×

A Nagyúr

Falusi Márton: Halálos szótövek kertje

Hegedűs Imre János

2018 // 06

Ha túlságosan bonyolult, elvont, szövődményes jelrendszer dzsungelébe kénytelen behatolni az irodalomértelmező, közvetett eszközökhöz folyamodik, akárcsak az atomreaktorok technikusai a lemezek behelyezésekor. Ők is csak képernyőn látják a csipeszek munkáját, működését.

Irodalmi hasonlat is kívánkozik ide, azt írták régi, jó színművek szerzői: „Félre!”, vagyis úgy tett a színész a színpadon, mintha ott se lenne a közönség, holott neki mondja, amit mond.

Nevezzük kottakönyvnek ezt az áttételes, nem közvetlen eszközt, amelyben a hangjegyek helyett bölcsességek, axiómák, példálózások, allúziók sorakoznak, azokat betűkkel jelzi Jegyzetíró, s az elemzés során hivatkozik rájuk. Így puskáztunk diákkorunkban.

Íme, a hangjegyfüzet, amiből játszunk! Íme, a csipesz, amivel benyúlkálunk az atomreaktorba!

a) Bánffy Miklós erdélyi író, képzőművész, színpadi rendező, díszlettervező, politikus, gondolatmilliomos, a 20. század kivételes elméje, nemes humanistája volt. A Nagyúr színművét kortársai rajongva méltatták.

b) Niccolò Machiavelli jog- és hadtudós nevéhez hírhedt és vészes mondat tapadt: A cél szentesíti az eszközöket.

c) Švejk azt kiabálja a lövészárokban, és integet veszettül, hogy ide ne lőjenek, itt emberek vannak.

d) Az édenkertben Ádám és Éva a bűnbeesés előtt ágyékukon nem viseltek fügefalevelet.

e) A Prédikátor könyvében az áll, hogy minden hiábavaló, és hogy „semmi nincs új dolog a Nap alatt”.

f) Madách mint szellemi légtornász, az utolsó reményfoszlányba kapaszkodik: Az ember célja a küzdés maga, ezért hát: „Mondottam ember, küzdj, és bízva bízzál”.

g) Heidegger megkülönbözteti a létet a létezéstől: „Nem tudjuk, a lét mit jelent. De ha megkérdezzük, »Mi a lét?«, már benne tartjuk magunkat a »van« megértésében anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, hogy mit is jelent” (Lét és idő).

h) Theodor Adorno szerint „Auschwitz után verset írni barbárság”.

i) Bartók Béla: Csak tiszta forrásból?

j) „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos” (Albert Einstein).

Bizonyára tucatnyi más eljárás, mód létezik, amelyekkel meg lehetne közelíteni Falusi Márton költészetét, de nem árt, ha van kifeszített háló – ez már a harmadik hasonlat! – a légtornász alatt. Az elemzés folyamán Jegyzetíró legtöbbször csak az axióma, a bölcsesség stb. betűpontját ismétli meg, és számít az olvasó aktív figyelmére.

Falusi legújabb verseskötetének a címe: Halálos szótövek kertje. Magvas, talányokkal tűzdelt líráról van szó, ezért a képanyag kibontása lehet az elsődleges cél.

A címben a genitivus („szótövek kertje”) megfejtése még könnyű feladat, igaz, sűrű bozótosban ébredünk föl, ha belegabalyodunk a névátvitel (szó és tő) vagy a kert mint gyűjtőfogalom bokraiba. Súlyos viszont a „halálos” jelző! Ellentéte az élettel asszociáló szónak, tőnek, kertnek. De hát… Lásd a h) pontot! Nem könnyű manapság verset írni.

Hiba lenne a továbbiakban föltenni a strukturalista, grammatizáló vaskalapot, költőnk fügét mutatna. Tanácsosabb a filozófia hátaslovára fölkapaszkodni; nagyszerű esszétanulmányt írt Falusi: Mennyi filozófiát bír meg a költészet?

Platón híres, túl gyakran idézett, de megkerülhetetlen hasonlatában ( Állam, VII. könyv) lekö­tözött rabok sínylődnek egy óriásbarlangban, hatalmas tűz ég, az őrök tárgyakat emelnek magasba, s azok árnyai rávetülnek a falra. A rabok csak ezt látják, ezt ismerik, nekik ez a valóság. Az árnyak. (A hasonlat használatára Szerzőnk is feljogosít: „mea maxima culpa / filmtekercsét a vallomás platóni / barlangfalára vetítem” [Egyetlen negatív]).

De folytassuk az ókor egyik legizgalmasabb történetét! Egy rabot szabadon engednek az őrök, kiviszik a barlangból, az megismeri a való világot, s amikor visszaviszik, mesélni kezd társainak. Azok nem hiszik. Bolondnak tartják. Kiröhögik. (Mestermódra írta meg ezt Rákosy Gergely Békák a kútban konzseniális novellájában!)

Mi az hát, amit Falusi Márton közöl, elmond, elmesél, megversel, amit – aktualizáljuk és alkalmazzuk Platón hasonlatát! – a lekötözöttek nem láthattak, de ő, a szabadonbocsátott igen? Mi az, amit nem hisznek el neki, ami miatt esetleg kiröhöghetik, bolondnak tarthatják? Szedjünk össze egy csokrot:

„Bűnök hozzák világra a reményt, / és a förtelem”; „Tulajdonságokat tűheggyel öltve / hímzőcérnákig visszabontalak” ; „csontok, csövek roppannak, huzalok / szakadnak bevakolt idegtéglában, / rajtunk üt üledék, sár és nedvességfolt”; „kettős / látású köztereinket botlatókő / és csatornafedél segíti át saját / árnyékán”; „Üvegtéglába falazott napsütés hímzi / vakolatunk polgárpenészét”; „Plüssfülű stúdióban / áthallásokat cenzor / tisztít szilenciummal, / bevattázza sugdosó / kagylóinkat, s párttitkár / tökig leizzad”; „Klasszicista homlokzatból hordozom / végig tekintetem az ablakokon / négy évvel a jogerős határozat / után, s várva várom, mikor érkezel / Rippl-Rónaival”. A csokor érinti (illusztrálja? bizonyítja?) a jegyzet bevezetőjében összeállított kottakönyv c), e), g), j) betűkkel jelzett téziseit, axiómáit.

Mit kezdjen velük az olvasó? Csak két viszonyulás, csak két értelmezés lehetséges. Ha Platón barlangjában (lásd világ) mindnyájan falhoz kötött rabok vagyunk, és sohasem láttuk azt a való­ságot, amit Falusi Márton látott, akkor megtagadjuk és hiteltelennek tartjuk őt. De ha valósra, újra, izgató szépre fogékony az olvasó („Frissek a vérben, nagyok a hitben” [Ady]), akkor fel-felsikongunk, mint Kazinczy Ferenc egy-egy remek levél vagy írás olvasatán, akkor ennek a költészetnek a szavai, szóbozótjai, mondatdzsungeljei különleges esztétikai és morális gyönyörmezőkre vezetnek-visznek.

Igaz, a világ igen-igen radikális változásával számolnunk kell. Bármekkora is az empátiánk, a rokonszenvünk ezzel a költészettel szemben, nem függ minden a szerzőtől. Lásd f) pont!

Legyünk kíméletesek azokkal szemben, akik kezükbe lantot vesznek! (Petőfi-parafrázis.) A meg­ítélés szigorának enyhítése végett keresni kell olyan képet, amelyben – észrevétlenül – klasszikusok, idősebb kortársak ujjbegygyakorlatai is beépültek. Egyetlenegy álljon itt: „harangtölcsérek bombáikat kioldják” (Egyetlen negatív). Olyan kellemes érzés meglepni önmagunkat saját fölfedezésünkkel, s rajtafogni a szerzőt áthallásos képalkotásán: „s dörögtek a hídfőn a székely harangok” (Kányádi).

Van egy pont a tézisek között, az i), amellyel kiemelten foglalkozni kell. Szimplifikáló sztereotípia, kopott közhely alakult ki Bartók zsenialitásáról. A „csak tiszta forrásból” valóban létezett, ma is létező szellemi valóság, de megtévesztő. Bartók nemcsak tiszta forrásból merítkezett, erre éppen ő figyelmeztet egyik legnagyobb művében, a Cantata profanában. Ha tiszta a forrásvíz, akkor miért profán? Miért profán ez az ének, ez a kantáta?

Bartók zenéje nem források vízcsobogása. Bartók zenéje „hangzavar” (Illyés Gyula), Bartók zenéje „Fából faragott fájdalom, / kőbe kalapált gyűlölet, / allegro-barbaro-jelen” (Szilágyi Domokos), Bartók zenéje a Trianon-palota gyilkos terméből kiáramló, őrült hangorkán és a barna, a vörös veszedelmek borzalmától remegő szarvasbőgés. A Bartók-zenéről ragyogó szellemek, nagy tudósok nyilatkoztak. Pontosan megírták ódában, rapszódiában, tanulmányban azt, hogy milyen a Bartók-zene.

Falusi Márton nem nyilatkozott. Ő úgy ír, ahogy Bartók komponált. Profán barbárság, szarkazmus, irónia feszíti szép trópusait. A kötet címadó versének alcíme amúgy is zeneműfaj neve: Halálos szótövek kertjezongoraetűd két tételben. De ezt sajátos módon teszi, valahogy úgy, ahogy a lövészárok derék katonája, Švejk kiabál: Ide ne lőjenek! Itt emberek vannak! S ez már ismét a kottakönyvünk c) pontja.

Egyenesítsük ki hát a kaszát! („A nyár heves, a kasza egyenes!” [Ady]). A Platón barlangjából kivezetett rab azt látta, hogy pont azért lőnek oda, mert ott emberek vannak. Ez a cél! Ezt gyakorolja az ember időtlen idők óta. Ez a Machiavelli-szindróma. Kipipálhatjuk kottakönyvünkben a b) pontot.

Azt az ellentmondást, hogy miért lőnek a lövészárkokba, ha ott emberek vannak, még soha senki nem oldotta fel. Nem is fogja feloldani soha senki. De Falusi Márton költészete erről szól, ezt csikorogja, nyüszíti, dadogja, félrebeszélései emiatt vannak.

Hagyjuk pihenni rövid időre az ész feszülését.

Második, harmadik olvasatra – ez a minimum! – kibomlanak olyan szépségek, amelyekben a hagyományos lírához szokott olvasók is gyönyörködhetnek.

Az ember legősibb vágya a föld és az ég közötti távolság legyőzése. Erről szólnak a keleti eposzok, erről szól a bibliai Bábel-torony története, és ez tűnik fel, mint égen a szivárvány, a legszebb moldvai csángó balladánkban. Egyik címe: Márton Szép Ilona, másik címe: A mennybe vitt leány. Lészpeden gyűjtötték: „Fel es feltekinte / Ékes feje felé, / Hát úgy jő, hát úgy jő / Fodor fejér bárány. / A két szarva hegyin / Két szép gyújtott gyertya, / S a két füle tövin / Két szép arany csercsel.”

Szivárvány a búzavirágot szedő lány feje fölött az égen! Micsoda dús, álomszép jelenet! Azért jött le gyalogösvényen a fodor fejér bárány, mert fenn, a mennyben híja van a szüzek seregének, pótolni kell a hiányt, Márton Szép Ilona a kiszemelt földi szűz.

Ezt írja át, fordítja le Falusi Márton 21. századi magyar nyelvre, a szervátültetést végző sebész eszméletvesztő műtétét végzi el: „…csodák csodája! Mégis túszul ejt mennyországom! / Hajnal négy tájt a DJ bevégzi szolgálatát, / plafonról ereszkedőben fodor fejér bárány, / jobbján stroboszkóp, balján engem pásztázó fejgép, / szarva színültig csordult poharaktól roskadozik, / homlokán belépő jegy pecsétje haloványul.”

Minden író, költő kísértete, jó vagy rossz szelleme az Olvasó. A Nagyérdemű. Nos, ezt az Olvasót, a Nagyérdeműt kell megkérdezni: Kell ez a líra? Szabad átírni a nemes veretű ballada szövegét?

Egyértelmű a válasz: Igen! Kell ez a líra, az átírás legalább annyira fontos, mint amilyen Champollion tette, cselekedete volt, amikor megfejtette az egyiptomi hieroglifeket. Az igazgyöngyök ugyanis az egykor működő vulkánok lávájával felszínre tört Föld-magmából keletkeztek. De Falusi Márton költészete nem kialudt vulkánok terméke. Ő maga a működő vulkán, s csak idő kérdése, mikor tekinti igazgyöngynek verseit az átlagolvasó.

Lábujjhegyen, jobbra-balra tekintve közelítsünk a kottakönyv d) pontjához. Miért is jön az égből a fodor fejér bárány? Mert híja vagyon ott, fenn a szüzek seregének. Az teljesen egyértelmű, hogy az égi világ a földi világ tükörképe. Bizony, itt lenn, a földön nemcsak híja van manapság a szüzek seregének, hanem kimentek ők a divatból. Nem szűntek meg, hanem átalakultak. Nevük botrányos, de ha homokba dugjuk a fejünket, attól még léteznek. Úgy hívják őket, hogy ribancok, kurvák, prostituáltak, ringyók, bestiák, ribizlik… Felsorolni sem lehet a ledérkéket megnevező, bizony nem éppen esztétikumot vagy gyönyört keltő szavakat.

S már meg is érkeztünk a kottakönyv problémás, botrányos d) pontjához: a bűnbeesés előtt nem volt az Édenkert két lakójának az ágyékán fügefalevél. De talán nem is kell visszamenni a paradicsomkertig, régészek tárták föl, hogy a mindenki által csodált, művelt görögök hatalmas phalloszokat festettek a szobák és a házak falaira, és az is közismert, hogy a Pompeji és Herculaneum vulkánhamuja alól kiásott falfreskók a szexuális élet olyan pozícióit és jeleneteit ábrázolják, amelyek láttán a diáklányok kirándulócsoportjait vezető kedvesnővérek szemérmesen sütik földre a szemüket. Igaz, csak a kedvesnővérek!

Nos, ennyi hídverés kellett ahhoz, hogy Falusi Márton lírájának egyik problematikus, sokak számára botrányos témakörébe belépjünk. S ez a férfi–nő kapcsolat intim szférája. Falusi Márton nem dugja homokba a fejét, nem süti le a szemét. Köznyelvi szóval: szabadszájú. De a szabadszájúság a világlírában régi találmány, Villon volt az egyik fenegyerek, Falusi Márton sem lehet jobb a Deákné vásznánál. Egy mazsola a témakörből: „Harminc vagyok, s több kurva vont / keblére, mint civil leány. / Udvar ölelt, az utcafront / fedezte, úgy nem oly zsenánt” (Fekszed ágyamat).

Nem szorul védőügyvédre Falusi Márton, de olyan jó egymás mellé tenni a két zsenit. Tessék! „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba. //…// Legyen kirugdalt, kitagadott céda, / Csak a szívébe láthassak be néha” (Ady Endre: Az én menyasszonyom). Bizony, a nyers, zabolátlan szókimondással is kell kezdeni valamit. Még a könyökvédős, szálkás filoszoknak is le kell nyelni azt.

Szerencsére a lírát nem a filoszoknak írják, így nem törvényszerű az, hogy a Titanic összeütközik a jégsziklával. Ne ütközzünk hát a jégsziklával! Ne legyünk a Titanic utasai! Odüsszeusz még viaszt öntetett matrózai, vitézei fülébe, önmagát árbochoz köttette, mert a szirének éneke, csalfa csalogatása zátonyra futtatta volna a hajót.

Hallgassuk bátran a 21. századot, mert a 21. század mi vagyunk, emberek, nem a föld, nem a víz, nem a felhő, nem a humusz, nem a kő. Mert szó sincs arról, hogy Falusi Márton csak úgy szabadjára engedné a szót, hogy csak úgy, öncélúan hullatná ránk a pikáns kifejezéseket valamilyen obskúrus térből. Nemcsak az ő költészetében, hanem a jelenkori líránkban egyik legösszetettebb képcsokor a következő néhány sor: „Leütött próféta-kobak bál szentebb / nászajándékot jövendöl, bővérű / ágyasával csontszűkében szorong, / négyrét összecsukott, kinyitható / kanapén, negyeddé borítékolt / fertályóra hosszába préselődve” (Műtét a fiú karján).

Félkötetnyi lexikonanyag birtokában „fejthető meg” a zsúfolt képhalmaz. Tele a világ képzőművészete, zenéje, irodalma Salomé történetével. Heródes és udvarnokai előtt táncol a lány, Herodiás felbujtására Keresztelő Szent János fejét kéri a királytól, hozzák is azt tálcán, véres, iszonyatos nászajándék. Ez a híres történet zuhan bele a 21. századba Falusi versével, s éppen a disszonancia izgalmas. Nem talál bele! Ami évszázadok története volt, ma már banalitás, ma már a hétköznapok ócska kelléke.

Melyik Madách Imre egyik leghíresebb mondata? „Nem az idő halad, mi változunk.” A világegyetem nem ismeri az időt. De a földi ember igen. Megváltoztunk. Nagyon megváltozott az emberi fajzat a 21. századra, s a költő érzi azt, úgy érzi, mint a nemes állatok az esőt, a vihar közeledtét.

Ezzel a Jegyzetíró ki is fogyott témaköreiből, egy kivételével lejátszotta a kottakönyv futamait. Ez a kivétel az a) pont, ami tőről metszett „Félre” utasítás a középkori színműírók részéről. Bánffy Miklós A Nagyúr színművében Attila hun király magasodik fel. Keleti kéjúr, hadvezér, botor módon nevezte a Nyugat barbárnak. A nomád népek csillagnézésben, geográfiában, kézművességben, állattartásban, sőt higiéniában is (!) a „művelt” Nyugat előtt jártak.

Van Falusi Mártonnak – nem a költőnek, hanem az embernek! – egy olyan vonása, amelyet ha néven nevezünk, kilépünk az irodalomkritika, az irodalomtörténet-írás fogalomköreiből. Falusi Márton barbár nagyúr. Mentalitása keleties. Ebben is tetten érhető: „Ágyamba nem csalhatlak keleti arcélemmel” (Fagypont).

Legyen hát ebben is rendhagyó ez a jegyzet, legyen több, mint recenzió, legyen Falusi Márton mentalitásának, attitűdjének, oeuvre-jének személyes (személyeskedő?), miniatűr összefoglalása. Hatalmas tudású, rendhagyóan gazdag műveltségű költő, esszéíró, kiemelkedik nemzedéktársai seregéből, keleties sietséggel nem várta meg az idős kort, hogy az irodalom doyenje legyen. Nem bölcs öregként, hanem zsenge korban lett azzá.

Doyen. Nagyúr.

S mindezekkel együtt, pontosabban mindezek ellenére szerény, egyszerű, kiváló ember, jó cimbora, bő humorú társalgó. S a bort sem veti meg. (Előretolt Helyőrség Íróakadémiája, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben