Petőcz András: …és arcára álarcot teszen

Arcunk médium, mely éppen annyit közvetít belőlünk, amennyit láttatni engedünk, illetve amennyit a másik észlelni képes; de ha a transzcendens felé fordítjuk, akkor talán többet… Petőcz András könnyedén ölt magára régi és új álarcokat (Arcok, álar­cok), hiszen 1981-es szerkesztői Jelenléte óta több mint negyven regény, líra-, esszé- és tanulmánykötet jeleivel bír. Költői megszólalásmódja leginkább az objektív lírához köthető, ám átváltozásai többet árulnak el ízléséről, műveltségéről, harcairól, a mögötte álló útról, mintha pőrén mutatkozna. Petőcz saját költészete kapcsán nem mimézisről, hanem átlényegülésről beszél. G. Komoróczy Emőke „Ezer arccal, ezer alakban” (2015) című monográfiája szerint: „Miközben beleéli magát mások belső világába, saját költői arculata is formálódik.”

A vizuális költészet jegyében fogant experimen­talista korszakától fogva tudatosan építi életművét. Művészetszemléletére Kassák Lajos, Erdélyi Miklós, Tamkó Sirató Károly és Weöres Sándor gyakorolt hatást. Visszatérő motívumai az utazás, a szél, a futás(Szaladni, szemben a széllel; Utazás); a csend és a fénytörés (Fényesség, körülöttünk; Vak csend) vagy az arc, identitásunk kerete, mások tekintetének hordozója (A tekintet). Lírájában szimultán lélegzik az avantgárd és a neoklasszicista hagyomány, a posztmodern imitáció- és alakváltó hajlama. Természetesség, ismétléses alakzatok és fokozott zeneiség jellemzik. Védjegye a szonettforma, amelyet már többször dekonstruált (Behatárolt térben, 2010).

Petőcz rájátszik a nyugatos szerzők modorára – például Ady szimbolista közéleti kötészetére – és ismert szerelmi anekdoták témáira (Juhász Gyula: Üzenet Annának; Ha most itt – József Attila: Vázlat az Ódához). De irodalmi alakokat és fiktív életműveket is teremt, ilyen Salinger hőse, Seymour Glass, a fiatalon meghalt amerikai költő, akinek a nevében haikukat írt a Tenyered, ha csattan (2003) című „fordításkötetébe” és ide is. Jelen gyűjtemény négy heterogén ciklusból áll. A harmadik nap önéletrajzi ihletésű tárgyias verseket, a Behatárolt idő és aHa most itt stílusimitációkat, a Velem az Isten pedig Istenhez közelítőket tartalmaz.

Korábbi múzsái – Clair és Désirée – után újra feltűnik a színen Az Egészen Kicsi Kis Létező, költészetének rejtélyes, szimbolikus alakja. Aki lehet a lírai én saját énjének kivetülése; egy kislány; egy angyal; egy társ vagy egy barát; vagy mindezek együttese, aki rokonítható a harmadik ciklus költőinek asszonyaival (Dsida Jenő: A Kicsi Asszony ölelése; Szabó Lőrinc: Elment a Kicsi Asszony; Somlyó György: Hiányzik a Kicsi Asszony). A lírai én kívülről figyeli Az Egészen Kicsi Kis Létezőt, odafordul valakihez, aki nincs nevesítve, beszél neki róla, ám a monologikus szabad versek én-kommunikációként hatnak, mintha mindez egy agglegény lakásában történne a tükör előtt.

Ahogy a modernitásban az én szeleteire szakadt, úgy idegenedett el saját arcától. A koherencia hiánya a transzcendens keresése felé irányítja a figyelmet. A megvénhedt Isten (2016) című kötetében Petőcz még csak játszott a hétköznapiasított Isten-fogalommal, miként itt a Meglegyint az Isten című versben: „Néha-néha meglegyint az Isten, / Nem pofon ez, inkább csak baráti figyelmeztetés”. Hozzá közelít, habár az élmény egyelőre csak pillanatnyi: „Ebben a nagy-nagy rohanásban, / egy pillanatra megölelt az Isten” (Megölelt az Isten). Az alkotó immár nemcsak médium, aki intellektuális és spirituális tartalmakat közvetít; több annál, áhítja a transzcendenssel való találkozást: „Vége van, örökre vége, / a futásnak, amiben hittem: / túlzottan ritkán hajol le / én hozzám az Isten” (Mostanság az Isten).

Mintha a költőt most kezdené komolyabban foglalkoztatni a halál gondolata is. Apám, Esterházy című költeményében a lírai én egyszerre jelöli apja és Esterházy Péter halálát, sőt felidézi a Harmonia caelestis mítoszteremtő gesztusát: „s erre már felnevetünk, én meg az apám, az öreg Esterházy”. Mivel az ünnepek is alkalmat adnak az emlékezésre, a hagyományőrzésre, így kerülhetett az ünnep-tematika a kötetbe (Karácsony, Három királyok, Gyertyát gyújt az Isten).

Miközben olyan, mintha a szél forgatná egymásba a darabokat és a különböző szerzők nevéhez rendelt ciklustöredékeket, az nyilvánvaló, hogy a könyv centrumában a Szaladni, szemben a széllel, azaz a legyőzniAz időt gondolata áll. Erre mutat a kötetet nyitó és záró vers (Újra a múltban, A múlt visszahív). Habár az utolsó ciklus kivételével a kötetkompozíció pontos logikája nem tárul fel, s a borítón látható Gulácsy-festmény (Az ópiumszívó álma) is rejtély marad; a szövegek meditatív kalandra hívnak, az istenes versek egészen újszerűnek hatnak. A szövegek meditatív kalandra hívnak, az istenes versek egészen újszerűnek hatnak. Azok a legsikerültebb költemények, amelyekben az imitációk és allúziók jelöletlenek. József Attila, Pilinszky, Radnóti sorai ontológiai szinten lüktetnek Petőcz költészetében. Ők a magány, a csend, a szárnyak repdesése, a lélegzetvétel. A Hagyatékban látjuk Van Gogh magányos cipőit gazdátlan lényekként sorakozni a Duna-parton, miközben „hallgat a mély”, és „elhagyatnak akkor mindenek”, „mert üzeneteket közvetítenek nekünk, a tárgyak, / például a cipőnk, meg a hűvös szél a nyárban”. És épp ilyen intenzív élményt nyújtanak az Egészen Kicsi Kis Létezőt fürkésző szabad versek, amelyekben egymásba hajlik az ember Isten-szerető-gyermek-társ-barát iránti vágya. (Orpheusz, 2017)