Dezső Kata: Akiket hazavártak

Az olvasó először talán a kötet címére és a benne található versek kapcsolatára kérdez rá: egyetlen elnyújtott megszólítás, vagy éppen az aposztrophé elforduló-odaforduló dinamikájára építő megszólítások sorozatából állna össze maga a megszólalás? Esetleg nem mást szolgálna a hazavártakra vonatkozó beszéd, mint tematizálást és megidézést? Dezső Kata debütálásából viszonylag hamar világossá válik: akiket hazavártak, az mindenki a megszólalón kívül. Az Izsó Zita és Horváth Veronika köteteihez hasonlóan a családi viszonyokon keresztül az emlékezés retorizáltságának színrevitelét (vice versa) megvalósító Akiket hazavártak ugyanakkor sajátos köztességben is leledzik. Ugyanis míg néhány verse (Erinnerungsimperativ, Szabadrúgás, Köznapi) akár a Péczely Dóra szerkesztette Szívlapát young adult líraantológiában is helyet kaphatott volna, az olyan darabok, mint a Váróterem, az Agapé vagy a Tamás, a nő-férfi viszonyrendszer bonyolult komponenseinek megfogalmazására törekszenek a bölcseleti líra nem hagyományos hangvételével, ami a csúcsát alighanem Nemes Nagy Ágnesnél érte el a magyar irodalom történetében. Méghozzá Nemes Nagynál leginkább a füzetekbe és noteszekbe írt versek könnyed nehézkedésével mutatnak rokonságot az említett darabok: a Tamás, e név minden bibliai konnotációjával együtt, nagyon nehezen olvastatja magát nem Nemes Nagy-parafrázisként – ez, persze, egy ilyen korai pályakezdésnél több mint megsüvegelendő teljesítmény.

A kötet másik karakterizáló viszonyrendszerét anya és gyermek kapcsolata alkotja, és ennek olyan kiemelkedő darabjaiban, mint az Ingovány, a Fű nő vagy a Rácváros, az anya elmulasztott cselekedetei nyújtanak lehetőséget arra, hogy a gyermek maga hajtsa végre azokat az eredeti aktusok feltételeként. Vagyis tulajdonképpen a gyermeknek kell átélnie bizonyos érzelmeket és helyzeteket annak érdekében, hogy azok az anya oldalán utólag, visszavetítve egyáltalában megmutatkozhassanak akár hiányként is. A versnyelv effajta teljesítménye, ami tehát a bevett (időbeli) ok-okozati összefüggések megbontására irányul, különösen a születés és a halál kapcsán válik látványossá: „Ahogy a babák anyákat szülnek, / elkerülhetetlen jót és szépet mondani arról, / mennyire ösztönös a termékenység, / és mennyire kénszagú egy abortusz” (Ingovány), vagy „és elmegy az utolsó vonat, ami nem oda viszi, / ahol lakik, hanem oda, ahova menni akar” (Rácváros). Amikor ennyire komplex, egymást feltételező nyelvi összefüggések demonstrálását képesek végrehajtani fiatal szerzők, akkor mindig elgondolkodom azon, miért éreznek késztetést, hogy bagatell nyelvi gegekkel hígítsák fel a versbeszédet: „Anyám, amikor babot ültet, azt sajnálja, / hogy nem vagyok megfejthető” (Rácváros).

Az Altatóban aztán e férfi-nő és anya-gyermek kapcsolatok egymásra montírozódnak pontosan az altatódal lírai konvenciói által megszabott női megszólalói szerep önmagára vételével: hagyományosan a férfiak az altató címzettjei, akiknél a szeretett asszony dala révén a nő mindig az anyával azonosul (lásd Goethe és a német romantikus költészeti hagyomány), Dezsőnél pedig értelemszerűen ennek a fonákja figyelhető meg (akárcsak a magyar irodalomban Gergely Ágnesnél vagy Szabó Magdánál például), vagyis a gyermek helyi értékét a szeretett férfi kapja meg, az, akinek címezve van a dal a nyugodt egymás melletti élet reményteli biztosítékaként. Az Akiket hazavártak nóvuma ezen a téren, hogy e kettős kapcsolatból kialakított relációt (a nő mint anya – a férfi mint gyerek) kitartja az eroti­kumnál is (Genitáliák, Váróterem), iokasztéi alakként képezve meg ekképpen beszélőjét. Mindazonáltal ennek nem az evidens konnotációs mezeje kerül kihasználásra a kötet egésze tekintetében, mint inkább markánsan artikulál ezzel egy elsőre nem feltétlenül észrevehető hiányt: magának a beszélőnek a gyermekkora mindössze két versben (a nyitó Eredőben, illetve a Stációkban) kerül elő explicit módon, vagyis a párkapcsolati viszony tiltja le számára a gyermek szerepét a másik fél (a férfi) által már betöltött helyi értékként. Ennek fényében fájó mulasztás, hogy az apa szerepe kizárólag a kötet nyitó és záró darabjainál nyeri el funkcionalitását, holott mind e férfi-női viszony tekintetében (akár legsablonosabb módon, mint a megszólalónak a férfiakkal szembeni attitűdjét meghatározó tényező, egyfajta előkép szerepelhetne), mind pedig nyelvileg mutatkozna erre potenciál (a kötetben használt „apu” kifejezéssel szemben a visszatérő „apám” birtokosan ragozott forma a kevésbé intim ellenpólus, ami akár fordított, tehát a grammatikának nekifeszülő birtokviszonyt is kifejezhet poétikailag).

Dezső kötete mégsem nehezedik bele az emlékezés traumatikus hozományait feltáró nyelvi munkába, ez pedig éppen a nyelvnek tulajdonítható: a versek adjekciós metaplazmusai nemcsak az értelemstabilizálódás ellen hatnak („hogy megy a faluhelyen létezés – nagyon nehéz lehet –, / nem szállnak ki a bőrülésből, / csak a kamerát nyújtják ki együtt érzően az ablakon” [Szabadrúgás – kiemelés tőlem, S. R.]), de mintha a szöveg e retorikai alakzatokkal az irodalmi hagyománynál rekonstruálná azt a megtört otthont, amelyről maga is tanúskodik, és amelyet a beszélő annak elhagyása után idéz meg. Ennélfogva a versek az allúzióikat hol szemantikailag törik meg betoldással („A testek után fű nő az anyák méhéből, / mert teremteni jöttünk, hogy legyen kijelölése / és tisztasága a halandóság határainak” [Fű nő, amely rájátszik a „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” Shakespeare-sorra]), hol pedig ritmikusan hozzátoldással („Karjába fogja szeleit a tenger” [Délibáb, amely rájátszik a „lehunyja sok szemét a ház” sorra József Attila Altató jából]). Bár nem ritkák a klisés alakzatok és témák, így az alkoholfogyasztás (Burgundi), a nyelv fiziologizálása (nyelv és testrész megfeleltetése, például a Flitterben), a térpoétika túlhajtása (20 éves tényezőim), de még az ezekre fókuszáló versek is bírnak jó meg­oldásokkal, így a (címében a protézis alakzatával ismét csak borzalmas szójátékot kivitelező) Szesz­tétika, a már kiemeltFű nő vagy a szintén a kötet legjobbjai közé tartozó Síkmodellek semlegesíteni tudják a közhelyeket – az egyetlen igazán halmozottan hátrányos helyzetű vers e szempontból a Res Gesta, ahol a fiatal líra toposzbingóján minden találatom megvolt.

Hogy az Akiket hazavártak döntő aktusa mégis az otthon (és vele a családi traumák), sőt a szűkebb pátria elhagyása, az nem kizárólag paradoxont, mint inkább falu és város látens szembesítésével falupoétikai horizontnyitást is eredményez az olyan darabokban, mint a Síkmodellek és a Csomópontok – megjegyzendő ugyanakkor, hogy az ehhez alkalmasint kapcsolódó és a Flitterben is feltűnő „nincs-hús” kifejezés motivikus hálója kidolgozatlan maradt. Hogy a beszélőnél a múlt által megképződő és mindig a jelenbeli viszonyokon keresztül artikulált idegenség gyakorlatilag az elhagyatottság és az elhagyás egymást feltételező aktusaira redukálódik, ennek az olvasóra gyakorolt hatása kevésbé az Idegenek című záró versben éri el klimaxát, mint inkább az azt megelőző Tárgytalan gondolatritmusának eleve vegyes kapcsolati bizakodására („apámtól csak anyámat tanultam meg szeretni […] mert apámtól anyámat tanultam meg szeretni, / nem pedig magamat”) az Eredő által adott kijózanító válaszban a kötet újraolvasásakor („apám keze nyoma anyának / fejezte ki, csak így szeretheti”). E keresztbe kapcsolás ugyanis egyértelművé teszi, hogy a megszólaló számára nemcsak a gyermekkor veszett el az új viszony kialakításával (nő [anya] – férfi [gyermek]), de az utóbbi még egy eredeti családi kötelék megismétléseként sem értelmeződhet, amennyiben a lírai szubjektum jelenlegi kapcsolata a férfival szereteten alapul. (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2017)