×

Halott vajdaságiakat olvasva

Szenteleky Kornél

Fenyvesi Ottó

2018 // 04

 

A sziváci nagy és ódon
sárga ház nyitott kapujából
látni lehetett az udvart,
a hatalmas fenyőt,
a bukszussal szegélyezett virágos kertet,
és egy darabot a vászonhuzatos,
piros gyékényszőnyegből is,
ami felfutott a lépcsőkön
az orvosi rendelő felé.
A ház falán sötétzöld vadszőlő.
És ott sürgött a kemény barázdákba
sütött hajú cselédlány meg a
tarka, foltos vizsla is.
Sztankovits doktor úr
éppen fiákerport kevert
egy telecskai parasztasszonynak.
A szalon csendje súlyos volt
sűrű a félhomály, tapodtat
se mozdulva múlt és jövő irányába.
Falán festmények lógtak,
a bizonytalanság minden nyoma nélkül,
erőteljes temperamentummal
energikus ecsetvonásokkal.
A szoba egyik falán plafonig ért a polc,
rajta könyvek garmada.
A doktor úr olykor a folyosó végén
lévő szekrény mélyébe meredt,
láthatatlan, ismeretlen tájakra kalandozott,
nagyon rendjén valónak érezte az egészet.
És szépnek, kerek egésznek.

Csattogott a vadkacsa szárnya.
Beleveszett a kósza hexameterbe,
mely helyszíne lehetett volna
egy tündökletes életnek:
munkának, játéknak, kalandnak,
szerelemnek, tündérmesének.
Mennydörgésnek, harangszónak,
suttogásnak, kacagásnak, csobbanásnak,
melyből valami szabálytalan szonáta
szövődött és szállt gáttalanul az ég felé,
vagy olykor elterült az alacsonyra
ereszkedett felhők súlya alatt.
A csuda tudja, hogyan és miért.
Csak hogy teljen az idő, az élet.
Csak jöjjön már, aminek jönni kell.

Valamint a hírhedt kontextus
is ott tanyázott a sziváci szobában,
az üres cseresznyés tálban és
a váratlanul ledobott papucsban,
amire hivatkozni lehet,
sőt olykor rá lehet testálni
a bonyolultabb feladatokat,
elküldeni őket a lehetséges
futamok és irányok egyikébe.

Mi van Gál Ottóval?
– kérdezte Szenteleky. –
Tudsz róla valamit?
Eltűnt egyik napról a másikra,
elvitte Trianon vonata,
minket meg itt hagyott.
Senki sem tudott a délvidéken,
olyan szellemesen és világfiasan
csevegni egy csésze teáról,
mint Gál Ottó.
Hol volt akkor még Proust
és háromoldalas mondata
a madeleine-ről?

Vass Ádám vizesnyolcasokkal fellocsolt
vendéglőjében, Oláh Sándor
adósságot törlesztő festményei alatt
zónapörköltet és vesevelőt ettek a szabadkaiak,
karikára vágott hegyespaprikával,
s korsóból itták a frissen csapolt habos söröket.
Miközben Fenyves Ferenc
költői versenyt hirdetett a teáról.
A provincializmus ellen akartak
védekezni a csésze teával,
hátha elfelejtik az írók a valóságot,
a munka nélkül maradt vasasokat
a Ferrum gyár környékén,
a városháza körül köpködő csizmás atyafiakat,
a zsíros gáblikat a kiskocsmákban.
Azt hitte egy csésze teától az irodalom
talán elvesztheti vidéki jellegét.

Legközelebb, ha az utam felvisz Pestre,
magammal viszek egy óriásmondatot,
mely méltán reflektálja a helyi eseményeket.
Megmondom majd Mahler tanár úrnak,
a Bohuniczky Szefi urának, hogy errefelé,
a műkedvelők vidéki virágoskertjében
is teremget irodalom, még nem untunk rá
a megnevezhetetlen sötét anyagra,
s megtoldjuk a végtelen látomások sorát
újabb pillangókkal, tiszavirágokkal.

És már bableves se volt a Balaton kávéházban,
csak egy hatalmas szelet rántott borjúláb
– egy pengőért. Legyinteni kéne:
már a Magyar Koronában sem volt senki:
Osvát éppen agyonlőtte magát
a lánya halottas ágya mellett.
Hova lett Sárika a pamutgombolyagokkal?
Hova lettek a versíró lányok
félrecsúszott kontyukkal,
hosszú és lapos pillantásaikkal
a sokat ígérő nagy keblükkel
a feszes trikó alatt?
Tudja valaki? Talán az Úr?
Túl sok a kérdőjel.
Hogy nehezen illeszthetőek az összképbe?
Minek ide irodalom!?
Rózsaszínű takony kell ide,
a mocsok fővárosába,
a ringyók mennyországába!
Inkább menjünk a Japánba,
oda, ahol József Attila nyújtogatta
hosszú nyakát egy sakktábla felett,
és a többiek mind.

Viszont mindenhez érteni kellett,
az eksztázisban szerzett költeményekhez,
és legfőképp a halálba tartó élethez.
Még akkor is, ha sekély volt alattunk a víz.
Mert az a pocsolya nem faluszéli kacsaúsztató,
nagyobb az, mint a Palicsi-tó,
nincsenek határai, akkora, mint a tenger.
Az egész Vajdaság mindenestől belefér.
Megint belényilallt a bizonyosság,
az a másik – naná – ritmus:
nincs egyebe, csak a remény.

Ezt kell hát megírni,
a tájat és az embereket,
a falut, a várost, a Dunát,
és nem részeire bontani,
parasztokra és kispolgárokra,
hanem ahogy megjelennek
az ember szeme előtt
vagy a képzeletében.
Egy rózsaszín reggelen
egy sápadt diákot dzsörzé blúzban,
ahogy Voltaire-t olvas.

Kedves Bellácska,
gyere velem Isolába.
A világ végére utaznék veled.
Gyere velem Isolába.
Mindörökre csak bámulnék azokba
a titokzatos mélybarna szemekbe.
Ma este olyan magányos vagyok.
Látod, a napsugár a Duna-partról,
a villamosokról, a körhintáról
és csábos kirakatokról álmodik.
Csak semmi filozófia!
A szál elvágva, nem tudja,
mit beszél – félre.
Csak az az állandó nyomás ne lenne
a torkában és a mellkasában
ne lenne. Persze,
amíg lehet maradunk
bogárban, fában, sárban.

Bácska hallgatag lakói
nem beszélnek a fájdalmakról,
melyek nyomasztják őket,
pokolról, hazáról álmodnak,
és a bolond lányról,
aki borotvával felvágta az ereit,
hogy megmeneküljön a ráktól,
pedig magzatot hordó volt,
mikor felboncolták, látták.
Az Isten nyugasztalja!
Bácskai nyirkos esték,
fanyar, félénk reggelek,
kínos, keserű nappalok.
Mogorva balkáni beszéd ropog
a jámbor, szelíd szemű ablakok alatt,
este puska pukkan.
A paplan alatt összerezzennek
a gyenge szívű szüzek.
Az eső zokogva csorog az ereszről.
Hazug, émelygős közhelyek röppennek
a beszappanozott urak fülébe.
Az alkonyatban riadt, tétova
zongorahang siklik tova.
A szentlélek ereje szálljon ránk,
a te áldásod legyen mirajtunk,
legyen a teheneken, borjakon,
a lovakon, a családon és a házon,
őrizzen bennünket meg a gonosztól!

Minden olyan nehéz.
Tél van a hajamban, kesztyűm tele hóval.
Nélküled nem írtam volna meg:
„kollektív tudatunk halmaza annyira sűrű,
és olyan nagy tömegű, hogy elgörbíti
a mindennapokat körülölelő valóság fényeit”.

Hegyekkel lett tele a szánk.
A szülőföldet benőtte a disznóparéj.
Már egymáshoz szelídültek a szavak,
a harmattól édes füvek.
Csak jönne már a tavasz,
űzne, űzne el éjszakát, telet
a kulőr lokálból.
A fiatal festő és a repedt sarkú,
nagy keblű csárdásné esetét
a fülledten erotikus
Szenteleky-novellából.

A sziváci nagy és ódon
sárga ház falán tábla
hirdeti Szenteleky emlékét.
Sokszor megkoszorúzták.
Voltak esztendők,
amikor megrongálták
vagy festékkel leöntötték.
Manapság már csak
a magyar színű szalagokat tépik le,
a koszorút nem bántják.
Bányai váratlanul kezembe nyomta
a koszorút, kétezertíz őszén.
Kezembe adta, és annyit mondott:
idén neked kell felakasztani.

Szenteleky Kornél (Sztankovics Kornél, 1893­–1933) író. Pécsett született. Családja 1898-ban költözött Zomborba, ahol iskoláit elvégzi, majd orvosi oklevelet szerzett Budapesten. Fő szervezője volt a jugoszláviai magyar irodalomnak. Élete végéig Ószivácon orvosként praktizált.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben