×

Deák László: Repkény

Udvardy Zoltán

2018 // 06

Újra itt vagyunk a „Rákosztályon”. Ide még Szol­zse­nyicin híres kórtermeinek köhentései is felhallatszanak. Nem lehet véletlen, hogy a kelet-közép-európai irodalom egyik visszatérő helyszíne ez. Rendben, nem rákosok, hanem egy tüdőszanatórium, az ismert Korányi lakói – mégis, a tüdőrákkal küzdő szerző esetében nem megalapozatlan a párhuzam. A 2009-ben elhunyt Deák László lesz a mi kísérőnk, avatott Vergiliusunk ebben a mélybe szállásban.

Egy ideig nem tudjuk, él-e még a Megfigyelő, aki a kórház egy törött ablakrésén át nézi, ahogy családja kíséretében érkezik egy új beteg. Létezik-e ez a Táncos nevű ember, vagy csak egy kóbor lélek a folyósokon, akit emléknyomatai rajzolnak körbe? Aztán egyértelművé válik, hogy testestül-lelkestül jelen van a kórház minitársadalmában. Azaz még sincs ott, hiszen leginkább az emlékeit, a forradalmat követő évtizedekben megélt ifjú- és felnőttkort idézi fel magában újra és újra. Néha beeső barátok a látogatói, nincs gyermeke, családja. Csak múltja van már. Ismert A varázshegy erős hatása is irodalmunkra – a Korányi folyosóin lézengő, az író által megidézett betegek is szinte téren, időn kívül élve töltik mindennapjaikat.

A regény elbeszélője, narrátora jól ismeri Táncost, hiszen együtt töltötték gyermekkorukat, együtt érettségiztek. Deák költői vénája még prózai művében is érezhető – foglalkoztatja a szavak jelentése, a szójátékok ritmusa, a nyelv természete. „Vajon, gondolja Táncos, mi köze lehet a kecskének a kecskerágóhoz, a kecskefejőhöz? Valami mesében olvasta először Táncos a lappantyú szót, méghozzá így: titkos lappantyú, amit elmozdítva közlekedhettek a hősök az ugyancsak titkos, föld alatti folyosókon. Azt gondolta tehát Táncos jó sokáig, hogy a lappantyú egy ajtó-, fedél- vagy kőlapféle, de tévedett, mert a lappantyú madár.”

A regény egyik központi kategóriája is váratlanul, szinte szövegversként bomlik ki a prózai szövetből: „A halál, a halál! Valaki megtelefonálja, mindig megtelefonálja. Újabban kiváltképp, hogy fogytán fogyunk, soraink ritkulnak, vagy hogy mondják?” A narrátor, mint kiderül, Táncos halála után mondja el barátja történetét. („Komiszkodó, sok tekintetben szerencsétlen alkatú és sorsú, de aranyos ember volt. Sajnos, nem tudtam kimutatni felé, hogy mennyire kedvelem […] Halála után ez a gondolat még sokáig bántott.”) Mivel tudjuk, hogy az író nem a narrátor, hanem maga Táncos, így még különösebb ez a műbe rejtett üzenet – halála biztos tudatában írt. („Táncos előtt az út és a nyíl a proszektúra felé mutat.”) Deák esetében is a nyelv, a betegség megnevezése, kifejezése az eszköz, amit segítségül hív a végső küzdelemben. Csakhogy a könyv mottója, egy Emil Cioran-idézet arról szól, hogy a nyelv „csaknem semmi”. Irodalmunkban komoly előzményei vannak ezeknek a naplóknak, Babits beszélgetőfüzeteitől Karinthy elegáns naplóján, „utazásának” leírásán át Esterházy hasnyálmirigyes könyvéig – utóbbi még becenevet is adott betegségének.

A költő és képzőművész Deák első és – tragikus módon – utolsó regényét tartja kezében az olvasó. Deák talán úgy érezte, a kórházi évek, saját hosszadalmas betegsége és a műbe rejtett „Testá­mentum” leginkább prózai műbe foglalható. A szép kiállítású, szellős szedésű könyv az író által igazgatott, több száz könyvet kiadott Orpheusz Kiadó munkáját dicséri. A kötetet a 2009-ben, könyve megírása után tüdőrákban elhunyt Deák rajzai, vázlatai díszítik. Torzók, arcrészletek, a test málló darabjai, a betegség szemérmetlenül tárulkozó kórképei bukkannak fel, de mindig csak egy-egy része a testnek. Az egyetlen egészalakos kép a regény végén található – a férfialak szánalmas, töredezett, és részegség vagy valami bántalom okán a földre került.

Az emlékező Táncos fel-felvillanó képei, emlékdarabjai is tükörcserepekként állítják össze korábbi életét. Egyetlen arc, a régen elhunyt kedves, Ági képe viszont átviláglik minden emlékképen: átsugárzik a nyolcadik kerület mélyén élő férfi egész személyes történelmén, az orosz tankok lánctalpain, betölti a Híradó mozi zsöllyéjét. Ugyanilyen mélységű viszont a két világ, a hagyományos identitást őrző pesti srác és a diktatúra hazug kliséit elfogadó, a vészkorszak idején sokat szenvedett családból származó budai lány világlátása közötti feloldhatatlan ellentét ábrázolása:

„– Aha. És mi lett Czeizingékkel? – Anyám azt mondta, hogy kitelepítették őket. – Miért? A cukrászda miatt, hogy gazdagok voltak? – Gazdagok? Nem tudom. De miért lettek volna gazdagok? – Csak úgy gondoltam, ha kitelepítették őket. Valami oka csak volt. Vagy nyilasok voltak. – Nyilasok? Ezt nem hallottam. És hogy oka volt? Nem is tudom. – Hát persze, te buta. Annak mindig oka volt. – Ne mondd! Ezt honnan veszed?

Hidegen meredtek egymásra.”

Lehet, nem csak Deák regényének lapjain maradtak kibeszéletlenek ezek a kérdések. Épp úgy, ahogy ismeretlen maradt a diktatúra valós természete, a szerző által rögzített igazi arca („Tiltó táblák sokasága mindenütt: Lekérni tilos, Rokizni tilos, Kidobós tilos, Lepkézni tilos, Zakó és nyakkendő nélkül belépni tilos, Belépés csak öltönyben”).

Mint Uz Bence vagy Barokk Róbert, Nyírő József és Szentkuthy Miklós regényének címadó hősei, a főszereplő neve itt is történetet ír. A főhős keresztneve László – ami a szerző keresztneve is egyben –, de Táncos a Moyzes művésznevet, katolikusként kapott bérmanevét használja. Ez a név kiviláglik az ipszilonra végződő családnév miatt akár karriereket gerincbe törő korszak mocsarából. Felvillantja az identitásában, történelmében élő embert, akit vagy fél évszázadon át igyekeztek kiradírozni a történelem lapjairól. (Orpheusz, 2016)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben