„Nap jön a menny hajlatán, / arca nyíló tulipán, / ő legyen az én anyám, / ő legyen az én anyám. / Hold jön a menny hajlatán, / húzza fehér égi szán, / ő legyen az én apám, / ő legyen az én apám. / Apám Isten kakukkja, / anyám kakukk szárnya. / Bátyám Isten fecskéje, / néném fecske szárnya. / Süvem Isten lepkéje, / ángyom lepke szárnya. / Hát én tudod, ki vagyok? / Kis kölesmag, az vagyok.”
A fent idézett mari (cseremisz) népdal egyben annak a mitológiai érvrendszernek is alátámasztása, hogy az élet szent eredetű, az Istenek alkotása, s ennek folyományaként az emberi létezés is része kell legyen az Istenek által teremtett (megszentelt) valóságnak. Kiss Anna könyvében a mitikus világot elhagyó, a kozmikus világrendből kizuhant, s a kaotikus világba, a szent és a profán határára jutó kölesmag-emberke nemkülönben: „Nap, hold már / így világolt, lángolt / túl, a vizek vén / mélyén túl, végtelen / vadköles-világ volt, / holvolt időnk hunyt / nappá, holddá, kedveseim, / kölesszál nyelven / suhogtuk létezésünk, / kölesszál-virulásunk lángolt / az ég alatt! bóbitáink / lengése üres szélben, / magvaink pergése, / végtelen, holvolt időnké” (Ki ez a szélből?).
Az Idő keletkezésének állapotában vagyunk, valahol a mítosz és a mese határvidékén. A mari népdal tanúságtétele szerint a mesebéli kölesmag már nem Isten szárnyas tulajdona többé, kiszakadva belőle nem repdeshet szabadon, mint a kakukk, a fecske, a lepke, sorsa a történelem véletleneire van bízva: nadrág korcában, félrefoltos eb szőrében, szőrmezsebben, hiúzfejes sapka varrásában, prémes, kényes lábbeliben stb. utazva kell útját megtennie, alkalmatos („Ilyen mesélő kölesszál meg / mint én, itt lengedez, / suhogja létezését, / elvan a maga helyén, / nézi, hallgatja mindezt, / távol került a városok, / utak dögvészétől, földedénybe / szórják arany magvait / híg levesnek, kásának, / gyökeréig másokért van!”; „Valami mosógödörnél / találom magam, s / maradok,”) és alkalmatlan („fal menti szűk helyről kinőve”; „Hullok ki a kopott / patkó mögül”) helyeken kizöldellnie, a világ bármely tájain, az emberiséget kora állapotán átkísérve a dániai, Kékfogú Harald építette viking Fyrkat földvárától a bakonybeli Isztimér közelében lévő, vitatott eredetű Csikling-várig, a régóta nem létező (talán) debreceni Paptavától (több Paptava is van Magyarországon, nevük más és más legendától eredeztetve), a Sinka-megénekelte Korhány vizéig, fel északra, el keletre-nyugatra, civilizációkon keresztül kalandozva, magába foglalva az ébredező, majd a hagyomány tartalmaival telített, végül pedig az elpusztulófélben lévő időt.
Valószínűleg van olyan mese a világ-meseirodalom valóságában is, mint az első, a Suhogások ciklusban – kell lennie –, mint ahogy olyan, a mesébe oltott regének, éneknek, ősmondának is kellett volt léteznie valahol az időben, mint a Vadliliomok („a vadliliomok / valaha nők voltak”) soraiban, egy nemzet termékenységjelképeiként, Pókháló-anyó árnyának meséjében.
Kiss Anna Suhogások kötete azonban nem mese – bár úgy tetszik, Isten legkisebb gyermekének a mítosziból a profán világba kilépő meséjével indul –, hanem leginkább olyan, a hármas szabály figyelembevételével felépített verses regény, amilyent jelenségekből, szimbólumokból, történetdarabokból, képvillanásokból, azaz lírai versekből állított össze alkotója.
A Suhogások vezérlő emblémája: hogyan jut el az ember az Isten(ek)től a majdnem semmiig, a kozmosztól addig a káoszig, amelyben „csupán egy széttört univerzum töredékei léteznek, végtelenül sok, többé vagy kevésbé semleges hely formátlan tömege, amelyek között az ember […] ide-oda mozog” (M. Eliade). Hogy ehhez a kozmoszt elhagyó „emberhez”, emberi közösséghez történetesen közünk lehet, magyarokkal történik mindez, Magyarországba érkezünk, Kiss Anna csupán egyetlen szóval (madzsar) jelzi a Suhogások ciklusban (A hajó nélkülünk tovább, a világvégi halász s a visszatérő árnyak). S a zárlatban végül evvel a tudással kell beérnünk: „Omlások, fagyos Szeles / Tanyák Lelék, kandúrok ideje ez, / városoké, romkocsmákban / lézengő ifjúsággal. Segélylesők s a / vének tudása nem jó semmire a / kor szakadékában, árnyai közt. / Van ki gyerekeket, tököt, babot nevel, / és van ki tolvajt, sőt!, ne szédítsük / egymást, megbabrált zárak, / bizonyítékok, Sötét / Ténykedések Ura. / Szélé és a Fejreállt Időé” (Másra utaló jelek közt).
Az Időnek nincsenek néven nevezhető tervei. Mint ahogy a Világ Vásott Öregje (Numi Tórem?) szárnyak nélkül született kölesmaggyermekének (az ember sorsának) sem lehetnek. Története valamikor az ősidőkben – „Mi a dombok népe vagyunk, / mamutcsontot / gyűjtünk, hogy rögtönzött / fedeleinket tartsák” (Vadliliomok; A végtelen hullámverése) – kezdődik, s félbeszakad – jövőbeli ismeretek híján – a jelen időben: „Beköltözők is egyre többen jönnek, / hozzák az ábrándjukat, a / számítógépüket, de a világra itt / árnyékok ülnek, életük / sokban megnehezül – és odébbállnak” (Ribizkebokrok). A Zsákfalu reménytelenségében, ahol az ember nyomorúságának következményeképp minden összekuszálódik.
Kiss Anna könyve könyörtelen tükörképe a 21. század önmagától megfosztott emberének, az egyik utolsó kiáltás a széthulló világegészben tengődő sorsokért, s régi szóval élve: a költészet még meglévő hatalmáért. A költő, aki indulásától kezdve a magyar költészet vajákos asszonya, akinek eredendő, ősidőkből való tapasztalata, ösztönös, boszorkányos ismerete – és kiapadhatatlan, egyetemes tudásszomja – van mindarról, ami a létezés lényegéhez kapcsolható történet, s valaha létezett és létezhet egyáltalán, akinek minden leírt szava maga a modern költészet sebe és panasza, csak az Arany János-i normát követheti, írja, ami: „Nem a való hát: annak égi mássa”.
Az „égi más” pedig itt van, a Suhogásokban. Mégpedig a maga tömény teljességében összegezve, s úgy kimondva, amilyen mélységekig és messzeségekig a múlt század harmincas éveinek legjelentősebb költőszülöttei, Kiss Annával egyetemben, Ágh István, Kalász Márton, Marsall László, Parancs János, Tandori Dezső, Tolnai Ottó is elmerészkedtek. A nem is annyira jelképes szakadék széléig, s mindegyikük a maga módján persze. Hozzátéve az „égi máshoz” mindazt az „igazat”, amit egyre kevésbé értünk.
Mert ha és amennyiben igaz, hogy a költészet – és az emberiség teljes ismeretvilága, létének gyökérzete – mítoszi eredetű, akkor a túlprofanizált világszemlélettől valamiképpen és valamilyen formában – de főképpen látás- és gondolkodásmódjában – az embernek vissza-vissza is kell térnie a mítoszhoz, hiszen: „A legtágabb értelemben vett mítosz az értelmezett jelképekben felfogott világ, amiből nem léphetünk ki. Tudatunk, érzékszervi adottságaink, képzeletünk, a nyelv: ugyanannak a mítosznak a kiszolgáltatottjai. Egy ilyen általánosítás, persze, minden határt elmos, de arra jó, hogy akkor is emlékeztessen, amikor megfeledkezünk róla: csak mítoszon belül teremthetünk változatokat” – írta le Mészöly Miklós egyik naplójegyzetében ezt a ma már optimistának tűnő gondolatmenetet.
„De még száz esztendőre sem gondolnak vissza, / három előző nemzedékig ér az utódok emlékezete” – olvashatjuk a pálya- és nemzedéktárs Ágh IstvánJubileum című versében, a Válasz hazulról kötetben. Megvagyunk – mondja a Suhogások falujának még összetartó közösségi erővel rendelkező közössége. A magyar nyelv akkor használja ezt a szót, amikor valójában nem tud vagy nem akar erre a kérdésre őszintén válaszolni: „Hogy vagytok?” Ez a falu még – Adyval szólva – tud álmodni: „Alusznak némán a faluk, / Multat álmodván dideregve.” Hogy „multat”-e, azaz mítoszt, az már kétséges.
Létezik-e még a mítosz s azon belül annak „változatai” a Megvagyunk ciklus mintaadó falujában, ha csak három nemzedékig él az az emlékezet, s annak múltidéző történetmeséje – Borbolya Bá elbeszélései az első világháború Galíciájáról – is jobbára leginkább anekdota? Mint ahogy a falu mindennapjairól, emberi viszonyairól szóló apró, gyöngéd, szeretetteli, ironikus anekdoták a ciklus versei is. S álmodik-e ebben a tömény mindennapiságban „multat” a falu, ha az ébrenlét és az álom között alig van különbség, az álom többnyire az éber történés jelen idejű meghosszabbítása, az ébrenlét pedig álomszerűen folyik – „…Odafentről látják, hogy / Sidó Annus is útra kél / összeszámolni a felhőket, tükröt / képzelni saját homlokára, / az éginek kerekded, földi mását, / közben megint nem tudja, / merre kószál, másik tornyot néz / a miénknek, már a malomnál / kapják fel. S szekéren, / liszteszsákok tetején ér haza” (Telihold); „Ezek amolyan hajnali beszédek / a fehérnép rejtettebb életéről, / amit csak lakva ismer meg / az ember. Itt van például / Etelka, ki eddig szagos szappanról / meg dióolajról nem volt nagy / véleménnyel, most meg titokban / vásárolja őket, tükör előtt igazítja / a kendőt, életében először ad magára” (Vagy álom vagy se álom) – az egymásnak felelgető párversekben? A múltat, amiről álmodni lehetne, felfalta az örökös jelen…
A köles, éppen úgy, mint a többi gabonaféle, rendszertanilag a perjefűfélék családjába tartozik. S mégis. A Perjefű („Mert az út mentén, hanyag / szőlőkben is felnő a / fátylas perjefű, lobog feléd az / égre, lásd, Perjefüvek Ura”)annyiban különbözik azoktól, hogy nem kalásza, hanem toklásza van, és nincs kicsépelhető, vagyis emberi fogyasztásra alkalmas magja, mint a gabonának. De mit is kereshetne a már régen letűnt, mítosz nélkül árván maradt kölesmagemberke ott, ahol már minden szétesőben van? „Csak el innen! / Hol szent a ház minden zuga, / lugasa, köve. Mégis el! / A történelem nagy szemétség” (A nagy mérőón szerint).
A „regény” zárlatánál tartunk. Egy eddig-volt világ, a Szeles-tanyák, Filléres-tanyák, Dülöngő-tanyák, Rongyos-tanyák, Malomalják romjainál, ahol a vad, szürke kandúr őrzi mindazt, ami a mítoszból még megmaradt. A Zsákfalu a maga szétzilált világával sem úgy fest, mint olyan hely, ahová a mítosz, legalább maradékaiban, valaha visszatérhetne. Félvilági világ ez, kihalófélben lévő őslakóival, városból menekülő jöttmentjeivel, akikről nem tudni, honnan érkeztek, nem tudhatni, hová tűnnek el.
„Az idő mindenfélét hoz, de / nem köszön. Ahogy / Peregrin atya mondaná, / cinke rebben fel / hajnali ablakomból, liliom / mosakszik, törölközik / aranykendőbe, régi, széljárta, / időjárta föld ez, / mítoszt termő lélekkel élünk / kíméletlen időket, / ránk omló birodalmakat / temetve feledésbe” („Az idő mindenfélét hoz, de nem köszön”).
Kíméletlen idők? Nincs mit tagadnunk. Mint ahogy azt sem, hogy világérzést, világtapasztalatot összegző műremekbe öltözve illegetik magukat. (Kortárs, 2017)