×

Chaconne

Czigány György

2018 // 05

Csaknem háromszáz éve írta meg Bach hegedű­partitáit, a híressé lett d-moll darabot is, amelynek önálló remekké nőtt zárótétele a Chaconne. Mikor hallottam először? Talán kamaszkoromban egy Semmelweis utcai öreg házban, az éppen megszervezett Állami Zenekonzervatórium (számunkra a „Konzi”) egyemeletes épületének valamelyik tantermében, vagy csak az udvaron ácsorogva, nyitva maradt ajtón, ablakon át… A töredék ütemek hangját, a magányos hegedű dallamait nem lehetett elfeledni. Magam akkor épp Liszt A-dúr zongoraversenye virtuóz futamainak megcsillogtatásával voltam elfoglalva, meg azzal, hogy tanárom, Sugár Rezső zeneszerző kérésére, egyelőre két zongorán száztagú együttest helyettesítve, ketten szólaltassuk meg a szakmai grémium számára az ötvenes évek legszebb oratóriumát, a Hunyadi Jánosról éppen elkészült Hősi éneket. A feladat megtisztelő volt a diák számára: boldoggá tett a sivár esztendők küszöbén. Ekkor már tudtam a chaconne-ról, hogy spanyol tánc volt, esetleg Mexikóból került Európa szívébe. Cervantes még félvér indián táncnak nevezte. A 17. században azután barokk mesterek kezében alakult formateremtő fogalommá, lassú, ünnepélyes ütemeinek makacsul, türelmesen ismétlődő harmóniáival a mélyben, amelyek fölött mint gyökeréből sokszirmú virág nyílnak meg a változatok, együtt hordozva a legsúlyosabb gondolatokat, indulatot, szelíd érzelmeket, áhítatos szenvedélyt. Sokak között Brahms is elámult ezen, gyönyörű és érthetetlen volt számára Bach Chaconne-ja. Pilinszky Jancsi pedig örömtől megcsukló hangon mondta mikrofonomba: „tudod, engem Bach olyan erdőre emlékeztet, ahol a fák ágai mozognak, írnak a levegőbe, kifogyhatatlanul írnak, az ember megérti, nem érti meg, elfelejti, ez egy számomra, ez a csecsemők nagy szórakozása! Nézed az ágaknak ezt a furcsa ákombákomát, ami a legtisztább beszéde a természetnek, a legtisztább írásjegye, ugyanakkor persze megfejthetetlen.” A Chaconne születése idején Bach Köthenben a hercegi kastély lakója volt családjával. Lipót herceg zenekarának felvirágoztatása az ő érdeme volt, valamelyik gyermekének keresztszülői szerepét is vállalta a fejedelem. Tavaszi-nyári utazásaira is magával vitte karmesterét néhány kiváló muzsikus társaságában. Bachot megbecsülték, s ő is nagy alkotó kedvvel élt, dolgozott Köthenben.

Bach még 1707 őszén kötött házasságot második unokatestvérével, a nála egy-két hónappal idősebb Maria Barbara Bachhal az Arnstadt melletti Dornheim falucskában. Hét gyermekük közül négyen növekedtek föl egészségben, köztük van három muzsikus fiú, akik egy évszázadon át híresebbnek tartandók majd édesapjuknál is. Azonban 1720 júliusában Bach váratlan tragédiával szembesül. A nekrológus szavai szerint: „Miután Bach első feleségével tizenhárom évig élt boldog házasságban, 1720-ban a herceggel együtt Karlsbadba tett utazásukról hazatérve mérhetetlen fájdalommal hallotta, hogy felesége közben meghalt s el is temették, bár az elutazáskor még frissen és jó egészségben váltak el egymástól. Útközben nem tudták őket híradással elérni, úgyhogy Bach házába lépve hallotta meg a hírt felesége betegségéről és haláláról.” Úgy vélik a zenetörténészek, hogy e kegyetlen esemény indulataiból fakadt a Chaconne. Nem rekviem, nem gyászzene, hanem hatalmas, gyönyörű emlékmű. A kortárs zenék elvontságát, bonyolultságát gyakran vetik mai mesterek szemére a zenekedvelők. Nem hiszem, hogy szerkezetében, utalásaiban ennél sokágúbb zenét írt volna bárki is azóta! Dante Isteni színjátéka lehet ehhez hasonló, amelynek vázlatos megértéséhez is szükségünk van Babits gondos jegyzeteire. Bach, mint Mozart is, mélységesen hitt a formák életből fakadó életében. A monoton harmóniasor képlete lett alapja a hatvannégy tüneményes változatnak, amelyeknek szerkezeti, hangnemi és formai kapcsolatai nehezen érthetőek, holott létük természetes és lenyűgöző. Az egymást átölelő s az egymástól elszakadó variációk beszédesen jelenítik meg a lélek mélységeinek édenét és poklát, létezésünk csodáját és hiábavalóságát. A magasrendű művészet mindig filozófia is, nem szavakkal, lefordíthatatlan nyelven lehet teremtő valósága a képzeletnek. Az elvont formai eszközök Bach kezében eleven valósággá váltan, hús-vér jelenségei a boldog és tragikus emberi élménynek.

Legjobb hegedűművészeink egyike, Ábrahám Márta, aki sok kitűnő növendéket nevelt föl a Zeneakadémia tanáraként, természetesen sok éve előadta, lemezre játszotta már Bach Chaconne-ját. Mégis érzett a szívében valami nyugtalanságot, Brahmshoz hasonlóan, okkal magáénak vélhette, érezte a mű élményét, mégis félt, hogy nem eléggé érti. Az utazónak nem szükséges átlátnia a hajtóművek szerkezetét, működését, a kinyíló tér, az összezsugorodó idő élményét, a repülést szabad lélekkel élvezheti. A zenével is így alakulhat a hallgató sorsa. Az előadó felelőssége más. Ennek késztetésére kereste fel Ábrahám Márta egykori zeneelmélet-tanárát, Dukay Barnabás zeneszerzőt, hogy együtt mélyedjenek el Bach Chaconne -jának oly magától értetődőnek tetsző és mégis oly megfoghatatlan világában. A hegedűművész egy-két beszélgetésre, elemző órára, közös zenehallgatásra gondolt. Többéves munka fakadt kezdeményezéséből. Végül közös könyvük is megszületett, lejegyezve hosszú tűnődéseik eredményeit, tapasztalatait. Az album, amely a kották fontos lapjait, a megfelelések rendszerének ábráit is tartalmazza, szinte grafikai élményt nyújtva a kottasorok révén, illő címet visel: Részletek az örökkévalóságból. A címlapon szereplő mondatok közt olvashatjuk: „a szeretet kiteljesedése, együttműködés az égi akarattal… A Cha­conne – írja a szerzőpáros a bevezetőben – arany­metszés alapú szerkezete messzemenően gondoskodik arról – ha értjük a hétköznapi jelké­peket –, hogy átéljük a darabot létrehozó ember testi-lelki-szellemi tapasztalatainak földi és földöntúli tartományait.”

A Chaconne természetesen erejével, szépségével hatott a társművészetek alkotóira is. A mai finn költészet magyarul is olvasható kiválósága, Lassi Nummi e zenei műforma elnevezését írta verse fölé címként. A trombitaművészként is ismert festő, Kárpáti József akt olajfestményének adja címként: Bach-Chaconne… A figura szemérmesen elzárkózó, mégis a szenvedély szépsége árad nyugalmából. Babits Mihály Indulás az öregkorba című verse lehet rokona e Chaconne -nak, vagy Vas István költeménye: Mikor a rózsák nyílni kezdtek… És Weöres Sándor öregkori költeménye, a Bolero! A makacs ismétlődések rendje nyilvánvaló a boleró zenéiben. Kötetben e címmel látott napvilágot a vers, de hetilapban, korábban még a Pavane címet viselte. Valójában igazi chaconne ez a Weöres-vers: „Mind elmegyünk…” Tizenhét sorban mennyi változat! Mennyi visszatérés, ismétlés, nyitás és zárás azonos abroncsába fogva, s mennyi sarokba szorított és mégis kinyíló dallam! „Mind elmegyünk” – ez négyszer fordul körbe, de változatai (mind indulunk, és lépkedünk, ballagunk) tovább szövik az egyhangú menetelés homályba borult képeit. Kétszer csendül meg „a csillagok mögött”, kétszer „a pusztaságon át”, illetve „a puszta körfalán”, kétszer „ahányan így együtt vagyunk”, súlyos szóval terhelten a befejező sorban: „ahányan így végre együtt vagyunk”. Kétszer mondatik: „olyik még visszanéz”, s hozzá a távolból csengő rímek, szinte véletlenül sodorja őket egymáshoz a szomorú és józan keringő, benne a mély magánhangzó-zene: „ahogyan a harangok konganak”. Még látni vágyunk (fényes fuvolaszólóként) „egy bölcsőt talán, ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk” – íme, valamiképp a chaconne-tánc légköre, méltósága.

Zoltán fiam temetésén Farkasréten, 2011 kora nyarán Bartók-muzsika szólt, madárzenével és korállal: hihetem-e, hogy a Bach-Chaconne egyik kései rokonaként?

Az én Chaconne versem ezután fogant meg.

CHACONNE

Kisfiam, itt kuszán egymásba szakadó
fák, akácok illata a tömjén,
angyalok gyásza,
növény-extázis, míg
ellenszegülő, megrettent lovaid
ágaskodása se szánandóbb,
mint a mi térdre borulásunk.
Tűzben kialvó láng lett
a szövetség, nappalnál is
tündöklőbb sötét, hogy
akkor is velünk légy,
amikor nem gondolunk rád.

Mint vízpart forró ékszereit,
a kavicsot rugdosó gyerek,
úgy hagyjuk el
neked szánt szavainkat.
Teremtés ez is: a gyász.
Vágyakozásunk az örökkévalóra
már része is annak.
Miképpen az imádság
minden bennünk fakadó közt
egyetlenként áll fölötte
az önmagába hanyatló
lét minden idejének.
Amikor a harangnyelv
fékezhetetlen ütéseit fogadja be
boldog bronz-palást, és bong,
bong áldott önkívületben,
amikor napozó sírkövek


fehér tüze nyílik a temetőt
elözönlő szirmok szigetein.

Lélegzetünk a gyász.
Általa, vele, benne lehet csak élni,
hiszen halottunk karnyújtásnyira
hever álló időben, végül csak a fű
fénye fut a szélben, fölrepítve
távozók mosolyát: születendő
száguldás robaja van
a szarvasok szívében.

Bocsásd meg, kisfiam, jókedvét
a földnek zuhogó napsütésben,
s a nélküled dúdolt dallamot:
Föltámadt Krisztus e napon –
az orgona-szökőár zúgását,
templomablak sötét tüzeiben nyílt
remegést meg lovaid, Csoda és Kósza
záró-nyihogását, lobog sörényük,
megriadva keresnek erdőn-mezőn
s dűlőúton dél-ragyogásban.
Bocsásd meg a szél sós szagát,
mély lélegzetét tenger daraboknak,
ha szikla élen és egy lány térdén
fényeskedik az örök világosság,
de ne indulj el édesanyádhoz,
nem tudni, merre a mennyország –
bocsáss meg nekünk, és bocsásd meg
az Úristen irgalmatlan szeretetét.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben