×

Tolnai Ottó: Nem könnyű. Versek 2001–2017

Bányai Tibor Márk

2018 // 05

Tolnai Ottó életműsorozatának harmadik darabja a 2001 (a fülszöveg szerint 2011) és 2017 között írt versekből nyújt válogatást. Mivel a vajdasági író művei a kilencvenes évektől kezdve Magyaror­szágon jelennek meg, így az életmű második fele nemcsak egyre ismertebb, hanem már az irodalmi kánon részét is képezi. Ebből a hatalmas méretű oeuvre-ből jelen kötet leginkább az összegző-számvető hangvétel révén emelkedik ki, például: „Az istálló durván saralt mennyezetét / tartó fényesre csiszolt göcsörtös / oszlophoz megyek / szeretem magas csontfényét” (Táp avagy egy abszolút stabil síndarab). A szövegek megformáltsága egyenletes színvonalú, profi munkára vall. Ugyanakkor már a kötet cím(adó vers)e is mintha a költői megszólalás nehéz(kes)ségét állítaná középpontba: „nem könnyű / ilyen (milyen) formában megverselni ezt a történetet / a prózaíró örül a történetnek figyelmesen / egyik sarokból a másikba futva / szövegébe szövögeti finom ezüstös drótjait”. Ilyenformán ez a saját formanyelvét, bevett eszközeit mesterien variáló kötet önként vállalja fel a megcsináltság ódiumát.

A bőbeszédűség olyan fokú, mintha a szövegek kontrollálatlanul, automatikusan folynának. Mintha a szerző semmit sem hagyna ki, ami írás közben eszébe jut. A nyelvnek ez a túlcsordulása felfogható egyfelől a szabadság kifejezésének, de a helyenként fárasztóan erőltetett, ap­­ró­lékosan részletező és hosszadalmas leírások már próbára teszik az olvasó türelmét. A ren­ge­teg­felé szerteágazó kulturális utalások a képzőművészet, a zene, a festészet, az irodalom és a filozófia végeláthatatlan arcképcsarnokát nyitják meg.

Tolnai hatalmas lírai tradícióból meríti vendégszövegeit, amelyek segítségével változatos módokon lép párbeszédbe a megidézett elődökkel és kortársakkal. Ebben a – legtágabb értelemben vett – dialógusra épülő prózalírában az élőbeszéd fordulatait jellemzően a tények és a képzelet folyamatos egybejátszása emeli költőivé: „nagyszüleim tisztaszobájában volt egy falvédő / nagy disznóvágásoktól védte a hófehér falat / melyen vadász fújta hallaliját / szerettem hallgatni azt a kürtöt / jóllehet már akkor is inkább ködkürtként szólt / már akkor is visszavont hallaliként hangzott / mert csak az képes összehegeszteni / a moly által lassan felzabált falvédőkürtje / csak az képes összehegeszteni a lélek / vaskapuig szóló rianását / a világ irdatlan sebét” (A visszavont hallali).

A versek motívumainak fő forrását a szerző saját, biografikus környezetének konkrétumai adják. Ezekhez a kézzelfoghatóan plasztikus tapasztalatokhoz kötődnek a történelmi és aktuálpolitikai kitekintések: „jóllehet szerbia népe / mórahalomra jár tisztálkodni / a migránsok bokáig sárban / akárha egy csillogó borbélyműhely / zsilettfüggönyén át nézik / tátott szájjal nézik őket” (A Velem mi lesz című költemény mellékdala). A mindennapok elhanyagolható, de mégis bizalmas jelentéktelenségeinek rögzítése egy olyan magánmitológiát bontakoztat ki, amely részint a rokonok és ismerősök magánérdekű dolgaiba, részint a vajdasági művészvilág kulisszatitkaiba enged bepillantást. Azonban óhatatlanul intimpistáskodásba hajlik ez a kollokviális regiszter azokon az oldalakon, ahol huzamosan kisebb a poétikai felhajtóerő.

Az önértelmezés továbbra is Tolnai lírájának centrális kérdése. Az önismeretre törekvés mind az alkotómunka, mind az életrajz vonatkozásában a saját költészet szakadatlan magyarázatához és kritikai olvasatához vezet. A beszélő a gyakori pontosításokkal és helyesbítésekkel önmagát zökkenti ki éppen aktuális pozíciójából: „pedig azt szerettem volna / én legyek az első határon túli / kisebbségi költő / kinek kéglije (alkóvja cellája) elefántcsonttoronyként ragyog” (A szekrényajtók még mindig rosszul zárnak). De ebben a folyamatos kizökkenésben állandó marad az, ahogyan a megírtság reflektálása mindig kellő humorral és öniróniával párosul: „valami beadványt megfogalmazni arról / velem / felségvizeimmel / tisztaköltészeti felségvizeimmel mi lesz”(Velem mi lesz); „kései kísérleti költészetem” (Lábatlanok avagy a kereszt megtalálása).

A rendszerint nagybetűs mondatkezdés a hagyományos verstani kötöttségek (metrum, rím) és interpunkció nélkül tart a verset lezáró pontig. A Tolnai-féle szabadvers (esszévers) egyik kedvelt szövegképző eljárása az újraírás és a különféle ismétléses szerkezetek alkalmazása. A permutációk, kombinációk és variációk egy ponton túl azonban már-már kényszeresnek vagy egyszerűen túlírtnak hatnak. A soroló jellegből adódó redundanciát sikeresen oldja fel az improvizáció, amikor félbehagyások és újrakezdések akasztják meg a monotonitást. A többsoros zárójeles közbeékelések is még fragmentáltabbá teszik a szövegeket, mintha a szerző a tudatos szerkesztést készakarva a véletlen játékának vagy a szertelen spontaneitásnak szolgáltatná ki.

Tolnai Ottó műfaji határokon és kötöttségeken átívelő költészetének legújabb állomása már csak azért is merész vállalás, mert saját esendőségével a lehető legtermészetesebb nyugalommal néz szembe, miközben lehetőséget ad olyan bonyolult asszociációkra és konnotációkra, amelyek nyelvileg megújítják és állandó mozgásban tartják a kezdetektől fogva jellemző anekdotikusságot. (Jelenkor, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben