×

Németh Lajos: „Szigetet és mentőövet!”

Életinterjú 1986

Cukor György

2018 // 06

Az interjúkötet hosszú monológ, melyben „a 20. század második felének talán legjelentősebb művészettörténésze mondja el életét” (Beke László bevezető megjegyzéseiből), az 1929-től 1986-ig terjedő időszakot. Fél évig forgott a magnóorsó, aztán legépelték, szerkesztették, lábjegyzetekkel pontosították, s a szöveget olyan formájúvá gyámolították a beszéd eleven reflexeire ügyelve, hogy megjelent idén könyv alakban. Sorsinterjú ez a 357 oldal egy olyan emberrel, akinek Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Fülep Lajos, Bibó István volt kortársa. Műveltségének mélysége, érzékenysége pedig Németh Lászlóéhoz, Cs. Szabóéhoz, Máraiéhoz mérhető. „Én körülbelül 12-13 éves koromban Veres Pétert és hasonló szerzőket olvastam.” „Móriczot magától értetődően olvastam.” „Annyira sűrített volt a kor, hogy el kellett ehhez jutni.” És Lükő Gábor, a néprajz is olvasmány. 1944-ben Isteni színjáték, Emberi színjáték. Ezek csak gyerekkori adalékok, s nincs hely a későbbi tájékozódás köteteit mind felsorolni. Emellett végigkíséri s meghatározza életét a politika és a szellemi-baráti kapcsolatok, társaságok. Mire juthatott hát, hogyan érvényesülhetett e nem mindennapi elme a lehetséges szervezeti keretek között?

Életét végiggondolva oda jutunk, hogy akkor emberi az élet, ha a politika nem avatkozik a művészet dolgaiba. Ez a máig aktuális tétel az ötvenes évek felidézésekor világlik ki leginkább, szánjunk neki több helyet. A honi politika egy világhatalom elsötétítő árnyékában tévedhetetlenül hazudozhat és manipulálhat, a művészet egyáltalán nem, mert a Fény a tárgya, s az Ember („HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA / FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT” – Nagy László: Verseim verse). Közhellyel szólva a politikának az ember átformálandó nyersanyag, a művészetnek pedig örökös, bonyolult kérdés. Még hamisabb a lét, ha a politika használja (elhálja) a művészetet, s ennek illusztrátori, aktuális „eszméket” népszerűsítő teljesítménye adja a hatóságilag szavatolt, mintaadó „esztétikai” értéket. S a vele járó díjat, életnívót, társadalmi rangot, rátartiságot, továbbá rettegést és önmarcangolást. E „szükséglet”, hogy a politika a művészetet fortélyosan vagy börtönnel, sőt veréssel, pláne halállal vagy száműzéssel instruálja, nem a művészet természetéből fakad, s nem is a szelíd publikumban támadt. Amellett, hogy az irányítás kedélyes, aggályoskodó és véresen hisztérikus, mint az Olümposz istenei, direkt megnyilvánulásai közt jelképi erejű, feledhetetlen élethelyzet az, amikor önmagát ünnepelteti a felvonulásokon, s az emelvényről a modell hosszú rúdon cipelt portréjának kegyes méltósággal leinteget. De emberközeli is szeretne lenni a politika, olyankor lefújja a szél a rettegett idol tányérsapkáját, s fut utána. Íme, egy derűs epizód, ám földereng mögötte a recski tábor képe is: 1955-ben, amikor a politikai bizottság a képzőművészetről szóló jelentést tárgyalta – micsoda abszurditás az impérium egyik nyugati kormányzóságában! –, Farkas Mihály, mint küldetéses komprádor, tévedhetetlen ízléssel állapította meg, hogy a kizsűrizett, értékelhetetlen Legéndy-kép, A partizánok kirobbantanak egy fasiszta bunkert című, „forradalmi téma”, viszont Csernus Tibor Három lektora „formalista kép”. (Más forrás szerint Rákosi ekkor állítólag letorkolta, mert Farkas politikai hatalma csökkenőben volt.) És megképződik előttünk az arc, a homlok, melyet imént az esztétikai ítélet redőkbe vont, ám sima ismét, s megdöbbenünk, milyen kifejezéstelen ez az azóta is sokszor látott csupasz vagy bajuszos elvtársi lárvaarc, bármiféle mimika megtapadhat rajta. Kutatunk, keresünk egy gyerekkori sebhelyet, egy emléket, egy karácsony estét, bármit, ami felidézhetné a gyerekkorát. Hiába. Ebben az emberben rég megszakadt valami, s neki már minden rettenetesen egyszerű és kézenfekvő.

Oldalakon át teszi a kort elevenné a kötet, mi pedig felsóhajthatunk utóbb, hogy mennyi jó szándékot, tervet, gondolatépítményt, közösségi érzületet gázoltak le ismét e hazában, micsoda felvilágosodás formátumú életkedv veszett oda, miközben a filmhíradóban a boldog beszolgáltatók fellobogózott szekerei vonultak. Mi, utóbb önfeledten moralizálók, szóljunk a hitről is, mely örökösen emberi világot teremtene. Mivel nem abban a történelmi szituációban élünk, nehéz ráéreznünk e hit extatikus örömeire, pátoszára, majd sodródására, drámai kiábrándulására, de újabb és újabb felhorgadásaira is, amikor a csengőfrász, az ütemes taps, az agitátorok rendőrrel nyomatékosított ajtónyitása, a megalázó megveretés és kitelepítés, a rokonok, barátok eltűnése ráébreszt a valóságra, hogy itt a lét fordult ki magából. „Az ember az a lény, aki ködben halad előre. De amikor hátranéz, hogy megítélje a múlt embereit, nem lát ködöt az útjukon. Jelenéből, mely az ő távoli jövőjük volt egykor, útjuk teljesen világosnak tetszik, elejétől végéig láthatónak. Hátranézve az ember látja az utat, látja az előrehaladó embereket, látja tévedéseiket, de a köd szertefoszlott. […] Nem látni a ködöt […] annyi, mint elfelejteni, hogy mi is az ember, elfelejteni, hogy mik vagyunk mi magunk” (Milan Kundera: Elárult testamentumok).

Németh Lajos életének – szakírói, előadói, hivatali munkáján kívül – java az invenciózus együttgondolkodás, barátság képzőművészekkel, építészekkel, filmesekkel, irodalmárokkal. (Hosszú a névsor.) Gondolható, hogy e teoretikus számára minden alkotás jelen idejű Caravaggiótól Kondor Béláig. Egy félmondatból is következtethetünk arra a különbségtételre, amely értékítéletét mutatja: „…az egy kreáció, s mint ilyen tett hozzá valamit a valósághoz, míg a másik tényleg csak reprodukálás, jól vagy rosszul, lehet zseniális imitációja a valóságnak, de nem tett újat, tehát nincs benne új kreáció.” A tényleg zseniális alkotó és a műértő egymás nélkül árva képzelgők. Hogyne volnának azok zivataros századokban vagy átmeneti korban! Az ihletett alkotó olyan feltáratlan vidékről számol be, ahol térkép, írott törvény csak akadék. És kétséges a visszatérése („Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” – József Attila: Töredék). S mint a műértőnek, neki is bizonyság kell, hogy nincs magában, mindketten ugyanazokat a rettentő létkérdéseket firtatják ecsettel, betűvel. Ha nem is ilyen banálisan meseszerű és kétszereplős, de efféle lehet az ember szellemi életösztöne, a látva lássanak.

Végül egy intő idézet az iskolateremtő művészettörténész leveléből: „Nem vagyok én a te történelmi panoptikumodba való. Mert én nem vagyok én abban az értelemben, ahogy a történelem a történelmi egyént megítéli és méltóvá teszi a te nagy történeti lepkegyűjteményedbe. Én Nagy Balogh, Egry, Csontváry, Kondor, Ország és Schaár vagyok” ( Minerva baglya – Németh Lajos professzor tisztele­tére – a Duna Televízió műsorának szerkesztett változata). (MTA BTK Művészettörténeti Intézet – MissionArt Galéria, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben