×

Kiss Anna: Suhogások

Kemsei István

2018 // 06

„Nap jön a menny hajlatán, / arca nyíló tulipán, / ő legyen az én anyám, / ő legyen az én anyám. / Hold jön a menny hajlatán, / húzza fehér égi szán, / ő legyen az én apám, / ő legyen az én apám. / Apám Isten kakukkja, / anyám kakukk szárnya. / Bátyám Isten fecskéje, / néném fecske szárnya. / Süvem Isten lepkéje, / ángyom lepke szárnya. / Hát én tudod, ki vagyok? / Kis kölesmag, az vagyok.”

A fent idézett mari (cseremisz) népdal egyben annak a mitológiai érvrendszernek is alátámasztása, hogy az élet szent eredetű, az Istenek alkotása, s ennek folyományaként az emberi létezés is része kell legyen az Istenek által teremtett (megszentelt) valóságnak. Kiss Anna könyvében a mitikus világot elhagyó, a kozmikus világrendből kizuhant, s a kaotikus világba, a szent és a profán határára jutó kölesmag-emberke nemkülönben: „Nap, hold már / így világolt, lángolt / túl, a vizek vén / mélyén túl, végtelen / vadköles-világ volt, / holvolt időnk hunyt / nappá, holddá, kedveseim, / kölesszál nyelven / suhogtuk létezésünk, / kölesszál-virulásunk lángolt / az ég alatt! bóbitáink / lengése üres szélben, / magvaink pergése, / végtelen, holvolt időnké” (Ki ez a szélből?).

Az Idő keletkezésének állapotában vagyunk, valahol a mítosz és a mese határvidékén. A mari népdal tanúságtétele szerint a mesebéli kölesmag már nem Isten szárnyas tulajdona többé, kiszakadva belőle nem repdeshet szabadon, mint a kakukk, a fecske, a lepke, sorsa a történelem véletleneire van bízva: nadrág korcában, félrefoltos eb szőrében, szőrmezsebben, hiúzfejes sapka varrásában, prémes, kényes lábbeliben stb. utazva kell útját megtennie, alkalmatos („Ilyen mesélő kölesszál meg / mint én, itt lengedez, / suhogja létezését, / elvan a maga helyén, / nézi, hallgatja mindezt, / távol került a városok, / utak dögvészétől, földedénybe / szórják arany magvait / híg levesnek, kásának, / gyökeréig másokért van!”; „Valami mosógödörnél / találom magam, s / maradok,”) és alkalmatlan („fal menti szűk helyről kinőve”; „Hullok ki a kopott / patkó mögül”) helyeken kizöldellnie, a világ bármely tájain, az emberiséget kora állapotán átkísérve a dániai, Kékfogú Harald építette viking Fyrkat földvárától a bakonybeli Isztimér közelében lévő, vitatott eredetű Csikling-várig, a régóta nem létező (talán) debreceni Paptavától (több Paptava is van Magyarországon, nevük más és más legendától eredeztetve), a Sinka-megénekelte Korhány vizéig, fel északra, el keletre-nyugatra, civilizációkon keresztül kalandozva, magába foglalva az ébredező, majd a hagyomány tartalmaival telített, végül pedig az elpusztulófélben lévő időt.

Valószínűleg van olyan mese a világ-meseirodalom valóságában is, mint az első, a Suhogások ciklusban – kell lennie –, mint ahogy olyan, a mesébe oltott regének, éneknek, ősmondának is kellett volt léteznie valahol az időben, mint a Vadliliomok („a vadliliomok / valaha nők voltak”) soraiban, egy nemzet termékenységjelképeiként, Pókháló-anyó árnyának meséjében.

Kiss Anna Suhogások kötete azonban nem mese – bár úgy tetszik, Isten legkisebb gyermekének a mítosziból a profán világba kilépő meséjével indul –, hanem leginkább olyan, a hármas szabály figyelembevételével felépített verses regény, amilyent jelenségekből, szimbólumokból, történetdarabokból, képvillanásokból, azaz lírai versekből állított össze alkotója.

A Suhogások vezérlő emblémája: hogyan jut el az ember az Isten(ek)től a majdnem semmiig, a kozmosztól addig a káoszig, amelyben „csupán egy széttört univerzum töredékei léteznek, végtelenül sok, többé vagy kevésbé semleges hely formátlan tömege, amelyek között az ember […] ide-oda mozog” (M. Eliade). Hogy ehhez a kozmoszt elhagyó „emberhez”, emberi közösséghez történetesen közünk lehet, magyarokkal történik mindez, Magyarországba érkezünk, Kiss Anna csupán egyetlen szóval (madzsar) jelzi a Suhogások ciklusban (A hajó nélkülünk tovább, a világvégi halász s a visszatérő árnyak). S a zárlatban végül evvel a tudással kell beérnünk: „Omlások, fagyos Szeles / Tanyák Lelék, kandúrok ideje ez, / városoké, romkocsmákban / lézengő ifjúsággal. Segélylesők s a / vének tudása nem jó semmire a / kor szakadékában, árnyai közt. / Van ki gyerekeket, tököt, babot nevel, / és van ki tolvajt, sőt!, ne szédítsük / egymást, megbabrált zárak, / bizonyítékok, Sötét / Ténykedések Ura. / Szélé és a Fejreállt Időé” (Másra utaló jelek közt).

Az Időnek nincsenek néven nevezhető tervei. Mint ahogy a Világ Vásott Öregje (Numi Tórem?) szárnyak nélkül született kölesmaggyermekének (az ember sorsának) sem lehetnek. Története valamikor az ősidőkben – „Mi a dombok népe vagyunk, / mamutcsontot / gyűjtünk, hogy rögtönzött / fedeleinket tartsák” (Vadliliomok; A végtelen hullámverése) – kezdődik, s félbeszakad – jövőbeli ismeretek híján – a jelen időben: „Beköltözők is egyre többen jönnek, / hozzák az ábrándjukat, a / számítógépüket, de a világra itt / árnyékok ülnek, életük / sokban megnehezül – és odébbállnak” (Ribizkebokrok). A Zsákfalu reménytelenségében, ahol az ember nyomorúságának következményeképp minden összekuszálódik.

Kiss Anna könyve könyörtelen tükörképe a 21. század önmagától megfosztott emberének, az egyik utolsó kiáltás a széthulló világegészben tengődő sorsokért, s régi szóval élve: a költészet még meglévő hatalmáért. A költő, aki indulásától kezdve a magyar költészet vajákos asszonya, akinek eredendő, ősidőkből való tapasztalata, ösztönös, boszorkányos ismerete – és kiapadhatatlan, egyetemes tudásszomja – van mindarról, ami a létezés lényegéhez kapcsolható történet, s valaha létezett és létezhet egyáltalán, akinek minden leírt szava maga a modern költészet sebe és panasza, csak az Arany János-i normát követheti, írja, ami: „Nem a való hát: annak égi mássa”.

Az „égi más” pedig itt van, a Suhogásokban. Mégpedig a maga tömény teljességében összegezve, s úgy kimondva, amilyen mélységekig és messzeségekig a múlt század harmincas éveinek legjelentősebb költőszülöttei, Kiss Annával egyetemben, Ágh István, Kalász Márton, Marsall László, Parancs János, Tandori Dezső, Tolnai Ottó is elmerészkedtek. A nem is annyira jelképes szakadék széléig, s mindegyikük a maga módján persze. Hozzátéve az „égi máshoz” mindazt az „igazat”, amit egyre kevésbé értünk.

Mert ha és amennyiben igaz, hogy a költészet – és az emberiség teljes ismeretvilága, létének gyökérzete – mítoszi eredetű, akkor a túlprofanizált világszemlélettől valamiképpen és valamilyen formában – de főképpen látás- és gondolkodásmódjában – az embernek vissza-vissza is kell térnie a mítoszhoz, hiszen: „A legtágabb értelemben vett mítosz az értelmezett jelképekben felfogott világ, amiből nem léphetünk ki. Tudatunk, érzékszervi adottságaink, képzeletünk, a nyelv: ugyanannak a mítosznak a kiszolgáltatottjai. Egy ilyen általánosítás, persze, minden határt elmos, de arra jó, hogy akkor is emlékeztessen, amikor megfeledkezünk róla: csak mítoszon belül teremthetünk változatokat” – írta le Mészöly Miklós egyik naplójegyzetében ezt a ma már optimistának tűnő gondolatmenetet.

„De még száz esztendőre sem gondolnak vissza, / három előző nemzedékig ér az utódok emlékezete” – olvashatjuk a pálya- és nemzedéktárs Ágh IstvánJubileum című versében, a Válasz hazulról kötetben. Megvagyunk – mondja a Suhogások falujának még összetartó közösségi erővel rendelkező közössége. A magyar nyelv akkor használja ezt a szót, amikor valójában nem tud vagy nem akar erre a kérdésre őszintén válaszolni: „Hogy vagytok?” Ez a falu még – Adyval szólva – tud álmodni: „Alusznak némán a faluk, / Multat álmodván dideregve.” Hogy „multat”-e, azaz mítoszt, az már kétséges.

Létezik-e még a mítosz s azon belül annak „változatai” a Megvagyunk ciklus mintaadó falujában, ha csak három nemzedékig él az az emlékezet, s annak múltidéző történetmeséje – Borbolya Bá elbeszélései az első világháború Galíciájáról – is jobbára leginkább anekdota? Mint ahogy a falu mindennapjairól, emberi viszonyairól szóló apró, gyöngéd, szeretetteli, ironikus anekdoták a ciklus versei is. S álmodik-e ebben a tömény mindennapiságban „multat” a falu, ha az ébrenlét és az álom között alig van különbség, az álom többnyire az éber történés jelen idejű meghosszabbítása, az ébrenlét pedig álomszerűen folyik – „…Odafentről látják, hogy / Sidó Annus is útra kél / összeszámolni a felhőket, tükröt / képzelni saját homlokára, / az éginek kerekded, földi mását, / közben megint nem tudja, / merre kószál, másik tornyot néz / a miénknek, már a malomnál / kapják fel. S szekéren, / liszteszsákok tetején ér haza” (Telihold); „Ezek amolyan hajnali beszédek / a fehérnép rejtettebb életéről, / amit csak lakva ismer meg / az ember. Itt van például / Etelka, ki eddig szagos szappanról / meg dióolajról nem volt nagy / véleménnyel, most meg titokban / vásárolja őket, tükör előtt igazítja / a kendőt, életében először ad magára” (Vagy álom vagy se álom) – az egymásnak felelgető párversekben? A múltat, amiről álmodni lehetne, felfalta az örökös jelen…

A köles, éppen úgy, mint a többi gabonaféle, rendszertanilag a perjefűfélék családjába tartozik. S mégis. A Perjefű („Mert az út mentén, hanyag / szőlőkben is felnő a / fátylas perjefű, lobog feléd az / égre, lásd, Perjefüvek Ura”)annyiban különbözik azoktól, hogy nem kalásza, hanem toklásza van, és nincs kicsépelhető, vagyis emberi fogyasztásra alkalmas magja, mint a gabonának. De mit is kereshetne a már régen letűnt, mítosz nélkül árván maradt kölesmagemberke ott, ahol már minden szétesőben van? „Csak el innen! / Hol szent a ház minden zuga, / lugasa, köve. Mégis el! / A történelem nagy szemétség” (A nagy mérőón szerint).

A „regény” zárlatánál tartunk. Egy eddig-volt világ, a Szeles-tanyák, Filléres-tanyák, Dülöngő-tanyák, Rongyos-tanyák, Malomalják romjainál, ahol a vad, szürke kandúr őrzi mindazt, ami a mítoszból még megmaradt. A Zsákfalu a maga szétzilált világával sem úgy fest, mint olyan hely, ahová a mítosz, legalább maradékaiban, valaha visszatérhetne. Félvilági világ ez, kihalófélben lévő őslakóival, városból menekülő jöttmentjeivel, akikről nem tudni, honnan érkeztek, nem tudhatni, hová tűnnek el.

„Az idő mindenfélét hoz, de / nem köszön. Ahogy / Peregrin atya mondaná, / cinke rebben fel / hajnali ablakomból, liliom / mosakszik, törölközik / aranykendőbe, régi, széljárta, / időjárta föld ez, / mítoszt termő lélekkel élünk / kíméletlen időket, / ránk omló birodalmakat / temetve feledésbe” („Az idő mindenfélét hoz, de nem köszön”).

Kíméletlen idők? Nincs mit tagadnunk. Mint ahogy azt sem, hogy világérzést, világtapasztalatot összegző műremekbe öltözve illegetik magukat. (Kortárs, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben