Lapszemle VIII.

Új Írás: a kíváncsian várt irodalmi folyóirat első száma 1961 márciusában. Ára 6 forint, a szerkesztőbizottság: Illés Lajos felelős szerkesztő, Pándi Pál, Váci Mihály.

A költő néhány versét olvastam az ötvenes évek végén a Tűztánc antológiában, a másik két szerkesztő neve számomra akkor (húszéves sem voltam) semmit sem jelentett. Elolvastam az előszót – Az olvasóhoz –, aztán tucat évig kezembe sem vettem a folyóiratot.

Az első mondat, amely gyorsan lelohasztotta a kortárs irodalom iránt érzett ifjonti lelkesedésemet: „Mindez annak a forradalmi harcnak köszönhető, amelyet az újjáalakult párt vívott a leninizmus helyes gyakorlati megvalósításáért, a gazdasági, társadalmi és kulturális felemelkedésért, népünk szocialista hazájának megteremtéséért.” 1961-ben még semmi közöm nem volt az újjáalakult párthoz: egyetemre készülő, sokat, sokfélét olvasó, szorgalmas díszítőmunkás voltam a Vígszínházban.

A második mondat, amely már ellenkezésre ingerelt: „Különösen fontos üggyé vált egy újabb, olyan folyóirat megteremtése, amely határozottan és céltudatosan mai irodalmunk kommunista, szocialista erőit tömöríti, segíti és serkenti, mindenkor – hangsúlyozzuk! – a művek alapján.” Jól sejtettem, hogy akkoriban legkedvesebb kortárs költőm, Weöres Sándor verseit (A hallgatás tornya) aligha fogják közölni a kommunista elkötelezettségükre büszke folyóirat-szerkesztők. Édesapámtól örökölt Vörösmarty Mihály-, Petőfi Sándor-, Arany János-, Ady Endre-verseskötetek voltak esti altató nótáim… és Szerb Antal világirodalom-története, Kosztolányi Dezső novellái, Babits Mihály esszéi… a kommunista költők, írók nem érdekeltek.

A harmadik mondatra rosszkedvűen legyintettem: „Folyóiratunk szerepét és feladatát abban látjuk, hogy elsősorban élő irodalmunk szocialista irodalmi irányzatainak, műveinek fórumává váljék, a marxizmus–leninizmus világnézetének, a szocialista humanizmusnak harcos képviselője legyen irodalmi életünkben.” Azokban az években (és később) sem érdekelt a marxizmus–leninizmus. A szürrealizmus titkai izgattak, az idő tájt napi olvasmányom volt egy versantológia, a Mai francia költők (Budapest, 1958, felelős szerkesztő Pilinszky János); gimnazista koromban tudálékos értékelő dolgozatot írtam a kötetről a barátaimmal szerkesztett, havonta tizenöt példányban megjelenő osztályújságban.

Nem valószínű, hogy az előszón kívül akkor alaposan végigolvastam az új folyóiratot. Mai eszemmel arra gondolok, hogy akkori eszemmel csak a megjelent verseket tartottam érdemesnek alaposabb megismerésre.

Lehet, hogy 1961-ben szerettem meg Szécsi Margit költészetét?

Út és idő legyen áldott,
áldott, mert ide varázsolt,
ide, ahol gyerek voltam
s álmodtam a fűrészporban.

A lapalapítás silány bohózatba illő körülményeit tucat év múltán, 1973-ban akkori főnököm, a Kritika felelős szerkesztője, az irodalomtörténész Pándi Pál meggondolatlanul odavetett mondataiból ismertem meg.

Szerkesztőségi értekezlet a Kritika parányi irodájában. Az asztalon tucatnyi kézirat, Illés Lajos írását olvassa Pándi, és nagyon őszintén felsóhajt: Borzasztó gyenge! Kis szünet után: Rossz! Nagyon rossz! Aztán csak úgy félhangosan – okuljanak a Kritika szerkesztőségének ifjú („naiv”) tagjai – megjegyezte: Amikor 1961-ben születőben volt az Új Írás, Aczél elém tett egy cédulát, rajta három név: Illés L., Pándi P., Váci M. Úgy gondoltam: Illés Laci, Váci Miska jó társaság lesz. Aztán kiderült, hogy az általam gondolt Illés László helyett a tökfej Illés Lajos a lap felelős szerkesztője.

Pontosan emlékszem a mondottak tartalmára, a rosszkedvű elszólás hangulatára, csupán a tökfej szó írói leleményem. Pándi ennél sokkal durvább kifejezést használt, de arra már nem emlékszem. Senkinek sem könnyű (pártfegyelem ide vagy oda) egy tökfej főnökkel beosztottként együtt dolgozni: Pándi két év múltán távozott az Új Írás szerkesztőségéből.

Főnököm története 1973-ban nekem azért tetszett, és azért jegyeztem meg, mert váratlanul bepillanthattam a marxista kulturális politika katyvaszos rejtelmeibe.

Változnak az idők. Azóta elpergett több mint fél évszázad, szekrény mélyéről bányászom elő az Új Írás 1961 márciusában megjelent első számát.

Fülszöveg a borítón; akik akkor olvasták, azok közül biztosan sokan elgondolkoztak azon: a még meg sem jelent folyóirat szerkesztőinek vajon kik és miért, hová írtak olvasói leveleket, küldtek közlésre költeményeket, elbeszéléseket?

Visszanézve 2018-ból, feltűnően kilóg a szerkesztők szerkesztette politikai lóláb! „Rebellis” jeligére azt üzenik: „Kedves Barátunk! csalódni fogsz: – írásod nem rebellis! Egyáltalán nem ellenzéki, nem dacos és nem romboló és nem világunknak feszülő, semminek, semmilyen világnak nem feszül: írásod csak lapos, szürke, jellegtelen, erőtlen, halovány írás – és ezért gyáva –, nem rebellis! oly erőtlen, hogy megállni sem tud, nemhogy szembeszállani. Nem rebellis – csak rossz!”

Kivonatolt tartalma alapján a beküldött novella – ha egyáltalán volt ilyen! – valóban silány fércmű lehetett, de a szerkesztők számára (szerintem ők találták ki!) jó és használható ürügy, hogy a születő lap szellemiségét, pártosságát leendő olvasóiknak elmagyarázzák: „Mutasd meg ezt az írást a leg­bárgyúbb reakciósnak – rebellisnek tartja-e? Mi ebben szerinted a rebellis, amit társadalmunkban nem lehet kimondani? Filmek, újságok, könyvek, ankétok erről tárgyalnak. S te most attól félsz, »forradalmi« jelentőségű dolgot fedeztél fel, amit majd üldözni fognak. Nem! – csak rossz novellát írtál, barátunk, amit visszaküldünk.”

Értsd a szót, olvasó! Nálunk – népi demokrácia! – szólásszabadság van, s bárki bátran megírhatja, ha valamivel nem ért egyet, ha valami nem tetszik neki.

Tehetségtelenül szabad szidni a rendszert.

A messzi jövőből üzenem az akkori szerkesztőknek: még 1962-ben is végeztek ki (Veszprémben!) ártatlan embereket csak azért, mert gyűlölték hazánk szovjet megszállását és 1956-ban fegyverrel harcoltak a Magyarországot gyarmatosító szovjet hadsereg ellen.

Akkor is, később is sok mindenről nem beszéltünk, sok mindenről hallgattunk. Sok mindenről nem beszélhettünk, sok mindenről hallgatnunk kellett.

Nagy Sándor Kossuth- és Sztálin-díjas magyar író elbeszélése az Új Írás első számában: annak idején nem olvastam (ha igen, akkor tökéletesen elfelejtettem), ma nem értem, hogy miért, milyen meggondolásból közölték a szerkesztők ezt a szépprózának látszó írást. Gyenge, olykor silány írások minden kor minden folyóiratában megjelentek, megjelennek. A szerkesztők gyarló emberek: tévednek, fáradtak, az író a barátjuk, rokonuk, netán a nagyfőnök izgága csemetéje vagy írására büszke, a közlést megfizető, hiú pénzember, esetleg ifjú hölgy, aki feltűnően csinos…

Sztálin-díjasnak lenni 1961-ben azonban már nem dicsőség. Nagy Sándor régóta nem tagja a Szabad Nép szerkesztőségének, sok éve nem a Tiszatáj szerkesztője, már nem a Művelt Nép munkatársa, nem a Hétfői Hírek rovatvezetője. Nagy Sándor 1961-ben az újszegedi gimnázium kollégiumában szürke nevelőtanár. Ám kommunista hitéhez, meggyőződéséhez tűzzel-vassal ragaszkodó bolsevik, aki hangosan elégedetlen pártja revizionista irányvonalával. Írásban, szóban fordul szembe Kádár Jánossal. Az új folyóirat szerkesztői 1961 tavaszán azt nem tudhatják, hogy két év múlva – megint hithű kommunisták a hithű kommunistát – Nagy Sándor Kossuth- és Sztálin-díjas írót rendszerellenes izgatásért elítélik, börtönbe zárják. De ismerik harcos bolsevik előéletét, talán ezért gondolják közlésre alkalmasnak az író gyengécske novelláját.

A börtönből három év három hónap múltán testi-lelki roncsként szabadul az író, s leszázalékolásáig mint gyári munkás, kemencés rakodó, anyagmozgató keresi meg a szűkös mindennapra valót.

Töprenghetünk: Sztálin-díjas gyári segédmunkásként vajon a világmegváltó eszmében csalódott, vagy csak a pártban?

Sok helyütt megfordult kalandos élete során Nagy Sándor. Tizenhat évesen beiratkozott a bajai katolikus tanítóképzőbe, de fél év múltán kicsapták. Néhány évig fizikai munkás, aztán katona, majd hadifogoly, négy hónapot antifasiszta „szűrőtáborban” tölt, fél évig újra katona, most már a demokratikus hadseregben. 1945 májusától 1948 tavaszáig a Kisgazdapárt tisztviselője. Ekkor átlép a Kommunista Pártba, s attól kezdve tántoríthatatlan híve a Marx–Engels–Lenin–Sztálin tanítása alapján torz világmegváltó eszmévé kristályosodott marxizmus–leninizmusnak. Számára a párt szava szentírás: „A párt társadalmi tapasztalatok eleven tárháza, amely minden szervével a valósághoz tapad, és szemével nem versenyezhet még a legzseniálisabb író megfigyelőképessége sem. A proletárpárt irányítása olyan hasznos az író számára, amilyennel nem rendelkezett az osztálytársadalmak egyetlen írója sem” (Új Hang, 1952. október–november).

Hívő bolsevik: megsiratja Sztálint – „Apánk halt meg, aki nemzeteknek tudott apja lenni” –, és a legnagyobb magyarnak nevezi tanítványát, Rákosi Mátyást (Új Hang, 1953. március).

Nem szakadt rá az ég!

Bár Kossuth- és Sztálin-díjas író, de a magyar szavak pontos jelentésével gyakorta nincs tisztában. Így aztán nemritkán előfordul, hogy a leírt mondat épp az ellenkezőjét jelenti annak, amit szándékában állt lelkesen világgá trombitálni: „A szocializmust, a kommunizmust akarja láttatni, az ígéret földjét, mely már nemcsak egy kis nép kicsiny folyója mellé szűkül, hanem képével már az egész világ igaz délibábjaként játszik” (Csillag, 1953. július).

Ha a kommunizmus délibáb, ami után „remény sajog a szívekben”, akkor – Nagy Sándor álmai ellenére – hála Istennek soha nem fog valósággá válni.

A pártkegyenc író hajlamos eltévedni a magyar nyelv és helyesírás útvesztőjében: „Még aznap megszületett a párthatározat, mely minden funkciójától megfossza és a gyűlésekről kitiltja Patik Jánost” (Csillag, 1950. november). Még csak Kossuth-díjas író Nagy Sándor, de az olvasószerkesztő már nem meri (vagy nem akarja?) kijavítani a Szabad Nép munkatársának kéziratát. Esze ágában sincs – gondolom! – ujjat húzni egy pártember íróval, aki elbeszélését (Tanácsválasztás Zsombón) dörge­delmes szavakkal így zárja le: „Ti átkozott ágyúgyárosok, imperialisták, reszkessetek népünk egysége láttán!”

Bóka László a Csillag 1952. áprilisi számában áhítattal méltatja az irodalmi Sztálin-díj világrengető csodáját, ünnepli a két Sztálin-díjas magyar írót – a puha gerincű Aczél Tamás a másik –, és aggódik: „Nagy Sándor, amióta Kossuth-díjat kapott, igen ritkán hallatja hangját, s csak hír járja arról, hogy egy nagyobb munkán dogozik”.

A nagyobb munka egy regény; részlete – Kulákok – a Csillag 1951. júliusi számában jelent meg. Nagy Sándor a következő években jobbára már csak harcos kommunista cikkeket írt – naprakész, napról napra elavuló politikai röppentyűket. Távolodását az írói alkotómunkától ő maga – őszinte ember – így indokolja: „Hogy a sok kitüntetést népemnek, pártomnak megháláljam, odahagytam a novellát, és egy átfogó regényben akartam megjeleníteni harcos jelenünket.” Úgy érzi, hogy a kormányprogram, Nagy Imre beszéde 1953. július 4-én „mint írót és mint kommunistát” felszabadította. Tudta, tudja, tudni fogja, hogy „akik a mi pártunkat követték, azok fővonalában helyes utat követtek, mert a dolgozó osztályokhoz való tartozás és az írói életmű sohasem lehet »taktikai kérdés«” (Új Hang, 1953. december).

Igaza volt a tömeggyilkos Sztálinnak: „Mi, bolsevikok – különös szabású emberek vagyunk” (1935. május 4.). Bolsevik etika: hazudtunk, csaltunk, gyilkoltunk, mert a dolgozó népet szolgáljuk, tehát „fővonalában” mindig a helyes utat követjük – öntudatos, a hatalom erőszakos megtartása vagy megszerzése érdekében mindenre elszánt kommunisták számára megkérdőjelezhetetlen igazság a párt mindenkor helyes irányvonala. Nagy Sándor 1956 késő tavaszán is úgy látja: „A XX. kongresszus eszméinek alapján létrejött a teljes elvi, nemzeti egység”, amelynek következtében „pártunk, a nép, a becsületes kommunisták, a magyar irodalom egysége sohasem volt teljesebb, mint ezen a taggyűlésen” (Művelt Nép, 1956. május 13.).

Múltba visszarévedő aggastyán értelmiségiként megbocsátó megértéssel gondolhatom azt: buta ember volt Nagy Sándor, megvakította ostoba világnézete. De Nagy Sándor nem volt egyedül. Azon az írószövetségi taggyűlésen, abban a pillanatban ezt az ostobaságot minden jelen lévő kommunista így gondolta. „Teljes elvi, nemzeti egység?” 1956 májusában? Alig egy hónap múlva a kommunisták kórusban harsogták:Vesszen Rákosi, éljen a párt! Októberben felrobbant az ország: Ruszkik, haza! Novemberben a szovjet megszálló hadsereg újra gyarmati sorba nyomorította, némaságra kényszerítette hazánkat.

Vajon 1956 őszén is úgy gondolta Nagy Sándor, hogy Rákosi Mátyás a legnagyobb magyar?

A maga-tolvaja című elbeszélésnek az Új Írásban 1961-ben közzétett szövegét próbálom értelmezni, az író szándékát megfejteni, a közlés okát megérteni.

Barta Ferenc, a becsületére büszke parasztember éjjel családjával együtt lopni indul a hajdan övé, most szövetkezeti almáskertbe, mert úgy érzi, hogy a gyümölcsöt a vezetők felelőtlenül rohadni hagyják a fákon. A kondás is lop, darát a malacainak a közösség raktárából, de ő a párttitkár rokona. Bőrét menteni az elnöknél és a titkárnál beárulja az almatolvajokat. Barta feldúltan – vállalva tettét! – a párttitkárra és az elnökre támad. Szemükbe mondja: itt mindenki lop, s valójában a közössel senki nem törődik. Ökölharcig durvul a vita, a feldühödött párttitkár azonnal kirúgná az almatolvajt. De az elnök, aki régi katonatársa Bartának, két évtizede együtt harcoltak a Don-kanyarban, egymást segítve együtt menekültek, s bár ma eszmei vasfüggöny választja el őket egymástól – az egyik hívő katolikus, a másik hívő kommunista –, megvédi hajdani barátját, és okos kommunistaként eligazítja a dolgot. Barta a gyümölcsös felügyelője lesz, és a párttitkár megérti: jó, ha van az almához értő szakember is a kertészetben. A kommunistákat nem kedvelő katolikus Barta – akit majdnem megőrjít lelkiismeret-furdalása almatolvajsága miatt – lehiggad, és téesztag marad, vezető beosztásban.

Rosszul megírt, porlepte elbeszélés.

Tanulság: tehetségtelenül veszélyes dicsérni a rendszert.

A novella utolsó mondatai: „A major végében a felesége meg a fia szaladt eléje, akik ott izgatottan várakoztak. – Szent szűz! – sápította Éva asszony, amikor megpillantotta férjeura gyertyaszínét –, mit tettek veled?

Az ura öklével ojtva könnyét, a gyengeségtől rémülten suttogta: – Megtörtek… megtörtek… – s aztán elirtózva nyüszögte hozzá: – Aj, nem vagyunk tolvajok, Éva… vörösök vagyunk mink is… vörösök…”

Próbálom elképzelni az Új Írás magukba roskadt, kommunista szerkesztőit, amint 1961 kora tavaszán, Nagy Sándor írásának elolvasása után tétován egymásra néznek: Közöljük? Ne közöljük? Valószínűleg azon töprengtek, mire gondolt, mit akart mondani Nagy Sándor. Mennybe meneszti a kommunistákat, vagy a pokolra küldi őket? Ha valaki vörös lesz, akkor az már nem almatolvaj? Megalkudott vagy jobb belátásra tért a novella vívódó főhőse? Elirtózva nyüszögte – az őt magukhoz ölelő vörösöktől (értsd: kommunisták) vagy megalkuvó önmagától irtózik a gyengeségtől rémülten suttogó Barta Ferenc?

Ma sem tudom eldönteni: a torz világnézete labirintusában tébolygó, szerencsétlen sorsú, hasadt lelkű Nagy Sándor merre kereste a kiutat élete zűrzavaros útvesztőjéből.

Új Írás, 1961. március.Kortünet? Kórlap?