×

Acsai Roland: Szellemkócsagok

Nagygéci Kovács József

2018 // 06

„Acsai Roland boldog ember.” Tíz év telt azóta, hogy az akkor frissen megjelenő kötetének (Két ég satujában) egyik kritikája ezzel a mondattal kezdődött. Ha akkor Babiczky Tibor boldognak olvasta Acsait, én megkockáztatom, hogy az „elégedett” kifejezést használjam. A Szellemkócsagok egyrészt egy szövegeiben, szerkesztési elképzeléseiben, lírai hangban beérkezett szerzőt mutat, másrészt a kötet tartalmilag egy lázasan kutató, a régi kincstárból újat előhozni tudó, de eközben egy helyén lévő, azaz megérkezett, azaz elégedett szerzőt mutat. Ezért is súlyos a kötet. „Életveszélyesen elégedettnek” (Szabó Benedek) lenni valóban veszélyes, stag­nálás, hanyatlás szokta ezt a fajta elégedettséget követni, de itt nincs erről szó.

Acsai figyelmét jóformán semmi sem kerüli el. A kötet megkomponáltsága, a tagozódás, a szövegek egymásutániságának ritmusa azt mutatja, hogy az elejétől a végéig minden apró részlet a helyén van. Ugyanezt találjuk a versekben is, ezt az arányérzéket, ezt a kiszámított, mégsem csupán technikájában ható rendszert. Ha pedig a lírán belül az érzékek borzolását, a mikrovilágok megnagyítását (és fordítva), a leírhatatlan közlésének akarását keressük – és keressük, ezért (is) olvasunk verseket –, akkor azt is megadja a könyv.

Az Acsai-szövegeket régóta figyelemmel követő megszokhatta már, hogy olvasáskor világépítésnek lehet tanúja, azonban a túlépítésnek, túldíszítésnek lehetnek hibái. A legutóbbi kötet, a Jin és Jang olvasásakor például azt tapasztaltam, hogy a szereplők szimbolikus cselekményeitől a kimondott szavaik stiláris értékben messze elmaradnak. Örömmel érzékeltem, hogy a Szellemkócsagok szövegeiben a különböző jelképes és valóságos tulajdonságokkal felruházott tárgyak, élőlények ön-azonosak: szerepükben ugyanúgy teljesítenek, ahogyan megszólalnak, nincs disszonancia. Ezáltal a versek a rövidítések, a versvégi rövidre zárások miatt feszesebbek, teltebbek, hitelesebbek. A Jin és Jangban ezt találjuk az időről: „Most ősz van? – kérdezi a lány. / – Amikor kimondtad, / Már el is múlt – feleli a szamuráj. / – Mit akarsz ezzel mondani? / – Hogy csak az adott pillanat létezik.” Ezzel szemben, ezt messze felülhaladva a Szellemkócsagokban, például a Hóval töltött homokóra című versben így észleljük az időt: „Úgy húzom lányomat a szánkón, / Ahogyan apám húzott gyerekkoromban. / Mintha egy hóval töltött / Homokórában szánkóznánk, / Az időben szánkózunk.”

Ahhoz, hogy a versbeszélő közléseiben tárgyához közel lehessen, eszközeit úgy válogatja meg, hogy azok elsősorban kézre álljanak, e tekintetben nem különbözik más mesterektől. Acsainál a hétköznapi képek mellett a másféle tartalommal megtöltött, sokszor szimbólumként, sokszor direktben szerepeltetett állatok, növények, égitestek, természeti jelenségek ezek az eszközök.

Természetköltészetnek mondják, pedig Acsai nem egyszerűen élettelen tárgyakat és élőlényeket használ szövegeiben, hanem ezek mását, az általa alkotott jelrendszerbe beépítve. Ha természetköltészet, akkor már inkább élőlény- (és élettelen) költészet, amiben ő maga is, versbeszélőként, építkezőként benne van. Ha az a természetköltészet, hogy figyelme fókuszába állítja az élőlényeket, akkor helytállónak tűnik a fogalom, pedig nem az: Acsai ravasz, figyelme középpontjában nem pusztán az élet nagy körforgásainak résztvevői vannak, hanem maga az élet. De ezzel még nem mondtunk semmit, a költészet kevés kivételtől eltekintve általában ezzel dolgozik. A kérdés inkább a mód, ez mutatja igazán Acsai ügyességét. A kötetben úgy hemzsegnek a látható világ szereplői, hogy az olvasót – ha olvasásával megmarad a felületen – könnyen megvezethetik. Hogy a kötetcímhez illeszkedve mondjam: ha madártávlatból olvassuk, nem kapunk annyit, ha azonban mélyfúrásra is igényt tartunk, a kötet verseiből kibomló szimbólumrendszerig és még azon túl is juthatunk. Erre egy jellemző példa a kötet szép szerelmes verse (tárgyilagosan Szerelmes vers címmel).

A vizsgált és tárgyalt eső (és a felhők) természetköltészetileg helytállóan viselkednek. A költő így írja: „Tegnap nem esett. Ma már esik. / Tegnap még csak készülődtek. / A felhők, hogy hozzánk hasonlóan // Megmásszák a tövises, télvégi domboldalt, / Aztán beléjük akadtak a tüskék / Mint tegnap az én ujjamba, // Meg a kabátomba és felszakították őket.” Vannak erősebb és eredetibb és persze gyengébb és elcsépeltebb eső-leírások a világirodalomban, attól függetlenül, hogy önmagában is szép, helytálló a szöveg. Ezek után viszont maga a versbeszélő mondja, hogy „Az eső és a felhők nem szimbólumok, / vagy allegóriák, csak tények, / mint a domboldal, a tüskék, vagy mi ketten.” Azaz: Acsai a képpel önmagával, annak kibontását elodázva vagy egyenesen elhagyva arra készteti az olvasót, hogy a maga számára rendezze be az értelmezési mezőt. Nem szimbólumok – ez a „rendezői utasításként” ható szerzői javaslat éppen annyira akasztja meg az olvasást, amennyi egy akkora lélegzetvételhez kell, ami elég ahhoz, hogy megkérdezzük: akkor mit keres itt, ebben a versben? A válasz a folytatásban: példázza az idő múlását, a két szerelmest és persze az összetartozást, ahogy azt egy csodálatos záró képben meg is fogalmazza: „az összetartozás / Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek / Össze veled, ahogy az esőcseppek / Sűrű öltései az eget a földdel”. Ráadásul a szerző a technikai eljárás inverzét is végigviszi: ahogy a szimplán leírható folyamatot (eső a felhőből) meseszerűvé narrálja (a tüskék felszakították az felhőket), a leírhatatlant (két embert összetartozása) egy szimplán formális képpel (földet éggel összekötő eső) teszi befogadhatóvá.

A látható, kézzel fogható, és ahogy azt a következőkben láthatjuk, élettel teli szereplők képei mind-mind a láthatatlan és elmondhatatlan megmutatásának és kimondásának eszközei lesznek. A finom arányérzék mellett takarékos is ez a líra, úgy értve, hogy szerzője óvatosan nyúl az eszközökhöz, szavai és mondatai finoman adagoltak, dacára annak, hogy képalkotásban bátor.

Már a kötetet tagoló fejezetek címei is orientálnak: a versek képi eszközei nem pusztán szimbólumok, hanem egy, akár egy teljes cikluson végighúzódó metafora részei. A Heraldika című nyitó fejezet bemutatja a címerállatokat (címernövényeket), köztük a kócsagot, ami az azonos című versben nem más, mint „tollforgó a mindenség sisakján”, ahol a mindenség pajzsán a Föld a címer. A következő fejezet címadó versében (Világtengely) már arról olvasunk, hogy a világtengely egy állatkerti, sérült bagoly kettétört lába, de az is előfordulhat, hogy minden az ellenkezőjére változik, a Régi, megfakult érmék című versben a felhők a föld alatt vonulnak, és az ég az a termékenységét vesztett talaj, amiből már csak megfakult érmék fordulnak ki: az égitestek. A kötetnek is címet adó Szellemkócsagok című vers ezeknek a kozmogóniai jelentőségű utalásoknak sűrített, összefoglaló keretét adja. A generációs emlékezetet meghaladó, annak valóságát már csak sejtő élőlény biztonságos helyen van az ősöktől védve, akkor is, ha ennek tényét nem tudja, akkor is, ha jelentőségét nem méri föl. De Acsai nem csak a távoli múltba képes helyezni a megértés és elfogadás törvényszerűségeit, már itt, ebben a versben és a kötet számos szép darabjában egy olyan apa-lírát ad az olvasónak, amely alanyiságával együtt is közérthető, általános, közös.

A Szellemkócsagokban a kócsagfióka nemcsak az ősök szellemeinek védelmére számíthat, de apjára is. „ Az apja kicsinyített tükörképe / Az idő láthatatlan vizében, / Aki néhány méterre áll a fészektől, És egész nap vigyáz rá.”

Az apa-líra akár a világgal való eggyé válást énekli meg (Beszélgetés a rigókkal), akár az utód reflektáló képében mutatja be saját magát (A legfinomabb ecset), egyként hangsúlyosak Acsai kötetében a kötelékek, a kölcsönösen egymásra helyezett (és hordott) súlyok, a nagy egészbe bekapcsolt egyén vallomásai, ezért nyugodtan nevezhetjük nemcsak lírainak, de bátornak is. Itt is érvényes Acsaira, hogy az elégedettség veszélyei nem merülnek föl, épp ellenkezőleg: a harmónia egyik fő jellemzőjével, a sebezhetőséggel együtt mutatkozik, legyen szó szülő–gyermek vagy szerelmi viszonyról, de ugyanígy a természet–ember, a világmindenség–ember viszonylatokban is.

Acsainál a szülői szerep, a közösségekhez való kötődés, egyáltalán a kötődés mint olyan természetes egyszerűséggel, a nehézségeivel együtt is vállaltan jelenik meg, sőt, kifejezetten éterien, boldogan elbeszélve. Nem csoda, hogy egyik kritikusa ezt szóvá is tette, hogy aztán egy másik kritikusa előzőnek vesse szemére a szóvá tevést. Lásd ehhez az ÉS hasábjain zajlott közelmúltbéli vitát, ahol Halmai Tamás kifogásolja Bedecs László recenziójában, hogy utóbbi a pátoszt, a harmóniáról, békéről szóló részeket hiteltelennek, a szimbólumokat erőltetettnek, terheltnek tartja. Mert, Halmai szerint, miért ne lehetne Acsai vershangja nyugodt, boldog és elégedett. (Hogy Acsai milyen, azt sosem tudjuk meg, az írásom elején felvetettek is a kötet hangjáról szóltak.)

A kötet közepén kisregényszerűen megírt sólyomtörténet az élet keletkezéséről, rendjéről és céljáról, majd a kötet kiemelkedően szép zárlata, a szerelemes versek gyűjteménye és a No-dráma kétséget sem hagy afelől, hogy a Szellemkócsagok elbeszélője, a lírai én milyen helyen és milyen módon van jelen a világban. Itt van, elégedetten és kíváncsian.

Élvezi meglétét, vagy hiányolja, a Szellemkócsagok versei boldog és harmonikus szövegek. Nem is lehetnek mások, hiszen, ahogy azt a Néma menekülés című költeményben olvassuk: a vers űrhajója az utolsónak megmaradt élőlényekkel – modern Noé-bárkája – elmenekül, hogy majd visszatérhessen egyszer a földre. A vers zárlatában a remény egy ütött-kopott locsolókanna egy magányos robot kezében, amihez olvasóként annyit mindenképpen hozzá lehet tennünk, hogy ha mindez így is van, azért még működik. A kötet a példa rá. (L’Harmattan, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben