×

Vida Gábor: Egy dadogás története

Balázs Géza

2018 // 05

DE-vel kezdődik, és de-vel ér véget. „DE-vel nem kezdünk mondatot, nyilatkoztatta ki apám, én pedig azonnal rávágtam, hogy de…” „A fél életművem már a polcon. És ha valaki megkérdezné, hogy ennyi az egész, akkor azt is mondhatnám, igen. De…” Családregény, nevelődési regény, modern nemzetiségi regény. Az 1960-as évektől 1990. január 15-ig. Család, iskolák, katonaság, egyetem. Napjaink történelme beköltözik az irodalomba: sok a számomra is ismert név, arc. Világok: erdélyi anya – partiumi apa, Barót és Kisjenő (meg Arad), román–magyar határ (Kisjenő), a Csonkatorony és a világosi vár között. S a fontos tanulság, amit a határokon innen aligha ért a magyarországi magyar: a székely nem tud mit kezdeni az alföldi (partiumi) magyar érzelmi kultúrájával. Vagy másként: nem összemosható a határon túli magyarság, a romániai magyarság, a határ menti Partium és a határtól távolabb lévő Erdély kultúrája, nyelve. A regény egyik szereplője – szabad függő beszédben – így fejezi ki: „mint sok székely, ő sem tud sokáig mihez kezdeni az alföldi magyarok érzelmi kultúrájával, nem tudja, minek örülnek, minek búsulnak, mi tetszik, mi nem, mi a vidám és mi a szomorú, mikor kell biggyeszteni, fapofát vágni vagy lelkesedni éppen.” És hát mégiscsak kell kezdeni valamit. Lássuk csak!

A regény nyelvművelő babonával („de-vel nem kezdünk mondatot”) indul, a címben szerepel beszédhiba, a dadogás. Mintha nyelvészeti, nyelvművelő regény lenne. Nem az. Akkor a dadogásról: „Az erdőhegyi iskolában egyetlen komoly ellenfelem van, akivel (!) naponta meg kellett küzdenem, és többnyire alulmaradok, ez a dadogás. Olykor képtelen vagyok megszólalni, verset mondani, felelni, jelenteni, elkérezni, elmondani a legbanálisabb történetet, viccet, és hát szolmizálni egyáltalán nem tudok, elkopogni egy ritmust, vagy énekelni.” Az eredendő (anya)nyelv és kultúra dadog, az új nyelv (román és francia) és kultúra azonban nem. „Románból nincsen semmilyen problémám, erdélyi magyaroknak ez a rémtantárgy, románul nem dadogok…”, „Franciául nem dadogok, csak nagyon nehezen szólalok meg”. Pszichológiai megfigyelés, pszicho­lingvisz­tikai megállapítás (éppen olvasom Thass-Thiene­mann Tivadar most lefordított remekművében, A nyelv interpretációjában [Tinta, 2016]): „A dadogás és más beszédzavarok elsődlegesen az anyanyelvet károsítják, és esetleg nem is zavarják a második nyelvet. A szembetűnő szimptóma oka abban a különbségben található, amely az anyanyelv érzelmi konfliktusokkal teli elsajátítása és az idegen nyelvek nyelvtanának és szókincsének racionális megtanulása között van – utóbbi az Én konfliktusmentes szférájában zajlik.” A dadogás tehát lelki, élettani tünet, orvosi pontossággal szerepel Vida Gábor regényében, de itt nyilván többről van szó. Egy leépülő, kiüresedő, elvesző, gátlásokkal teli és egy rátelepedő, életerős, gátlásmentes kultúra áll szemben egymással. Vagy egy kicsit másként: a dadogás eltemet egy kultúrát, a folyamatos beszéd épít, éltet. Vida Gábor regényében nincs semmi nosztalgia, semmi romantika: „A magányt láttam, az egyedülséget, a hiányt, ami az organikus közösségek felbomlása után maradt, a nyomort és az alkoholt. Nem otthonos az a világ, de az volt az otthon.” Az otthontalanság érzése mellett előszüremkedik a mély, szomorú, kitéphetetlen kötődés a kultúrához, Jókaihoz és Mircea Eliadéhoz, mindahhoz, amit „erdélyiségnek” (transzszilvanizmusnak), magyarságnak neveznek. Miközben folyamatosan visszaszorulnak a hagyományok: részben azért, mert tudatosan pusztítják őket, részben azért, mert a világ menthetetlenül változik. De maradjunk csak a magyarság tragédiájánál, amelyet ilyen pontosan, fájdalmasan kevesen mondtak még ki: „nem tudtam, hogy a romániai magyar társadalom egész korosztályai maradnak ki a kortárs magyar kultúrából, nem szétfejlődés, nem saját út és viszonyrendszer ez, hanem egyszerű leépülés”. A szétesettség és szétesés történelmi, politikai okok mellett lélektani is, s fontos lenne az ezzel kapcsolatos önismeret: „A mi kultúránkban ritka már az olyan ember, aki másokra hosszan hajlandó figyelni, általában mindenki a saját monológját mondja, egymás szavába vágunk, azt a pillanatot várjuk, amikor átvehetjük a szót, hiába mondogatjuk, hogy hallgatni arany, mert pontosan tudjuk, ez ritkán igaz, aki nem beszél, arról azt sem tudjuk, hogy létezik.”

A kisebbségi lét egyik kálváriáját jelentheti a szülőföld megnevezése. Mert az sem egyértelmű mindig és mindenhol. Illyés Gyula írja a Közügy című versében: „Falvak sora / mondja álmában bece- / névként gyermekkori nevét”. A szülőhely Kisjenő (legtöbbször az egykori vízállásjelentésekben hallottuk a település nevét): „Ennek a településnek már a nevével is baj van, mert Trianon után a románok a Chisineu után odaírták, hogy Cris, nyilván a moldáviai Kisinyov (Chisinau) miatt, nehogy valaki összetévessze a kettőt, így lehett Chisi­neu-Cris a román neve Kisjenőnek, amit azután magyarra fordítottak sokan, Köröskisjenő, de ez nem jó, mert az ilyen nevű település Várad mellett van, annak meg a román neve Ineu, amint Borosjenőnek is, meg Csík­jenő­falvának, valamint az Ünőkőnek a Radnai-havasokban. Azt már csak a vicc kedvéért írom ide, hogy a Google Earth egy ideje a moldáviai Chisinau (Kisinyov) mellett is Kisjenőt tünteti fel magyar névként, nyilván honfoglaló eleink laktak ott… Ezért nem könnyű elmagyaráznom se magyarul, sem pedig románul, hogy hol is születtem… Az egyszerűség kedvéért azt szoktam mondani, hogy aradi vagyok.”

Szegénység, kilátástalanság, megpróbáltatások; de egy mély érzelemvilág, a természet szeretete, az óvó család mégis széppé varázsolja a gyermekkort. Talán a legszomorúbb történet, s nem is oly rég volt: amikor az elbeszélő édesanyja (még a romániai diktatúra idején) Magyarországon megveszi gyermekének az Egri csillagokat, másnap ezért behívatja a rendőrség… Aligha lehet érzelmek nélkül olvasni.

Mintha a rendszerváltás előtti magyar irodalmi diskurzus ismétlődne: megírni a nagy regényt, jelen esetben a nagy Erdély-regényt… „A Nagy-Erdély-regényt most nem tudom megírni… Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő… Ez a csak-magyar Erdély mindig is hamis volt…” Másutt, egészen egyszerűen: „Erdély… kisiklik a mondataim hálójából”.

A nyelviség, a megfogalmazhatóság, folyamatos reflexiók-önreflexiók is jellemzik a regényt. Részben az írást. Áradnak, előre-hátra kötődnek a szavak, a történetek: „a nyelv tulajdonképpen egy hatalmas élőlény”. De elmozdulnak, elcsúsznak a nyelvi rétegek is. Mindenekelőtt az alap a nyelvjárás, az anyanyelvjárás: „A gesztus, amivel az embernek az első tájszóra vagy furcsa hanglejtésre megvonják, de legalábbis megkérdőjelezik a magyarságát, olyan, mint egy verbális lincselés, amit nem szabadna komolyan venni…” Pedig a nyelvjárás érték, így gondolja minden nyelvész is: „ha az ember egyszerre több nyelvjárásban van otthon, a világot is többnek érzékeli”. Sőt, akár egy nyelvi ismeretterjesztő írásba is átvehetnénk: „Neked sokkal több szavad van, mint nekem, mondta egyik barátom, és ezt helyesen érzékelte, mert ha az ember egyszerre több nyelvjárásban van otthon, a világot is többnek érzékeli.” A kétnyelvűségi környezetből fakadó jelenségek: „Engem az édesanyámozás mindig zavart, talán mert sokáig magázom a szüleimet, amikor már legtöbb osztálytársam tegezi az övéit, román ismerőseim pedig egyáltalán nem magázódnak a szüleikkel…” Furcsa helyzeteket produkál a kétnyelvűség: „Fjodor bácsi magyarnak tartotta magát, de románul tudott jobban, érdekes keveréknyelvet beszélt, utólag a csángóra emlékeztet, de a magyar hanglejtése alföldi, a román akcentusa meg nem helyi, hanem amit az olténiaiak beszélnek, a román dallamosság és a magyar darabosság furcsa ellentétében állt.” Az anyanyelv (magyar nyelv) fájó hiánya: „Rettenetes tud lenni a hiány, amikor az anyanyelv jelzi, hogy van, és az egyedül beszélt nyelv meg az egyedül beszélt tájszólás tulajdonképpen nincs is, a nyelv közösségi alkotás.” Végül pedig az anyanyelv elvétele: „Rémülten vettem észre, hogy minden szó tiltott szó lehet, így a magyar nyelvet egészében is be lehet Romániában tiltani.”

A nem otthonos otthon mellett ott a közeli határ (a fogható magyar rádió és magyar televízió, az ide látszó fények), a teljesen magyar környezet, vagyis a határon túl, ahol nem probléma magyarul beszélni, értelemszerűen csábítólag hat. A főszereplő elindul a határ felé, de valami titkos erő (életfilozófiának nevezném) megállítja: „a világot mindennap újra ki kell találni, mert csak úgy magától nincsen semmi, s aki a sártengernek ezen a felén nem tudja magának megalkotni az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni…” Ebből fakad magánfilozófiája: „Ilyen vívódások közepette született meg a haladékelméletem, amely röviden arról szól, hogy bár semmi értelme az emberi létezésnek, tehát azonnal véget kell neki vetni, de haladékot adunk magunknak, hátha majd valami kiderül, és akkor megint haladékot adunk, ahogy eddig is. Nem az ember dolga ebben végérvényes döntést hozni. Hogy kié?”

Az író felidéz, rögzít, boncolgat, kisebb-nagyobb általánosításokat, bölcsességeket fogalmaz meg az életről, de kerüli a tanító vagy megmondó megnyilvánulást, sokkal inkább a töprengő, együttgondolkodó szerepében mutatkozik: „Ezt a másságot akartam megírni… csak hát arra kellett rájönnöm, hogy semmiféle másság nincs, vagyis ez a másság nem valamely szubsztancia, hanem az esetlegességek általam szerkesztett sorozata. Másság akkor volna, ha ki tudnám találni lépésről lépésre, mondatról mondatra, mert a múlt sincs magától, bár azt úgy-ahogy megcsinálták a nagyapáim, a szüleim, nekem a jövőt kellett volna, hogy ne csak más legyen, hanem különb és jobb, természetesen. Az urbánus Erdéllyel vagyok adós magamnak, mert ezt a vadságot, befejezetlenséget, elhanyagoltságot, amit nagyon szeretek, már egy kicsit unom, nem vezet ez sehova.” Mintha azt sejtetné ez a tanácstalanságot mutató töprengés, hogy lehet, lesz folytatás. (Magvető, 2017)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben