×

Spiró György: Kőbéka

Kolozsi Orsolya

2018 // 06

Spiró György új kötete, a Kőbéka az életművön belül az A jégmadár (2001) és a Feleségverseny (2009) által megkezdett utat folytatja, ezúttal is egy disztópiaszerű szatírát ad az olvasó kezébe. A szerző meghatározása szerint a kötet egy mesély, amely vélhetően a mese és a beszély (a nyelvújítás korában alkotott műszó, jelentése elbeszélés) szavak összevonásából keletkezett, s így ehhez a két nagy irodalmi tradícióhoz köti a szöveget. Melák Kálmán története valóban sok népmesei elemet használ fel, hiszen voltaképpen azt mutatja be, hogyan jut a nép egyszerű, naiv gyermeke magas pozícióba, hogyan nyeri el többször is – ha csak átvitt értelemben – a fele királyságot és vele a királylány kezét. Petőfi János vitézével is párbeszédet kezd a szöveg (például már az első lapon kiderül, hogy a főhősnek az anyja a kukoricásban ad életet), ám ez a dialógus meglehetősen ironikus, hiszen Kálmán sok szempontból éppen Jancsi ellentéte, és az őt körülvevő világban sem csak a sárkányok és a banya jelentik a nehézségeket.

A főhős egy Záp nevű kis faluban születik, itt nő fel, szellemi képességei meglehetősen szerények, gyakorlatilag teljesen debil, s éppen ennek köszönhetően jut majd egyre magasabbra. Története akkortól gyorsul fel, mikor kinevezik a falu ispánjának (ahol első rendelkezése az, hogy a vonatállomásnál púposítsák fel a vasúti síneket), teljesen véletlenül, jobb lehetőségek híján. Innentől válik sorsa fordulatossá, tulajdonképpen mindenféle kontroll nélkül haladnak vele az események, nem képes azokat irányítani, csak elszenvedi a pozitív és a negatív irányváltásokat. „Pünkösdi” (mindössze négy napig tartó) ispánsága után börtönbe kerül, hogy innen kikerülve azonnal megtalálják rejtélyes orosz üzleti körök, majd strómanként használják, hogy újra börtönbe jusson, és szabadulásakor meg se álljon addig, míg az ENSZ-főtitkár bizalmasa nem lesz. Mindez idő alatt Kálmánkát kocsiból kocsiba tuszkolják, elrabolják, repülőre ültetik, ő semmit sem ért, de született konfliktuskerülőként mindent aláír, amit az orra elé raknak. Olyan bábu ő, akiből mindenki csak nyerészkedni akar, így kerül ideig-óráig magas pozíciókba, és ugyanígy zuhan le azokból néhány pillanat alatt. Mintha állandó véletlenek irányítanák a történéseket, de nem véletlenek ezek, csak annak, aki nem érti, és hát Kálmánka még véletlenül sem érti az összefüggéseket. A fordulatosság és a gúnyos, szatirikus hangvétel a voltaire-i szatirikus pikareszk hagyományát is az olvasó emlékezetébe idézheti, azzal a különbséggel, hogy itt nincs egyetlen mondatban megfogalmazható, konkrét tézis, amelyet Spiró ki akar figurázni, itt sokkal inkább egy összetett világnézet van, amelyet ki kell nevetnünk, s amelyben mindeközben (ha nem is ennyire karikírozott formában) benne élünk. Egyértelműen korunk karikatúrája a szöveg, hiszen a migránsadó, a tanárhiány („tanárból hiány volt, aki volt, az hülye volt”), a despotaként uralkodó király, az ellenzék kormánypártisága, a vesztegetések, a zsarolások, a futballpályákon tartózkodó közmunkások mind könnyen kapcsolatba hozhatók napjaink közéleti-politikai történéseivel, módszereivel. Ebben a képzelt világban senkinek sem ajánlatos értelmes dolgot mondani, helyesebb az ómagyar közmondások értelmében élni („Addig lopjál, amíg lehet” ; „Addig lopjál, amíg van mit”). A perspektíva aztán – Kálmánka kalandozásaival párhuzamosan – kitágul, és láthatóvá válik, hogy ez a gúny tárgyává tett romlottság nemcsak Magyarországon uralkodik, hanem az egész világot jellemzi, hiszen még az ENSZ feje sem más, mint egy hibbant senki, aki bármikor lecserélhető. A magyar közmondások mindenhol érvényesek, és az egész világ „értékrendjét” a lopások, a hazugságok, az elhallgatások, a titkos és piszkos háttéralkuk határozzák meg. Spiró elbeszélője ezt teljes természetességgel adja elő, éppen ezért válik az egész szöveg ironikussá, gúnyossá, szatirikussá. A Királyi Kollégium retorikaoktatásán például az alábbiakat tanulják a hallgatók: „Egykor a racionális meggyőzésben hittek az emberek, mondotta a lobogó hajú, égő szemű előadó, ami azonban nem demokratikus, hanem arisztokratikus és népellenes, és kimaradtak belőlük a többségi hülyék. A népet ordítással lehet csak befolyásolni. Nem szabad két-három alapállításnál többet gyömöszölni a fejébe, nem bírja és fellázad. Az alapállításokat csak tőmondatokban szabad közölni, már a bővített mondat is rongálja az eredményességet.”

A könyv utolsó negyede talán kicsit szervetlenebbül csatlakozik a kötethez, hiszen addig Kálmánka térbeli ugrásokat tett csak, most hirtelen egy időbeli utazás is megtörténik vele. Elalszik, majd zuhanni kezd, és zuhanása végén a Lipótmezei Elmegyógyintézet kertjében ébred, a Rákosi-korban. Ennek a múltbeli rendszernek a hazugságaira, csalásaira is érzékletesen rámutat, de ez az utolsó rész mintha kilógna a regény szövetéből, nem pontosan érthető, miért került ide. Kicsit odaférceltnek hat ez az ötven-hatvan oldal, mintha egy egészen más atmoszférájú kötetből lenne csak idetoldva. Ennek ellenére rendkívül humoros, szellemes, fordulatos olvasmány a Kőbéka, kiváló kórképe a mai politikai és társadalmi viszonyoknak. S ha arra keressük a választ, hogy miért mehet úgy ez a világ, ahogy megy (és amely működésmódot Spiró olyan szellemesen bírál), akkor a kötet szellemében talán azt válaszolhatjuk, hogy a butaság, a hülyeség az, ami fenn tudja tartani ezt a szerveződést: „Mennél kevesebbet tudunk, annál színesebb, bűzösebb a hazugságrendszer, amelyet magunk, eleink és utódaink köré növesztünk. E láthatatlan hálóról minden igazság úgy pattan le, mint a Földet ölelő légkörről az ultraibolya sugárzás nagy része.” (Magvető, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben