Frank Füredi: A célkeresztben: Magyarország

Ami már egy-két fejezet elolvasása után is szembeötlik, és a hazai társadalomtudományban nem ritka nagyképű, de rossz stílusú szövegáradathoz képest szokatlan: a szöveg szinte keresetlen egyszerűsége, letisztultsága. Mi a titka annak, ha valaki látszólag roppant bonyolult társadalmi kérdésekről ennyire tisztán, világosan tud írni? A rendkívül összetett jelenségeket néhány lényegre törő mondattal érthetővé tenni, a kutató szem látókörébe vont társadalmi tájképben könnyedén meglátni azokat a pontokat, amelyek által az egész értelmet nyer és hierarchiába rendeződik: nem gyakori, de nagyon hasznos képesség. A végig könnyen olvasható könyv (a fordítás Soproni András munkája) titka persze nem annyira rejtélyes, az elemzői tehetségen túl két elemből áll: a szerző fölényes és alapos anyagismerete az egyik, a másik pedig a témához való őszinte és jóindulatú hozzáállás, amely nem nehezíti sem a maga, sem az olvasó dolgát azzal, hogy a célul kitűzött igazságon kívül másra is tekintettel legyen.

Az 1956 óta Nyugaton, ma Angliában élő Frank Füredi (1947–) először is naprakészen ismeri a témájára vonatkozó angol nyelvű irodalmat, ami a hasonló érdeklődésű hazai publikálókról, részben érthetően, sokkal kevésbé mondható el. Már Füredi gazdag hivatkozásaiból is tanulhat a magyar olvasó – egyebek mellett láthatja, hogy a magyar társadalmi jelenségek angol nyelvű bemutatása szinte kivétel nélkül baloldali vagy liberális szerzők klaviatúrájából kerül ki. A liberális konszenzuson kívül esők – túl azon, hogy a hazai társadalomtudományokban eleve rendkívüli mértékben alulreprezentáltak – sajnos lényegében nincsenek jelen a nemzetközi szakfolyóiratokban, akármi is ennek az oka.

Füredi munkájának kiindulópontja: a nyugati világban az elmúlt években elhatalmasodó anti­populista szellemi offenzíva, amelynek célkeresztjében nagyon gyakran a mi hazánk – s az ő szülőhazája –, Magyarország áll. Méghozzá nem is mindig a politikát, hanem rendkívül tapintatlan, már-már pszichopatologikus módon a magyar népet éri a bírálat. Füredi nem foglalkozik a populizmus mibenlétével, meghatározásával; könyvének egészéből leszűrhető, hogy ha meg kellene határoznia a populizmust, leginkább negatív jellemzőkkel tenné, vagyis populizmus a mai médiaszótárban az, amit az antipopulista bírálatok érnek. A mai nyugati fősodratú elit, beleértve az Európai Unió bürokráciáját, a liberális társadalomtudományt és médiát, ebbe a kategóriába hord össze mindent, amit a mai kozmopolita liberalizmussal szembenállónak ítél: az euroszkep­ti­cizmustól a Brexitig, a „rosszul szavazó” tömegektől a nemzeti történelmi és a keresztény vallási hagyományok folytatásának szándékáig. A populizmus bűnbakjára egész sereg bűnt olvasnak rá: irracionális, műveletlen, nacionalista, érzelmi indíttatású (?!), előítéletes, rasszista, idegengyűlölő, esetleg fasiszta. Jellemzi a populistákat a vonzódás a vallásossághoz (rettenetes…), a túlzott hagyománytisztelethez és a „divatjamúlt” életmódhoz. Mint a szerző megvallja: ő, a szekuláris humanizmus liberális híve furcsának találja, hogy védelmébe kell vennie a nemzeti-konzervatív magyar politikát a tisztességtelen kritikával szemben, ezt azonban az indokolja, hogy a populizmusellenes bírálatok alaposan túllőnek a célon, türelmetlen és fensőbbséges módon támadják a vélt populizmust, beleszólnak más országok, népek és emberek belügyeibe, és maguk ezek a bírálatok jelentik a valódi fenyegetést a demokráciára.

Füredi Ferenc a konfliktus politikai és ideológiai külszíne mögött pontosan látja a kulturális értékkonfliktust, kultúrharcot. Ez határozza meg a nyugati társadalmak médiáját ma uraló narratíva, a populizmusellenesség arculatát.

A kommunista rendszerek bukása után a szabadságukat visszanyert népek bizonyos értelemben ott folytatták, ahol a háború előtt abbahagyták. Így például a tradicionalizmus része maradt a konzervativizmusuknak, miközben a nyugati konzervatívok szinte szégyellik már a hagyományt. A kereszténydemokraták a kereszténységet, a nemzetiek a nacionalizmust tagadják meg, és jobboldalinak sem szívesen nevezi már magát szinte senki. Az európai egyesülés sikeres technokrata megvalósítása során fölvetődött ugyan a közös projekt értékekkel való alátámasztásának igénye (minthogy – Jacques Delors szerint – „senki sem lesz szerelmes egy növekedési rátába”), de ez lényegében nem sikerült. Nem is igen sikerülhetett, hiszen miután az 1960-as évek heves baloldali mozgalmai a szakításig menően kifejezésre juttatták a múlt iránti megvetésüket, nem maradt honnan eszményeket és értékeket meríteni, újakat kreálni pedig nem olyan egyszerű, ha a démosz maga nem teszi ezt.

Ha tenné is, a mai nyugati elitet, amely a demokráciát csak a nép valódi részvétele nélkül tudja elképzelni, az már nem érdekli. Füredi öt nagyobb fejezetből és sok rövid alfejezetből felépülő könyve szinte aforizmai tömörségű és világosságú mondatokban tárja fel a mai nyugati társadalmi gondolkodás olyan méretű deformáltságának jellemvonásait, aminőt mi, életünk egészével Közép-Európához kötődők és egész Európáról álmodók még ma, oly sok csalódás után sem merészeltünk volna valóságosnak feltételezni. A múlttól való undorodás (1945 a „nulladik év”), a hagyomány megvetése, a legitimitási problémák megoldatlansága, „a nemzet morális leértékelődése”, az identitás eloldása a kereszténységtől és a nemzettől (amikor minden partikuláris másság és mindenfajta nem etnikai kisebbség szent és sérthetetlen, csak a nemzeti egyediség és önállóság tűrhetetlen), a Gulag és a Soá emlékezetének szembeállítása, utóbbi identitásmegha­tározó­ként való rákényszerítése Európára, a liberalizmusnak valódi illiberaliz­mussá torzulása a vélt illiberalizmus elleni harcban stb. stb. – mind-mind találó, nem szószátyár, hanem kiérlelten tömör jellemzéseket kap a szerzőtől.

Miközben üde és tárgyilagos szemmel értelmezi mindazt a „szörnyűséget”, amit a célkeresztbe vont Magyarországnak rónak fel a mostanra lassan, de mind gyorsabban önmagát felszámoló Európa szellemének alakítói. Akik közé olyan meghatározó neveket is számítanunk kell, mint például a magyarországi kozmopolita értelmiségben a hetvenes évek óta ikonként tisztelt Jürgen Habermas, a – szerinte – „megkérdőjelezetlen hagyomány” kritikusa, a „posztnemzeti identitás” forszírozója vagy a mostanában az antipopulizmus farvizén világsztárrá lett Jan-Werner Müller, aki egyszerűen illúziónak tekinti a népet és nemzetet, és megvetéssel beszél a mai Magyarországról.

Magyarország – Lengyelországgal együtt – ellenáll a romlásnak, és ez nem is elsősorban a politika szintjén érdekes, hanem a kultúra mélyszerkezeteiben. Füredi tájékozottsága a magyar kultúrában érthetően hiányos, mégis jó érzékkel választja ki példáit a nyugati szerzőket felpaprikázó Szent Korona-kultuszon kezdve, a népi íróktól a baloldali József Attilán át Lánczi András Konzervatív kiáltványáig, amikor a történelmi folytonosságtudat fontosságáról szól, amely a magyar kultúra előnyévé válik a gyökereit eltépő Nyugattal szemben. Erre épülhet a népfelségnek a világpolgár antipopulisták által félresöpört elve (az isteni, majd uralkodói felség után most már a népfelség sem kell!), amely nemzetek fölötti rendszerben nem, hanem nemzeti keretekben lehet csupán működőképes. Füredi kötetzáró észrevétele szerint: „Az antipopulisták, mert nem bíznak abban, hogy a nép képes intelligensen választani és dönteni, sajnos folyamatosan támadják ezt az elvet. Európában ma az illiberális populiz­musellenesség jelenti a legfőbb kihívást a demokráciára.”

A szociológusprofesszor könyve arra példa, hogy a Magyarországot belülről, kívülről és távolról egyaránt látni képes, hozzá érzelmileg is kötődő társadalomkutató az európai kultúra időszerű elem­zéséhez tudja kapcsolni hazánk és kultúránk állapotát, s ebből aztán sok minden kiderülhet. Még az is, hogy bár elbizakodottságra nincs okunk, hiba volna összetörni a bírálatok súlya alatt. (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2017)