hajnalban kel, és késő estig dolgozik. És a mezőgazdasági munka (föld, állatok) mellett még „munkavállalókkal” (tudatosan nem dolgozót írok) foglalkozik, ami olykor nagyobb feladat, mint az előző. Folyamatosan problémákat old meg vagy hárít. „Dehogy akar ez dolgozni. A legtöbb nem akar dolgozni, csak keresni. Pénzt szeretne kapni azért, hogy itt van.”

A mai magyar irodalmunkban nagyon ritka az ilyen mélyen „életszagú” (stílusosan: „trágyaszagú”) szemléletmód. Nekem úgy tűnik, hogy a tudomány csak messziről és elvi síkon szemléli a magyar falu mai, sokszor tragikus világát, a szociográfia mintha kihalt volna, a „szövegirodalom” nem tekinti feladatának a társadalmi problémákba való belegabalyodást. Így nagyon sokan „nem látnak el” a faluig, nem ismerik a mai vidék világát. Hartay Csaba azonban igen, testközelből.

Hartay a legjobb elbeszélő hagyományokhoz nyúl vissza: hely- és helyzetismeretéből fakadóan kiváló atmoszférateremtő, jellemrajzai pontosak (szinte látjuk a néhány sorban, apró mozzanatokkal megjelenített figurákat – később párhuzamba állítom Tömörkénnyel). Gyakran csak egy-egy nyelvi megnyilvánulással, beszédmóddal, kiszólással jellemez. Többször vált nézőpontot: hol az elbeszélő, hol a telepvezető (tulajdonos), hol a munkavállaló-dolgozó beszél. A mű stílusa-hangulata leginkább a tragikomikus jelzővel határozható meg: az a világ, amit bemutat, sok tekintetben tragikus, de a helyzetek és a beszédmód komikuma ezt nem pusztán átélhetővé, de megérthetővé is teszi. Fontos ez az utóbbi attitűd. Hiszen a világ mindenhol, mindenki számára tele van tragédiákkal, s ennek megértését, elfogadását tanulni kell. Főleg manapság, a modern világban. A hagyományos kultúrákban ez az élet természetes folyamata volt. Ezt segíti a sok esetben szarkasztikus-humoros hangvétel. Hartay Csaba éveken át jelentkezett apró szatirikus írásokkal az e-nyelvmagazin.hu honlapon (hetvenöt szösszenete most is olvasható). A regény nem egy részlete, poénja korábban már ott is felvillant, most azonban összekapcsolódva egy modern, vidéki „termelési regény” született. A stílus kapcsán megkockáztatom: Hartay olykor szürreális jelenetei egyfajta mágikus realizmus irányába is mutatnak, de ez nem tekinthető írásművészete fő jellemzőjének. Hartay iróniája – talán a vidéki tematikából fakadóan – leginkább a sajátos, fanyar cseh iróniára emlékeztet bennünket.

A Nem boci! helyszíne egy mai tehenészet. Szereplői a naiv rácsodálkozók (akik úgy vélik, hogy lila Milka-tehén adja a csokit), a tulajdonos-telepvezetők, a megszállott-okoskodó-furfangos-lustálkodó-sunnyogó munkások („munkavállaló”), ennek is külön válfaja a vándormadár, és szó van még néhány kapcsolódó embertípusról: az üzletkötőről, az ügyeskedőről („Keres százhúszezret, de költ kétszázat…”). Csak egyvalamiről nincs szó: boldog emberről. Felbukkan a munkát (de dolgozni nem) akaró próbálkozó („Mennék hozzátok dolgozni”), a kéretlen, erőszakos hirdetésszervező, a tejmenedzser, a kölcsönkérő-lenyúló, a hirtelen felindulásból felmondó („felmondok, megyek a teszkóba)”, az ezermester-karbantartó („műhelyes”), a leépült („meghívhatnál egy megoldásra”), a takarító (mesteri a takarító monológja). Az író olykor eltávolodik a tehéntelep és a mindennapok monoton valóságától: van óda a traktorhoz (Traktor, a békés tank) vagy „átfestett” hétköznap (Harry Potter a fejőházban). Aki esetleg irigykedne a tulajdonos-telepvezetőre, gondolja át: „Én ébresztem a vekkert”. És kiszól az olvasónak: „Durván álmos vagy még akkor. Illetve te nem, mert te alszol, én vagyok rohadt álmos…”

A szereplők mellett a főbb témák: a látástól vakulásig („mikulásig”) tartó feszített munka, az idegőrlő adminisztráció, a munkásokkal való kommunikáció, különösen ezek „játszmás”, tehát fordulatos-furfangos módja. A kis jelenetekből, szösszenetekből építkező regény jellemzője a mindenütt jelen lévő nyelvi humor. A megértés problémája sokszor a szavak pontos jelentésének nem kellő ismeretéből fakad: „Elhagytam a késem. – Bicska volt? – Nem, ilyen kinyitható kiskés.” Szótorzítás: „vidékrombolási minisztérium”, „Te sem vagy egy Makó-hímzés!” Nyelvtankönyvi példa a népetimológiára: főugrómókus; szerencsére van ennél frissebb és eredetibb is, a John Deere kombájn neve: amcsi Déri János gép; MTZ belorusz = MTZ belerúgsz. A röntgenre mondott röggeny is régi forma, de itt vannak újabb változatai: rötgen, röttgen, röttgeny, sőt megröntgereznek. Téves, a sznobériára jellemző idegenszó-használat: „Tudsz adni egy cigit? – Honnan? Klómozzak?” „A főnök ott ül az irodában, nem csinál semmit, csak irritálja a munkát.” Tehenész­szleng: „tőgyhúzgáló”. Népnyelvi kifejezések: fötrik az adminisztrációt, otthol. Mai friss szleng és durva társalgási kifejezések: Nabassz, baszkódás. Tréfás megnevezés: séta-mester (lógós munkás). Új igék: közmunkázik, kifilézik.

Hartay a mindennapi nyelvhasználatra reflektáló irodalmi nyelvet alkot. Mestere például a lepusztult, széteső, mantrázó jellegű beszéd bemutatásának: „Szóval ezek vannak. Fogytán vannak a tápok, fogytán vannak, de van még elég. Jövő keddig elég. Szerdáig elég. Biztos elég tovább is. Nem szoktuk etetni egyiket sem. Van bőven. Van, amelyikből nincs annyi, de nyugodtan mondhatjuk, hogy mindből van elég, bár van, ami kifogyott, meg persze éppen nem, de fogytán van, rendelhetek már olyat?” Na erre kössél gombot, szoktuk mondani az efféle mindenfelé forgó érvelésre. Vagy a tipikus, indulatból fakadó felmondásra (Az ember szemébe a háta mögött): „Jöttem szólni, hogy kész, vége. Ennyi volt. Slussz-passz. Én felmondok. Holnap már nem jövök. Engem nem érdekel. Szarom le. […] Megyek a teszkóba árufeltöltőnek, az jobban megéri… […] Megnézhetitek, hogy nélkülem mi lesz itt a telepen, semmi. […] Szarom le, maradok, nem írok én semmit, de ezt így nem lehet csinálni. Jó munkahely ez, szeretem csinálni. Nem megyek sehova. De akkor is. […] Jó, megyek, hozok be szalmát. Leszarom, mit pofáznak a többiek. Szarom le. Maradok. Azért is.” A magyar munkavállalók efféle tipikus, indulatos, szalmalángszerű kifakadása a külföldi befektetőknek is feltűnt.

A másik ilyen „játszma” a szabadnapkérés: „Holnap nem jönnék. De csütörtökön megint. Addigra lesz mit sepernem. […] Tudom, az előbb csak a hétfőt mondtam, de kéne a holnapi nap is. […] Megmondom én őszintén. Pihenni szeretnék. Hétvége? Akkor másnapos szoktam lenni. Akkor holnap és a hétfő.” A szabadnapkérés nemzeti sport lehet, mert a regényben többször visszatérő motívum. A most következő idézet mintha egy Tömörkény-novellából ugrott volna elő:

„– Én holnap akkor nem jönnék – áll meg Géza bácsi az istálló bejáratánál.

– Aha. Jó, itt ilyen nincs, huszonöt ember munkáját kell összehangolnom, minimum három nappal előtte tessék szólni, ha fontos dolga akadt, Géza bácsi.

– De hónap nem tudok jönni, viszem az asszonyt.

– Aha, jó, megnézzük, mit tehetünk. Ha vinni kell az asszonyt, az más. De holnapután tessék jönni!

– Hónapután sem jó, mer akkor meg dolgom van.

– Aha, dolga van, oké, ez volt az utolsó, akkor csütörtökön viszont tessék bejönni, mert munka van.”

Fölfigyeltem Hartay egy nagyon sajátos szövegalkotási, mondatfűzési eljárására. Az egyik mondatban szereplő szó ikonikusan (képszerűen, hanghatásával) vonzza a következő mondat egyik szavát: MTZ belerúgsz – legszívesebben belerúgnál; mert mindig megszívat – ahogy szívatóval sem indul; kávéval öblögetett szájüregben a fogak – fogaskerekek; békamenet, nyúlmenet – minden mehet; bambák és unottak – unnak bennünket; dézsa­vűje van az embernek – amikor így, dézsából öntik.

Közhelyszerű igazság: „az iskola itt van kint, a földeken”. Hogy Hartay stílusánál maradjak, regénye „durva”: kemény, őszinte, tragikus, ám egyben ironikus-szatirikus irodalmi képe a mai Viharsaroknak (a regényben meg is említődik a Viharsarok), ami valahogy nem akar változni, illetve ha technikailag változik is, mentalitásában mintha egyre kiábrándítóbb lenne. Parányi vigasz, hogy van egy Har­tay Csaba: „borjakat terelő őstermelő”, aki blogot, verset, regényt is ír, humoránál van, s talán ez segíti megérteni, feldolgozni a tragikus helyzeteket.

A Holtág Hartay Csaba eddigi legjobb regénye: egyetlen személyre (nagypapa) és egyetlen eseményre (halál) fókuszál úgy, hogy benne van az egész emberi lét. Antropológiai regény a halálról és vele kapcsolatban az időről. A történet pusztán annyi: a nagypapa (papa) halála kapcsán több jelenetben felidéződik élete, tanítása, sok nézőpontból, több, olykor áttűnő idősíkban. A nézőpontok: maga a nagypapa és fiúunokája (Olivér) tizenkét éves gyermekként, tizenhét éves nagykamaszként, felnőttként, azután a nagypapa leánya, Olivér anyja és természetesen maga az elbeszélő.

Finoman kidolgozott, a regényen végigvonuló motívum a holtág: konkrétan egy folyó holtága (Szarvas egyik nevezetessége), ahol nagypapa és unokája horgászik (szép természeti kép: „A füstcsíkokat a holtág fölé fonja a gyenge szél”), egy helyi irodalmi folyóirat neve, s végül – mitológiai előzményekre utalva – az élők és halottak világát elválasztó határ: túlpart, holtak szigete, „mély víz, csak holtaknak”… A nagypapa egyik utolsó üzenete, amely magában foglalja a dolgok lezárását, egyúttal az életnek élni kell parancsát: „Kerüld el a holtágat. Menj az élő folyók partjára.”

A halál, szerettünk halála (érdekes szavak ezek: szerettünk, szeretteink, csak karácsonykor és csak haláluk után beszélünk így az emberekről) leginkább az idő fogalmával kapcsolódik össze. A halál pillanatában összemosódik múlt, jelen, jövő, elvész az idő. Hartay „búcsúregénye” leginkább az idő körül forog. Felidéződik a nagypapa gyermekkora (egy brutális gyermekverés története), a nagypapa és az unoka közötti barátság, ahogy a nagypapa tanítja például horgászni a kölyköt, a nagypapa betegsége, s annak egyes fázisai, a kórház, végül az előre sejthető könyörtelen halál. Nagyon sokan állítják, hogy a halál pillanatában végigfut az ember előtt az élete. Életfilmnek nevezik ezt az összefolyt tér-idő jelenséget. A regényben a nagyapa elmeséli a halál pillanatát: szanatórium – bicikli – gyermekkori barát (Andris) – régi ház – apa – a vitrinben nem látja az arcát – ropogó parketta – az ablakon túl Pécs fényei – százéves nagymama, aki rózsafüzérrel imádkozik – újra süt a nap – zsák mandula – apja szereli a Trabantot – anyja zsörtölődik: „Olyannak éreztem magam, mint te most. Annyi idősnek, bár mintha nem lett volna idő, csak az a megbonthatatlan légtér, ami a múltam zseléje, tömbje.” Délibáb. Háromdés szemfényvesztés. Ilyen lehet, ilyen lesz.

A gyermekkor ideje az örök jelen: „Nem történt semmi. Rengeteget csavarogtunk. Egyben van az egész. Egyetlen kirándulás.” A jelen emlékei élesek, kontúrosak, a múlté foszlanak. Magas–mély ellentétpárral szemléltetve: „Nekem még magasak az emlékeim, a tieid már majdnem mind összezsugorodtak”. A múlt foszlányai: a beragadt idő, voltaképpen az élő emlékeink: „Ide beragadt egy elhullott idő. Egy zóna állomásozik a szűk teremben.” Ugyanez az unoka emlékeiben: „mintha átfolyna rajtam valami saját idő…” A gyermekkori barátok, akikkel később nem találkozunk, megőrzik gyermekkori alakjukat: „hogy lehet, hogy semmit sem öregedtél negyven él alatt – túl korán vettél elő az emlékeidből. Nem engedtél felnőni.” A múlt nemcsak a megélt múlt, hanem elmúlt (meg nem élt) idő: „Az enyészeté a múltad. Az a pár évecskéd, és máris semmi. Ennyi az életünk, majd rájössz.” A múlt konstrukció, jól mutatja a történelem: „tanuljátok csak azt meg, amit a mai történelemkönyvek írnak, de van egy másik igazság is”. Végül is nemcsak a múlt, nemcsak a történelem, hanem az idő is csak egy konstrukció, ébred rá a búcsúzó: „Az idő áll, mi haladunk benne, az idő csak egy zselé. Az idő nem múlik el, maga múlik el…” Ennyi lenne a lineáris idő, amelyet kiegészíthet egy másik idő: „Inni kell rendesen, és akkor van egy másik világod! Több világod van.” És a lineáris időt kiegészíti egy párhuzamos világ, valóság: a fantáziák, emlékek színes keveréke. A múltból-mélyből előbukkannak szavak, fordulatok („Ne szólongass!” – visszhangzik a regény elejétől fogva), egy mozaikokból álló család, egy titokzatos húg…

A regény fókuszában a papa (nagypapa) áll, akit az unoka (Olivér) idéz fel. A regény harminc fejezete megannyi nézőpont és narráció: elbeszélés, párbeszéd (telefonálás), monológ, levélnovella, fiktív beszélgetések, víziók, álmok, lázálom. Hartay kedvelt eszköze az ironikus, sőt szatírába hajló megfogalmazás, de ebben a regényben ezt nagyon visszafogottan alkalmazza. Például: „aki intenzíven él, az az intenzív osztályon köt ki”. Jellemzi az epikus erénye, a nagyon pontos, megjelenítő megfogalmazás: „A hal nekiiramodik jobbra, balra. Nagypapa pár perces fárasztás után óvatosan felhozza a felszínre. Eresztés, csévélés, pumpálás. Megint megpipáltatja. Jó ötös tükrös. Visszabukik, de már gyengébben húz. Újra pipáltatás. A fáradt potyka végleg megszédül a levegőtől.”

Értelemszerűen a regény stílusát főként a bölcsesség, a rezignáltság és a szomorúság jellemzi. Az elmúlás gondolata és fájdalma mélyen emberi, és csakis emberi. Szeretteink eltávozásának fájdalma, a magunk távozásának gyötrelmes elgondolása egy nagyon fontos, emberi mozzanattal enyhíthető: az emlékezéssel. A nagypapa ekképp vigasztalja unokáját: „Úgy élek most, ahogy neked tetszik.” „Az álmaidban foglak meglátogatni. Olyan leszek, amilyennek szeretnél látni.”

(Athenaeum, 2015; 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben