×

A Szép új világ utcában

Tóth László

2018 // 06

 

A Szép új világ utcában

Ismeretlen 20. századi költő versére

(Ad notam TL: Hotel História)

A Szép új világ utcában lakom
kunyhó s palota közt a lakom
vállam nem nyomja bősz vagyon
gondja s ez így nagyon jól is vagyon

A Szép új világ utcában bankok
plázák velnesszek kondik sora
mindenségem könyvekkel tele
nem is vágytam többre soha

S bár lenéznek fentről én lentről
nézem le a fentet újra s újra
hetyke fütty fityeg az ajkamon
míg bensőmben gyűl a lassú pudva

A Szép új világ utcában lakom
s ődöngök – kezem zsebbe rejtve
beleragadva magamba mint
átvérzett géz az égő sebbe

Ádám belepis(zk)ál a teremtésbe

Remake régi versére

Mi a teremtett világ vala egykor,
hatálytalanítja mind az öregkor –
gondolja Ádám, s mit nem volt érkezése
dallani eddig, lassulván már
marad mindörökre kimondatlan,
s csak vigyorog a teremtésre fogatlan.
S mi anno ama fa alatt bőséggel spriccelt belőle,
csak cseppen, csurran most a szikkadt földre,
mígnem Ura – befejeznéd végre? – rászól,
mire a világ ernyedten kicsúszik kezéből.

Mintha pengével a szembe

Előtanulmány egy lehetséges verses önéletrajzi szimfónia nyitányához

Talán akartad. Talán nem.
Ha tudtál volna akarni már akkor.
Mindegy most már. Most már úgyis
el(szelelt, múlt stb.) a nagyja. S ez a lényeg,
hogy változtatni most már rajta nem,
tehát el- (l. m. f.). Nehéz volt?
Könnyű?
Eldönteni ezt most már minek?
Bár az első (másod)percek biztosan.
Ahogy bentről – ki. A boldogtalan nyugalomból
a boldog kiszámíthatatlanságba. Persze hogy
rossz volt. Az út, a szűkösség, a szorítás
maga. A minden oldalról. A csak-egyfelé út,
a szabott irány kényszere. Még ha nem is tartott
soká, s hamar véget ért. (Bár, véget-e?)
Legalábbis ahhoz képest, ami azután – – – S az
éles fény. Mintha pengével az ártatlan szembe. S a
tüdődben a váratlan levegő.
A kemény fájdalom. Ennél már csak… –
gondoltad (volna), ha tudtál volna gondolkodni.
Ha tudtad volna, mi a gondolat,
s mi az: gondolni bármire.
Ha lettek volna fogalmaid hozzá,
ha lett volna nyelved a fogalmaidhoz.
Bár mondtad a magadét, panaszoltad úgy is.
Nyelv nélkül.
Az arcoddal. A kezeddel. A lábaddal.
Tested görcsös megfeszüléseivel.
Izmaid ellazulásával.
Egész lényeddel.
Egész lényeddel szólítgattad az ismeretlent.
Amikor lehetetlennek látszott még, hogy egyszer talán…
Hogy egyszer mégis… mégis megismerheted talán.
Beszéltél hozzá – az ismeretlenhez.
Beszéltél magadhoz, aki még alig voltál.
Nyelv nélkül is mondtad a fényt.
A megduzzadó, melled törékeny boltozatát
szétfeszíteni kész tüdőt. Az érdes felületeket.
A bársony-puhát, az ellazítót, amikor még
sejtelmed sem volt a különbségekről.
S hogy ezentúl e különbségek közt fogsz
siklani akár kígyó, szenvtelen.
Talán akartad is.
Talán nem.
Mindegy most már,
most már el – – –
s vége lesz egyhamar.
S már az se fáj,
már megtanultad nem érezni,
amint lassan teljes súlyával melledre ül,
s rád nehezedve kiszorítja belőle a levegőt
a semmi.

Ahogy beléd hatolt…

Előtanulmány egy lehetséges verses önéletrajzi szimfóniához

Ez az anyád. Az az apád.
Talán akartad. Talán nem.
Ha tudtál volna akarni már akkor.
Ez…, az… – kiktől múltat kaptál. Otthont. Hazát.
Bár múltjuk-fosztottak, otthontalanok,
hazátlanok, űzöttek az űzött
hazában maguk is. És nyelvet is tőlük,
ahogy első szavuk a füledbe csapódott.
Ahogy beléd hatolt s helyet keresett magának.
Ahogy menedékre/otthonra talált benned.
Ahogy első szavuknak te adtad a hazát.
Ahogy jövőjükre lelt benned az első szavuk,
ahogy berendezkedett a füledben.
És ahogy tudni kezdted: ez a szó.
És tudni, hogy hozzád szól.
És a szó is tudni téged.
És szólni a szóhoz is szóltál.
Nemcsak -val, nem csupán vele.
S hogy egyszerre minden neked beszél,
ahogy minden egyszeriben neked mondja magát.
Ahogy az első belőled is kibukott.
Ahogy az elsőt te is kimondtad.
Mindegy, mikor, s mi volt az.
Túl lettél rajta, aztán a többin,
megérttetted magad, s megértettek.
Legalábbis hitted néha. Egyiket is,
másikat is. Próbáltál együtt lélegezni a világgal,
ki, be, ki, be. Egy-kettő.
Figyelted, csüngve rajtuk, anyád,
apád. Kapaszkodtál beléjük, mint kötélbe.
Ami biztonságot adott, megnyugtatott,
és nem féltél, mert nem láttad,
félnek-e. Csak azt:
féltenek. Az anyád.
Az apád.
Még ha később szorított is e kötelék,
ha később terhes is volt e kötés.
Még ha szorít még ma is,
ha fogva tart –
a múlt, amit tőlük kaptál. Az otthon,
a nyelv, a haza. Ha levetnél is magadról
minden drága nyűgöt, s leraknál
minden édes terhet.
Akartad hát? Nem akartad?
Mindegy már. Falevél pörög,
hull alá a fáról.
Komor televény alattad s hűlő avar,
fölötted a hold felsebzett ajkából
szivárog le rád
a dísztelen fény.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben