×

Turbók Attila: Búcsú jövő időben

Alföldy Jenő

2018 // 06

Bárkinek a szülőföldjéről elmondható: az élet nevezetű versenypálya rajtvonala, legkorábbi néző- és küzdőtere, már a legrégebbi, szűk családi környezetünkre visszamenőleges kezdőkörével, első lépteinkkel, zuhanásainkkal, kissé csalódott, de csak azért is megismételt föltápászkodásainkkal. A szülőföld az első élőhelyünk fokozatosan táguló környezete, amelynek gyerekkorunk jelöli ki határait, akár egy faluban, kisvárosban, vagy mint Turbók Attila költő illetőségét tekintve, a főváros egy kissé szedett-vedett, mégis patinás, Erzsébetvárosnak nevezett negyedében. Még nem külváros, a pesti kőrengeteg sűrűjében tarkul vagy inkább szürkül, de már nem is egészen belváros, a Nagykörúttól kifelé haladva csökkenő mértékben az. Itt-ott azért, például az Almássy téren vagy környékén lehetett focizni, ahogy Turbók Attila versei és a vele készült riportok emlékeztetnek a szerző kispályás korsza­kára, már ami a játéktér méreteit illeti. A zöld felületben meglehetősen szegényes városrész kevés helyet engedett a háborúban édesapját kisgyerekként elveszítő, játszótársakat az utcán egy-egy rongylabda, gumilabda vagy a „bőr” körül verbuváló költőjelöltnek. De ebben a kis világban is mi minden szól a gyerekkorban még sokszor „paradicsomi” önfeledtség mellett! „Kölyökkorom mitikus emlékű, szent helye: az Almássy tér!” – mondja a Nagy Erzsébetnek adott interjúban.

Élményeket, életérzést, emlékeznivalót mégis bőven tartogatott nagyobb diák-, majd felnőttkorára ez a csak felületes szemmel nézve oly egyhangú városi táj. A szürke árnyalatait és az avatottak számára jól megkülönböztethető színeit csak az érzéketlenek nem veszik észre. Turbók Attila versei az érzelmek, benyomások, élmények és gondolatok csöppet sem szegényes tárházába vezetnek, megtoldva a költői képzettársítások, áttételek és az átgondolt ítéletek művészetével. Ezek a költemények akkor sem „szürkék”, ha az ötvenes–hatvanas és későbbi évek nyomasztóan uniformizált jellegéről és szabadsághiányáról szólnak. Az önéletrajzi jelleg nem a magán-, hanem a közügyek felé tereli a gondolatot. Az „én” így válik általános alannyá, s lesz a sodródva is tudatosan élő magyar közember típusa.

Az életérzés – kellő fantázia és érzelmi fogékonyság esetén – színnel, vérrel s a test melegével telíti a kósza emlékek árnyalakjait. Nyelv-, illetve stílusérzék is kell persze, hogy a költemény elevenen lüktessen, énekként szólaljon meg. A gondolat pedig, amelyet a szóképek hordoznak, megélt, megszenvedett legyen, mint Turbók Attila műveiben. Szülőföld-verseiből a „történelmi lecke” sem hiányzik. 1956-os emlékei között ott sötétlik a Dózsa György útról az Akácfa utca Rákóczi-úti torkolatáig elvontatott Sztálin-szobornak a sínekre gurult feje, a hangyaszorgalommal reszelő-kalapáló pesti emberek szuvenírgyűjtésének tárgyául. Ha csak rövid időre is, jelképesen lebontottak egy rossz emlékű korszakot, kiélvezték szabadságukat. A költő azonban – rá igen jellemzőn – nem szereti a diadaljelentéseket. Mint közös nemzedékünk oly sok más tagja, megőrizte ösztöneiben a háború félelmetességét. Látván a szénné égett orosz kiskatonákat és a meggyalázott holttesteket, csakúgy, mint a játszótereken frissiben elhantolt fölkelőket, az orvul legéppuskázott ártatlan járókelőket, a tankágyúk rombolásait s a nagy sortüzek áldozatait, hogy is örülhettünk volna felhőtlenül? Igazságérzetünkben valami helyreállt, de nem oszlatta el iszonyatunkat. Még a Kossuth-téri vérengzés sem „vért kívánt”, hanem igazságos elégtételt. Ennek katarzisa nem következett be, de megmaradt a gyász, a félelem és az „élni kell tovább” szükségszerű ösztöne, hányás ízű közérzete.

Olvasom Turbók Attila verseit, s bámulom, milyen mélyre ásott lelkében, hogy megírhassa mindazt, amiről tényszerűen tudtunk, nem azért, mert már sokan megírták, hanem azért, mert mi is átéltük, és mi, mai öregek is így éltük át diákként mindazt, ami Budapesten történt, s vidéken is, ahogy utólag értesültünk róla. Nem azért éltük át „ugyanígy”, mert mi is pontosan arrafelé bóklásztunk, vonultunk énekelve, vagy (ha pár évvel öregebbek voltunk, mint az akkor még általános iskolás Turbók Attila) jelentkeztünk a nemzetőrségnél fegyverért, hanem azért, mert a jól megírt verseket képesek vagyunk maradéktalanul átélni, mintha a velünk történt események érzelmi feldolgozását olvasnánk – s ezek többségükben jól megírt versek. Turbók nemzedéki önérzete korántsem túlfényezett: „hová lett a nemzedéki / láncolatból az a láncszem / a hibádzó, a hiányzó, / kicserélni lehetetlen” (Kallódók nemzedéke).

Az apa-motívumnak sok köze van ehhez a generációs közérzethez. A költő hároméves, amikor némely igazolóbizottságok túlbuzgósága végleg elszakítja tőle édesapját. A kötet vissza-visszatérő motívuma az apai örökség, ami korántsem tárgyi, hanem szellemi természetű. Ödipuszi kert című versében ezt így tárja föl a csak képzeletében élő apa szavaival: „Csak magyar légy, nem több, kevesebb se, / ha több vagy, talán árulóvá züllesz, / ha kevesebb, elhullasz térdre esve / és új bitangság lesz, ami körülvesz”. Ha e gondolat nem egészen elfogadható, akkor az a háború okozta tragédiából következik. A „ha több vagy, talán árulóvá züllesz” úgy hangzik, mint a jellegzetes magyar kisebbrendűségi érzés jele a fejlett nyugati nemzettekkel szemben. Igen ám, de ez nem Turbók Attila véleménye, hanem apjáé a háborús évekből. Az pedig csakis ilyen tudathasadásos lehetett: az akkori mundérban azok ellen (is) harcoltunk, akiktől – akkoriban „angolszászoknak” nevezték őket az öregek – a legtöbb szabadságot és méltányosságot várhattuk. Ennek visszáját is jól látja a szerző: az önkorbácsolás „magyari képmutatását” és „hamis iránytű foszforfényét”. Ez nemcsak őszinteség, hanem belátás, azaz intelligencia dolga is.

A hetvennégy éves költőnek ez a negyedik kötete mindössze. Ritkaság az ilyen mély merülésű, hiteles poézis. Saját ügyemnek is tartom – s nemcsak a nemzedéki közösség okán –, hogy miként folytatódik. (Hungarovox, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben