Géczi János: Törek

Géczi Jánost olvasva törekednünk kell, hogy ne veszítsük el a fókuszpontot, mert hiszen valami „mindig elcsúszik” – ez a törekvés pedig olyan világba vonszol bennünket, ahol sorra válaszutak előtt találjuk magunkat. Elsőre akár könnyű olvasmánynak is tűnhet e laza szálakkal kapcsolódó, finomságot és durvaságot törmelékeiben is tartalmazó versfüzérhalmaz, de újra és újra elakadhat a figyelmes olvasó. Ugyanis a sok válaszút tanácstalanná tesz, s mikor már azt hisszük, találunk magunk számára kapaszkodót, ismét a távolba vész.

Ez a fajta távolságtartás sajátos hangulatot kölcsönöz Géczi költészetének. Kölcsönzi vagy vajon sajátja-e? A szerepváltogatás, szerep alól való nem titkolt bujkálás is meghatározó motívum: „Nem én hoztam létre” (A pokol); „Nem engem, telefont hívnak” (Lábjegyzet). A szerepeken át a test és lélek vándorlása is tetten érhető szent és profán ütköztetésében, így feszül egymásnak Krisztus és a „combjait húggyal / locsoló kövér nő”. Provokációként – manapság – kevéssé értelmezhetők a hasonló képzettársítások, ráterelhetik azonban figyelmünket néhány aspektusra. Ahogyan a kötet telve van enigmatikus kérdéshalmazokkal, s meg-megtorpan a valóság előtt, mai magyar líránk is a tehetetlenség, a fojtott agresszió finomítatlan, nyers, de nem mindig kellőképpen megalapozott versmomentumait mutatja föl olykor.

Géczi János mesterien barangol a metaforák peremhelyein, a kegyelem pillanatait is föl-fölvillantja olykor a keserironikus pillanatképfüzérek egy-egy gyöngyszemeként. Mint például, mikor kijelenti: „Van tőr, amely a holnappal határos”, avagy: „Soha nem mutatkozott ennyi / fény a levegőben”. Ezek a meglepetésszerű felvillanások éppúgy megjelennek a tartalomban és a képi világban. A cigányságról szóló víziót például ambivalencia tartja fönn, s miközben rákérdez a jövőre, a hontalanság problematikáját és tragédiáját egy zárómondatba sűríti. Szép összefoglalója a kötetbeli hasonló fénypászmáknak a következő pár sor: „[…] Félnek, / ujjong mégis a kert gyepén a sánta rigóban / és a japánbirsben az angyali ének” – habár, megjegyzésként hozzátehetjük, valami távoli irónia itt is fölsejlik: a „sárga rigó” képe, amely nem mer a földre szállni, nehogy szimplán szóljon. Kicsit veszélyes ez az irónia, amelyben a beszélő néha majdhogynem önmagát cselezi ki, de legtöbbször kivívja az olvasó elismerését trouvaille-jaival. A körkörösen önmaga körül forgó én egyre kiterjeszti és visszavonja önmagát, s ennek a játéknak a ritmusára rendeződnek-kanyarognak a szavak – a szavak, amelyeknek jelentőségét-érvényességét folyamatosan megkérdőjelezi és az olvasóra bízza. Hatalmas teher. A viszonyítási pont – ez a bizonyos „én” – valójában nincs jelen, csak a képi világ, a vízió illúziója rezonál vissza rá egyre. A távolság–közelség kulcsfontosságú itt: „Ha ráhajolsz / egészen, keveset látsz magadból. Ha távolodsz, / tükörképed ugyan kisebb, de tested nem részlet, / hanem egész.” Mintha pillangót hajkurászna az ember, s közben meg-megállna a világ szépségeire rácsodálkozni, s ezeket a pillanatokat rögtön „szó-bálvánnyá” örökíteni. Az élet felelőtlen könnyedsége sejlik elénk, ahol tudatában vagyunk a súlynak, de nem engedjük elhatalmasodni magunkon. És végső soron nincs is miért aggódnunk, hiszen: „visszatalálsz a peremhez, a centrumba érve” – az út körkörös. A képek töredezettsége viszont épp hogy nem a körkörösséget sugallja. Mint hogyha a világ szétesésének, de ugyanakkor folytonos egybeolvadásának lennénk tanúi e kötetben. Hisz találkozunk számozott ciklusokkal, igen szilárd, megmunkált, tömör versszerkezetekkel és hetykén odavetett sorokkal egyaránt. Hol egészen egymásba kapcsolódnak a képek, hol pedig kapkodjuk a fejünket, hogy miként is került ide a következő. Az előbbire szép példa az apa-motívum misztikus pillanatfelfeslése a háborús elővetítés után: „A kápolna, melyben nagyanyám imádkozik. / A vak ló, amely / akkor kapja vissza szeme világát, amikor apám / megszületik”.

A töredezettségben ugyanakkor benne rejlik a teljesség utáni meghiúsult vágy keserűsége – és a rombolás, a pusztítás meggondolatlan hirtelensége: „Struccban a hegyi kristályt / a lúdnyakú üveg begyében a mérget. Fényes, / áttetsző mind. Nincsenek remények.”

Mint mikor fölépítünk-cicomázunk egy mesebeli üvegpalotát, s mikor épphogy belépnénk, hirtelen szilánkokra törjük. Ámítás volna hát mindez a szépség, mit a verssorok varázsoltak elénk?

A kötet maga is csupa kérdés – ezért megnyugvást sem kínál olvasójának, hanem szüntelen lavírozást, vitorlázást a „lehetből” az „így igazba”, a szépségből a förtelembe, a hitből az undorba. A törékenység mintegy az eszménye e kötetnek – mint hogyha a lélek mélyén rejtőző pusztító erő viaskodna a fénnyel és levegővel a testeket fölvonultató világegyetemben, s ennek a harcnak súlyos áldozatai lennének, amely áldozatokról alig vesz tudomást a vers.

Állít és tagad, így tartja ki a bizonytalanság rezonanciáit, megadja a szerkezeti feszültséget, s a várakozásra sokszor az ingerek-illatok-színek kavalkádja kerül sorra.

Megtudjuk azt is, hogy a hallgatást Nápoly templomaiban tanulhatjuk meg, és hogy „Ahhoz, hogy megtagadjunk / bárkit is, szavak kellenek”. A szó mellett hitet tenni, üzennek e versek, s dobják felénk a kérdést: „elengedhetem-e szabadon a mindent átható szót”, avagy először magammal kell megtöltenem? Meg merem-e élni „a világ örökös térdreroskadását”, avagy inkább kifigurázom azt? Merem-e szépnek látni a törékenyt és a töredékest, avagy csak csillogás káprázata izgat? Bele merek-e lépni a másikból sugárzó irtózatba, vagy irgalmatlan iróniával leleplezem azt?

Felkavaró kérdések, amelyek feltörhetik bennünk a szépség és a valóság felé vezető út vágyát, törekvését. (Pesti Kalligram, 2016)