×

Lét és nemlét között; Gondolatok a képtárban

Lackfi János

2018 // 05

 

Lét és nemlét között

Felcsendül az ősi, tejes sírás,
ez a nehéz, nem a helyesírás,félálomban dülöngélni lassan,
míg karodban nyikorgó csomag van.Ebihalból hogy bomlik rugalmas,párnás test, mely nem hagyja, hogy alhass?
Este van már, éjszaka is lesz még,tántorogni édes kötelesség,a masinát leteszed szép halkan,
kettőt lépsz, és máris csatazaj van.Fel kell venni, itt már nincs mit tenni,
ó, jaj, meg kell enni, meg kell enni!

Ahogy a hó a föld feketéjét,
úgy borítja bőre szervek éjét,
fehérsége csipkefüggöny, zizzen,
angyalbolyhok, nyárfavatta itt lenn,
s mint a kókuszreszelék a hóban,derengése éppolyan valótlan.
Fehérebb egy kicsike halottnál,
fel kell nőni, élni, íme, ott vár,
mintha ringatózna ócska bárkán,
aljas módon vízre lökve, árván,
ha felébred, hullám körbelengi,
ó, jaj, meg kell enni, meg kell enni!

Bensejében ketyeg egy zsebóra,
jár az éhség éles mutatója,
felébreszti, mikor falni kéne,
a világot betermelni élve.
Kínok, vágyak, kéjek csíraszála
pöndörödik egy kis tokba zárva.

Türelmetlen akar növekedni,
nem éri be avval, hogy ő ennyi,
teli szemmel szívja be a látványt,
nappal lisztjét, éjszakai kátrányt.
Foglalatból zafírkő mered ki:ó, jaj, meg kell enni, meg kell enni!

Olvadozik tudat jege benne,
szögeket ver a vak végtelenbe,
az arcokat felismeri lassan,
pont-pont-vessző egy korongalakban.Kolibri-figyelme fel-le röppen,pördül-fordul, táguló körökben.

Csak a szülő sápad, mint kísértet,
gyermekéből sistereg az élet.Kiszökött anyatest-kalickából,
őrizni kell, el ne nyelje távol.Elsüvít, nem hozza vissza senki,
ó, jaj, meg kell enni, meg kell enni!

Ezt a házat egyszer majd elhagyja,
héjakat növeszt, akár a hagyma,
amije van, szórja égre-földre,
rablóbanda gazdagszik belőle.Lábnyomokkal üzen a homoknak,
körülötte ködök kavarognak.
Kiszáradtan itt marad szülője,
ki most alva bukdácsol előre.Rátapadtan kis rongybaba-terhe,fájdalomban sírva, tekeregve.Élettáncát, haláltáncát lejti,
ó, jaj, meg kell enni, meg kell enni!

Gondolatok a képtárban

Hová lépsz most, gondold meg, kétszemű!Az emberiségnek kiürült zsákjainDisznósajt-formán összeaprítottKépkockákon a halhatatlan kérdés:„Hogy míg a pixelt milliók zabálják,Az emberagyban gondosan lepárolt,Ördögésszel, angyalszívvel kiérleltFestmény mire jó még egyáltalán?”Miért e kosz? Hogy minden ablakunk

Más tájra nézzen? Hogy Eiffel-toronyVagy Grand Canyon vakarja lelkünk?

Hisz mindezt tudja már a fénykép!Minek e kosz? Terpentin, mattrészegFestő-verejték, pudvás kenceszag.Szép lány a képen, kit a nyamvadt piktorÖngyilkosságba hajszolt. Hát az ott?Egy pöfeteg bankár portréja, mindenSzőrszál jól látszik arcán, a pénze mindElment kártyán, éhen halt a család.Itt a neves király pózol, azért ülLovon, ne látsszék termetén, hogy púpos, Profilból mutatva, mert félszemű,S mert így eltakart lába kacska láb.Nem kell hazudni – mindent látni sem!Hány felkent zseni indult csúcsra már,Vállalt csúfolást, éhezést, nyomort,Hogy nagy festő legyen, s liftbe szorultSzerencsétlenként verte a kabinnakAcélfalát élethosszan, hiába.Ez csendélet, mely csendben elrohad.Ez szentkép, mely előtt kutya se térdel.

Turkálós göncök keretre feszítve:Tessék megvenni, ím az univerzum!

A művészet szabaddá tesz, röpülhetLelked… Bár eközben engem négy fal köztSzemem rongáló bolonddá aláz.

Ez itt barátok víg borozgatása,Igaz, festője magában iszik.

Hát füllentünk kicsit, hogy szebb legyen!

Próbáltunk mindent: absztrakt, szürreál, Rothadás, vér, giccs, fényszöszös mese…

Világ röheje, képtár a neved!Mit ér egy kép? Megnézed, lépsz odább…Vagy partikra a gazdagok kibérlik…

Unott diákok ásítnak előtte…

A képektől tán lett jobb bármi is?Arra valók, hogy sablonos krimikbenLézernyalábok közt a műkincsrablókAkrobatikázzanak, s árverésenRitkaságra költsön a fegyvermágnás.

Hasogassuk szét Van Gogh látomását?Greco arcait sósav marja ki?Vesszen, mit őrült vulkáni erőLökött ki magukat csontig emésztő,Végsőkig elszánt fickók keze szárán?Hányan elhitték, hogy egy derengőJászol majd meglágyítja mind a zombit…Hogy ki a cédrus, vízesés cafrangosIzzását nézi, nem ver gyermeket…És volt, aki hosszúkás női fejekkelHitte a világot megváltani,Közben tüdőbajos lett és magányos,De képügynöke jól járt posztumusz.Hát ki mindenkinél komolyabban vetteKrisztus kínjait, zöldes, üszkös testetPingált, meg narancsos napban ázó,Libegő, sistergő feltámadást?Legyen a jussa egy luxusebéddelTorkig lakott turista büfögése?Jó, túlzok, de az ember beleőszül,Látván a rágón kérődző párocskákTanácstalanságát barokkos pompa,Aranyba metszett reneszánsz előtt.És bár papolunk szolidaritásról,Fegyverkezésre, űrprogramra több megyÉvente, mint miből mindenki ehetne,S a világ egyik fele kidobálja,Ami nem ízlik, de élet lenne másnak.És harcolunk a túlnépesedéssel,

Kondomot osztunk, kiszabva, kinek

Van, kinek nincs joga a létezéshez,Pedig magunk összehúzva kicsitMind megférnénk e nyirbált planétán.

És mégis, mégis, kevesebb pampogás,Több tett többre visz, mintha szidjukA királyokat, rendszert, végzetet.Fessünk vagy vigyük valakinek szatyrát,Adjuk át a helyet, koldusnak péksütit,Ilyen gügye kis lépések hozhatnák,Ha elszaporodnának, hogy élhetőbbKocsma lenne ez itt, s mindenkié!A fejünkben bár egyedül vagyunk,Azért minden fej más fejekre nyílik,Azért van rajtuk kémény, ajtó, ablak.

Míg van szemed, szád, ne csüggedj, komám!Kuporgass némi ragacsos virágport,Mit összeloptál, méz lesz abból ám!S ha sok sejtben sok-sok emberke termelSok látomást, s befőttnek elteszi,Úgy képkonzervvel jóllakhat világunk,S mindegy is, neten terjed vagy egyGalériába kell elmenni érte…Hússal és vérrel lesz az festve mind,S nem puszta foltok odapacsmagolva,Melyeket csak akadémikus hantaTesz művészetté: felszentelt szutyok!Ez hát a sors? Végtelen mozgólépcső?Csak kattogás, arcok és létezők,Míg le nem tép mindent a rothadás?Mi dolgunk a világon? ÖsszeszőniA vízszintest meg a függőlegest:Szálakból vásznat, képen távlatot.Ha képesek vagyunk százezer évetVagy százezer kilométert repülniFejben, akkor ne picsogjunk sovány,Diétás koszton, szappanoperát, Pornót, horrort nyammogva vigyorin,Legyintgetvén, úgyis mindenki nagy franc…Mi dolgunk a világon? Úgy tenni,Mintha élnénk, nem dobálva szétPerceinket a nagy semmiségbe.Előttünk jelen áll, nem múlt s jövő.Nagy hangzatos pufogtatás helyett hátA mostot ragadjuk tüstént nyakon,Egy puzzle-kockát tegyünk az egészhezMindannyian – az összkép összejön,S apáink porló markába belecsapvaMondhatjuk majd, hogy ma sem hasztalanÜtöttük végül agyon a napot!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben