×

Nagy Imre: Várkonyi Nándor

Sturm László

2018 // 05

Irigylésre méltó, akinek módja van elmélyedni Várkonyi Nándor munkásságában. Várkonyiéban, akinek irodalomtörténeti monográfiákra is futotta az erejéből, élvezetes kritikákra, írás- és tájtörténeti munkára. És mindez mégis másodlagos az egyértelműen főműnek tekinthető Sziriat sorozat négy vaskos könyve mellett, amely az egyetemes kultúra történetét helyezi zavarba ejtően és lelkesítően új fénybe, vitathatóan, de megragadóan, még a szkeptikusokat is fölfigyeltetve a – szerző szavával – „megdöbbentő analógiákkal”. És mennyire jellemző a 20. század történetére, hogy a négy rész közül három (aVarázstudomány, Az ötödik ember és Az elveszett paradicsom) csak a kilencvenes években láthatott napvilágot (de a sorozatkezdő Sziriat oszlopai teljes változata is). És mennyire jellemző – az élete javát pécsi könyvtárosként ledolgozó – Várkonyira, hogy ilyen műveket képes volt az íróasztalfióknak írni. Műhelytitkairól, személyiségéről sokat megtudhatunk Pergő évek című önéletírásából és a máig csak részlegesen publikált levelezéséből.

Könyve elején Nagy Imre a Pergő évekre támaszkodva tér ki az életrajz fontosabb tényeire, fordulataira, felismeréseire. Ezek az első oldalak azok, ahol az olvasó egy kicsit megijedhet, mikor négyszer-ötször olyan kifejezésekkel találkozik az önéletrajz mibenlétét tárgyalva, hogy „kettős megelőzöttség pozíciója”, „másodlagos diskurzust képező betétszövegek”. Csak nem tér rá a szerző a tudományoskodó semmitmondás vakvágányára? És aztán szinte hálás az ijedtségért, mert annál jólesőbb a megnyugvás: a monográfia nyelve ettől a pár kitételtől eltekintve világos, érzékletes, tárgyilagos. Méltó Várkonyihoz, akinek a stílusát így jellemzi: „mintha egy bölcs professzor lejönne a katedráról, és egy kávéházi asztalnál a köréje gyűlt társasághoz intézné szavait. Egyszerűen, szemléletesen, s bár minden mondata mögött szakkönyvek sora húzódik meg, ezt szerényen elrejti, s szavainak fedezetét a személyes élmény biztosítja. Érezzük, hogy aki beszél, meghitt viszonyban van tárgyával, s ez a szeretet átsugároz a hallgatókra.”

Nagy Imre saját személyes megragadottságának is többször hangot mer adni. Például így: „Ezért ha az ember Hamvasról beszél, ugyanazt érzi, mint Várkonyiról szólva: mindig hiányérzete támad – önmagával szemben.” Vagy – finom utalással arra, hogy a monográfiaszerző egyben a 18–19. századi irodalom kutatója – így: „Ha a Magyar Dunántúlt olvassuk, egy szavakból épített csendillába képzelhetjük magunkat, onnan nézünk körül, miközben hallgatjuk az elbeszélőt.”

Aki ismeri valamennyire Várkonyit, az öreg bölcs képe él benne. Ezért mintha egy elsüllyedt Atlantisz bukkanna újra felszínre, amikor a monográfia elkalauzol az író ifjúkorába. Várkonyi 1896-ban Pécsen született, de hároméves korától tizennyolc éves koráig Nyitrán élt (ezért „számára a Felvidék elvesztése […] az ifjúságtól való megfosztatás kínjával sajog” majd), ezután pesti egyetemi évek, katonáskodás, nevelősködés következik, és 1924-ben köt ki Pécsen. Az önéletrajzírót idézi Nagy, aki visszatekintve feltörések és visszahullások sorozatának látja és a „gejzír” képével szemlélteti ifjúságát. Két mestere: Höllrigl József (nyitrai gimnáziumi rajztanára, muzeológus) és Riedl Frigyes, pesti egyetemi tanára. Az egész életútra pedig „háromféle szerep alakzatát” vetíti az önéletrajz útmutatása mentén a monográfiaíró: a „bűnös fiúét”, a „sértett férfiét” és a „remetéét”. „A bűnös gyónt, a sértett mentséget és önigazolást keresett, a remete beszéde pedig a számvetés.” Az ifjúkor rajzát Nagy a maga sajátos tabló-módszerének megfelelően (a monográfia alcíme: Portré és tabló) két barátság ismertetésével egészíti ki. M. Pogány József egy kulcsregényben írja meg fiatalságukat, Révay József pedig tanítványból lesz szellemi társ (a filozófus gróf nem tévesztendő össze se a kommunista kultúrdiktátorral, se a klasszika-filológussal).

A továbbiakban az egyes műveket-műcsoportokat veszi sorra a szerző. Kitér a keletkezés körülményeire, a fogadtatásra, az irodalomszemlélet mögött kitapintható hatásokra (Dilthey, pozitivizmus, szellemtudomány stb.), Várkonyi népi írók iránti rokonszenvére (ami nem akadályozza meg, hogy Weöresnek is mestere legyen), a művek szellemiségére, alapvető tételeire. Alapos filológiával feltárja a különböző kiadások eltéréseit, egyben a cenzúra logikáját. A Sziriat tetralógia besorolásának kulcsát Bécsy Tamással egyetértve abban látja, hogy ezek a művek nemcsak tudományosak, hanem egyúttal esszék, regényes látomások. Az élvezetes olvasmány nem tudománytalan, hangsúlyozza, hanem vitatható állításaival is nyitva hagyja „a tudományos értékek máris megmutatkozó és a jövőben esetleg tovább gyarapodó esélyét”. Az esztétikai és a tudományos olvasásmód közös nevezője a „modernitáskritika, a XX. század egyik fontos eszmei és irodalmi törekvése”. Várkonyi legfőbb szellemi rokonát természetesen a szerző is Hamvasban találja föl, ők ketten termékeny alkotói kapcsolatban is álltak, és különös módon még számos életrajzbeli párhuzam is fennáll közöttük (felvidéki ifjúság, budapesti egyetem, frontszolgálat, könyvtárosság). A különbségeket Nagy főleg abban éri tetten, hogy Várkonyi a két háború közti kor irodalmát inkább a népi mozgalomra hegyezi ki, míg Hamvas az esszéíró „lényegkeresőkre”, előbbi inkább művelődéstörténész, utóbbi inkább filozófus. „Ha Várkonyit olvassuk, tanítványnak érezzük magunkat, ha Hamvast, akkor beavatást remélő adeptusok leszünk. Ha Hamvas felől olvasom Várkonyit, akkor olykor elfáraszt a hatalmas ismeretanyag rendületlen görgetése, ha pedig Várkonyi után veszem elő Hamvast, szinte lebegni kezdek, s a távolban olykor csak elmosódó horizontokat észlelek.”

Várkonyi szemléletének és módszerének lényegét azok a meglátások közvetítik leginkább, ahol Nagy arról ír, hogy Várkonyinak már az irodalomértelmezésében az élményközpontúság uralkodik: „figyelme a pszichognózis és az intuitív átélés által az önkifejezés konstruktív mozzanatával társul, sőt, ennek közegében formálódik. […] módszerét tudományos expresszionizmusnak lehet nevezni”. A meg­ismerés nem szakad el nála a saját életétől, a személyiség mérlegén ítéltetik meg a leírt szó. Értelmezőként is a művek mögötti személyiséget, vagyis az „alapélményeket s a világhoz való viszonyok, attitűdök erővonalait igyekszik feltárni”. Nem hisz a tiszta irodalomban, „a szellem küldetése szerinte az élet rendezése, irányítása”.

Nagy megállapítása szerint Várkonyi egyik alaptézise a mikro- és makrokozmosz összefüggése. Számára a személyiség, az élmény mint mikrokozmosz jobb iránytűt ad a makrokozmosz felmérésére, mint a személytelenített tudomány épp adott állása. Inkább követi alaposan átrágott intuícióit, mint a bevett nézeteket. Hasonló meggondolás (megérzés) alapján értékeli többre az előidők kozmikus távlatú tudását a későbbi beszűkülő racionalitásnál, és tartja eredendőbbnek a szellemit az anyaginál. A személyiség a teljességre vágyik, a tudomány elvész a részben. A kozmikus élmény teljességét ezért az önkorlátozó tudománynál (egyelőre?) sok vonatkozásban jobban közvetíti a mítosz és a rítus.

Ha a mikro- és makrokozmosz egylényegű, akkor miért ne a számunkra jóval intenzívebben, sok­oldalúbban megközelíthető mikrokozmoszból induljunk ki, kérdezhetné Várkonyi, és ez alapozza meg újfajta geocentrikusságát. Az ilyen világszemlélet a reneszánsz műkedvelő típusát újítja föl, a nagyságában is könnyen támadhatót. Várkonyi saját szavait idézi Nagy: „Talán dilettante szeretnék lenni, ahogyan a Mediciek korában értették: minden szép, jó és igaz dolog kedvelője, innen és túl a művészetek és tudományok határain.”

A könyv második, „tabló” részében – az össz­terjedelem mintegy felében – a szerző Várkonyi irodalmi kapcsolatait vizsgálja. Külön fejezetet kap Hamvas, Kodolányi, Weöres. Rajtuk kívül a pécsi irodalmi élet társaságai, folyóiratai, kevésbé ismert alakjai kerülnek még előtérbe. Talán Rajnai László még igen, de Sásdi Sándor, Dénes Gizella, Zsikó Gyula, Solymos Ida, Lovász Pál, Mohácsi Jenő, Bertalan Cornélia, Villányi Andor stb., stb.: ki tud róluk? Ki olvassa még őket? Pedig Nagy Imre lendületes miniportréi után úgy érezzük, érdemes lenne az irodalmi emlékezetben egy-egy főművet vagy legalább egy-egy részletet tőlük is megtartani. (Pro Pannonia, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben