Beszélgetés egy másik Sátánnal

Nem találtam több bizonyítékot,
mondta, láttam, amint a dombon
fölfelé araszolva félúton a Sátánnal
találkozott. Átkarolta, úgy léptek be
az ég kapuján, ahogy a hontalanok
járnak, riadtan. A szárnyas alkony,
mint jelenvaló, akkor a borostyán
színeit idézte: sárga, zöld, mézszínű,
égő vörös, bizalmatlan? megértem,
a fosszilis fenyőgyanta illóanyaga
körkörös, továbbgondolt gondolat.
Megkérdezném, a tüllruhát, amit az
asszony testére tapasztott valami épp
arra járó fuvallat, és láthatóvá tett
minden idomot, amit Isten keze egy
arra alkalmas férfibordából a teremtő
időben vagy a teremtés után, korabeli
minta alapján létrehozott. Jelzem,
a forma tökéletesnek mondható, mi
több, férfiszemmel nézve ötletes,
a Sátán? pusztán ismerős. sokkal
több: megfogalmazhatatlan ez a
kapcsolat, nem mondhatok mást,
félem Istent. Ön merő óvatosságból
nem válaszolt a kérdésemre, vagy
az alkonyat miatt? Hispániában
ismertem meg őt, mielőtt hajóra
szállt volna, a tarifai piacon mézes
borra invitált, aztán együtt kerestünk
adakozó nőt a hosszú hajóút előtt.
Nem tudtuk, mi vár ránk a túlsó parton,
ő persze tudta, később ez is kiderült,
mert Istennel pusmognak minden új
Hold idején hahotázva a Mennyország
Verandáján. Szófoszlányok röppennek
ki az univerzumba, összerakhatatlan
félmondatok. Járatlanok vagyunk, ön
is, én is járatlan vagyok. Legközelebb,
ha ön is akarja, visszatérhetünk az
alkonyatra, hiszen megannyi kérdés
maradt megválaszolatlanul.

Napforduló

A jónak mondható vérvonallal
bíró lipicai mén, anyja Beatrix,
jegyzett tenyészkanca, apja Leo,
spanyol–nápolyi nagytestű csődör,
Szentiván ondónevelő éjjelén,
a vadvirágos réten, hol mályva,
kakukkfű, zsálya, meg különféle
pipitérek ontottak bódító illatot,
az épp ivarérett korba lépett mén
sárló nóniusz kancának udvarolt,
tapasztalat híján, életében először,
a vadvirágos réten a szentiváni
éjen, az ereszkedő harmatban,
melynek cseppjeiben egyen
egyenként tükröződött a fogyó
Hold meg a Földről látható
csillagok, a keselylábú helyre
kis kanca a jó ízlés határain
belül kellette magát, az ifjú
csődör prüszkölve, ínyét
felhúzva megmutatta ép,
aranysárga fogsorát, benne
a smaragd ragyogású katángot,
vért serkentő vadrózsát, violát,
egymás oldalán felvirágozottan
nyargalták át a Szentivánéji
éjszakát, patáik alól pacsirták
lebbentek fel, fel az égbe,
ügetésbe váltott a vágtatás,
majd lépésbe, aztán lépésről
lépésre, meg-megállva, hátra-
-hátranézve, a nóniusz
tündérleány beletörődött az
esedékes, régen várt csodába.