Szávai Géza: A lábnyomok

Szávai Géza legújabb regénye, A lábnyomok sok tekintetben összesűríti a szerző eddigi műveinek jellegzetességeit. Párhuzamosokat rajzol elénk, „rímelő emberi életeket”, akárcsak az előző könyvében, a Makámaszútrában, de a háttérben őrölnek a történelem kerekei, befolyásolva a halandó sorsokat, mint a Székely Jeruzsálemben vagy a Kivégezzük nagyapádat című regényben.

De A lábnyomok bizonyos szempontból a mágikus realizmus családtörténeteire is emlékeztet. A mágia helyére azonban a történelem kerül, az avatkozik be, hiszen ahogy Cseh Tamás és Bereményi Géza is mondja, Európa közepén-szélén „a világ varázstalanítva lett” (Szerelmes dal). Több generációt ismerünk meg, kezdve a mártírhalált halt vagy 1949-ben bebörtönzött dédapákkal, a megalkuvó unokákon keresztül a talajvesztett dédunokákig. A nevek és a történetek ismétlődnek. Deák András mindkét unokája az András nevet kapja, s az ő gyermekeik is mindketten Annák lesznek. A két férfi élete egyébként is párhuzamosan fut: a Házas Diákok Otthonában kötnek ki korai nősülésük után, akárcsak ősük, Deák Emma, Becze András anyja, Bálint András nagynénje. Kapcsolataik azonban mintha inkább egymás tükörképei lennének. Bálint András feleségével, Keller Évával tökéletes burokban él, szerelmük teljes és elemi, míg Becze András kapcsolatát Krasznár Lilivel inkább a szükség szüli. Utóbbi következménye többek között az is, hogy elválnak, s a nő Nyugat-Németországba házasodik be. Ennek ellenpontjaként Bálint Andrásnak egyik szeretője, Keller Zelma – aki nem mellesleg Keller Éva nővére! – Kelet-Németországban él. A két férfi lelki alkata is merőben más. Bálint András halad előre, az állambiztonság főhadnagya, míg Becze csak kallódik. Lányaikban azonban párhuzamosaik ismét találkoznak: mindkettő óriási szeretettel halmozza el saját Annáját, s végül mindketten magukra hagyják őket.

Nemcsak ez a két figura paralel egymással, hanem a szereplők életének mellékszálai is. Egymás mellett futnak a viszonyok – Keller Éva Cikmántory Richárddal való afférja, Bálint András Kolosi Nórával és Keller Zelmával való kapcsolata. Megférnek egymás mellett, ugyanis a házaspár szerelme két hétfejű sárkány egymásra találása. „Akinek hét feje és hét esze van, Koma, az igazán tudja, hogy csak a hét-hét fejes, teljes, nagy pillanatok számítanak, bármi is történjék néhány, időközben elcsavart, mással elfoglalt fejünkkel” – mondja az egyik mellékszereplő, Vörös Ágnes magáról és férjéről, Kenézy Pálról, de az idézet a Bálint–Keller párosra is teljesen igaz.

De máshol is metszik egymást a párhuzamosok, ez a metszéspont pedig leginkább Ráduly Józsefhez, Komához köthető, aki mindkét fiúnak, Bálint és Becze Andrásnak is egyfajta nagyapafigura lesz Deák András helyett, sőt, még az ő gyermekeiknek is ő lesz a „vigyázója”. Realitásérzéke átmenti minden korszak viszontagságain, így rálátása van mindegyik generációra. Ez a bizonyos Koma összeesküvéssel vádoltatik, s börtönbe is kerül Keller Arnold és Kenézy Pál professzorok társaságában. Mikor kiengedik, mindkét férfi „félözvegyével” együtt hál, ismét egyfajta helyettesítőként. Az adott történelmi szituációban mindez teljesen természetesnek hat. Ez a történelmi szituáció pedig nagyon fontos, akkor is, ha ezt nem teszi teljesen explicitté a szerző. Hiába a mágikus realizmust idéző családtörténet, ezt a sztorit nem lehet leválasztani arról, hogy hol játszódik: Romániában, s felteszem: Erdélyben. A családi mintákat meghatározza a mindenkori közeg, különösképpen akkor, ha diktatórikus jellegű.

Az életek egymásra íródását a szöveg időkezelése is segíti: az elbeszélői nézőpont váltakozik, nem teljesen lineárisan halad előre – ezt a fajta szerkesztési módot Szávai Géza más könyveiben is előszeretettel alkalmazza. A sajátos időteret oszlopként tartják a folyamatosan visszatérő motívumok. Megjelenik a borotválkozás szimbóluma, amelyet már ismerhetünk a Kivégezzük nagyapádat című regényből, s amely itt az arc „lemetszése” helyett a következőt jelképezi: „Tisztelet, amit kiérdemelsz magadtól, tiszteled vele a világot, élőket, holtakat is. És praktikus, mert a fenébe, ha szétverik a pofád, frissen borotváltan az se annyira kellemetlen, és a szanitécek is másképpen állnak a hordágyad mellé…” A lábnyom motívuma sem idegen a szerző korábbi műveitől. Ahogy a cím és a fedőlap is mutatja, ebben a kötetben ez lesz az egyik legfontosabb kép, amely számos perspektívából nézhető.

Egyik ezek közül a regény formájára vonatkozik: a történetek láncszerűen kapcsolódnak össze, akár a lábnyomok a hóban. Hasonlóak egymáshoz, de mégis különbözőek – maga az alcímben megjelölt műfaj is utalhat erre (Történetlánc). De jelképezheti a generációk közötti összemosódást is: ahogy a férfiak az őseik nyomdokába lépnek, megismétlik azok történeteit. Ugyanakkor a szerelmet is implikálja: két ember olyan mértékű egymásra hangolódását, hogy már-már eggyé olvadnak, akárcsak Keller Éva és Bálint András, akiknek közös öngyilkossága is – groteszk módon – ezen egyesülés felé mutat. Ezt a szimbolikát viszi tovább és terjeszti ki Vörös Ágnes, Kenézy Pál felesége, mikor azt mondja: „Két ember akkor is egyetlen pár lábnyomot hagy, amikor egy ember ölben viszi a gyerekét.” De van egy prózai értelmezése is a páratlan lábnyomnak: Deák András – akinek a szelleme képletesen ott lebeg a szereplők felett – után csak a háborúban amputált lába maradt meg.

Egészen más jelentést kap azonban a lábnyom a különböző generációk szimbolikus értelmezésében: Rádulyék, a legidősebbek számára a nyomhagyás annak érdekében fontos, hogy saját igazukat tényszerűen alátámaszthassák. („Jelzőtüzeket gyújtottunk, leszállt egy felségjelzés nélküli repülőgép […] A vidék lakóit ki lehet kérdezni, láttak-e a mezőn 1949 februárjában repülőgép-futómű nyomokat, idegen katonai bakancsnyomokat.”) Becze András ezzel szemben már a nyomok eltüntetésére asszociál, húzva unokatestvérét, aki az állambiztonságnál dolgozik. („Olyan hó kellene, amelyben nem lehet lábnyomot hagyni. […] Hogy ne lehessen nyomozni.”) Bálint Anna pedig, aki felnőve teológus lesz, mintha jelképesen egy olyan hóra vágyna, amely kegyelmet ad, megtisztít. („Bálint Annácska mosolyogva képzelt el olyan gyors és sűrű hóhullást, amelyben egyik lábadat leteszed a behavazott mezőre, és miközben másik lábaddal tovább lépsz, azalatt lábad nyomát betakarja a záporozó hó.”) Mindhárom hozzáállás jól mutatja a generációk természetét: az igazság hajszolását, annak eltussolását, végül az újrakezdés lehetőségét látják bele ugyanabba a szimbólumba. A hó természeti jelensége egyébként rendszeres kísérőeleme a történeteknek, egy ízben intertextus formájában is megjelenik Ráduly József visszaemlékezésében (Karel Čapek: A lábnyom I.).

Mindezen generációk közül mintha a középső lenne a legnehezebb helyzetben. Az Írók Boltjában, a kötet bemutatóján is elhangzott erről néhány gondolat: „Bán Magda felvetette a középső generáció meghatározó szerepét a regényben, amire Szávai Géza személyes életéből hozott példát: családjában ő az első fiú, aki nem járt sem háborúban, sem börtönben, sem fogságban. Generációja tagjaiból fiatal korukban a szocializmus kisöpörte a természetes birtoklási ösztönt, aztán ötven-hatvan éves korukban fordult számukra egyet a világ, és mást se hallottak, mint hogy a magántulajdon szent. »Mi tehát a két legérzékenyebb életkorban értünk meg egy dupla rendszerváltást« – fogalmazott az író” (Laik Eszter, A fél lábnyom titka, Irodalmi Jelen Online, 2017. május 26.). A regényben e generáció szülöttei nem tudnak megbirkózni az élettel. Becze András alkoholista lesz s emigrál, unokatestvére, Bálint András pedig kettős öngyilkosságot követ el Keller Évával, habár utóbbi eset romanticizálódik a szerelem nevében. Az ő gyermekeik, tehát a legfiatalabb nemzedék számára pedig egyszerre nyílik meg a világ, és esik szét. Bálint Anna igényét a biztos pontra a teológia nyújtja, s maga Isten; míg Becze Anna esetében eltűnt apja kerül ebbe a pozícióba, s lesz a – kifürkészhetetlen, de mégis – bizonyosság.

A lábnyomok című kötet az emberi kapcsolatok sajátos dinamikáját mutatja be. Azt, hogy egy olyan világban, ahol az ember kiszolgáltatottságra teremtetett, mennyire fontos mégis kötődnie valakihez. Hogyha elvették a fogódzóit, hogyan tud helyettük újakat, másokat kreálni. Még akkor is, ha ezek csak másolatok, s mint ilyenek, hamisak. A töredezettség ellenére nagy ívű családtörténettel van dolgunk, akkor is, ha tudjuk: a családregényeknek már vége van. (PONT, 2017)