Csendet kérek!

Az elrendelt hallgatás alapesete

„Aki hangosan biztosítja a csendet, az maga is zajt csinál.” Mészöly Miklós: Saulus (1968)

Ugyanaz a tárgyragos főnév más-más igével egyaránt lehet eredménytárgy, iránytárgy és utótárgy. A három fogalom példákkal szemléltetve: sört főz, sört iszik, sört csapol/nyit. A meghatározás alapjául szolgáló klasszifikátor különböző megfogalmazásokban az, hogy a tárgy maga létezett-e a cselekvés megkezdése előtt vagy sem. Az eredménytárgy azt nevezi meg, amit a cselekvés hoz létre, az iránytárgy azt nevezi meg, amire a cselekvés irányul – amit megváltoztat, érintetlenül hagy vagy elpusztít –, míg az utótárgy azt nevezi meg, amit a cselekvés sem nem eredményez, sem nem alakít, csak hozzáférhetővé vagy használhatóvá tesz.¹ Jelen esetben:Csendet teremt, Megtöri a csendet, Csendet tart. A Csendet kér e tárgytípusok egyikébe sem sorolható egyértelműen. Kimondása nem feltétlenül eredményez csendet, nem irányulhat arra, ami nincs (csendet akkor kérnek, ha zaj van), és ami nincs, az hozzáférhetővé vagy használhatóvá sem tehető. A csendet bárki megtörheti, akár egy mordulással is, csendet is sokan kérnek, de csendet csak az teremthet, illetve tarthat, aki – jogosultként vagy jogosulatlanként – képes kikényszeríteni, akár annak kimondásával, hogy Csendet kérek! A vármegyei igazgatás korában csendet (’rend’) a csendbiztos és csendlegényei, majd 1882-től a csendőr teremtett, mostanság az önkormányzat feladatai közé tartozik. Olykor még segédeszközt is igénybe vehet, akit ez megillet: Magyarországon a bíró rendfenntartó kalapácsot, a parlament elnöke csengőt használ, a házastársak pedig a kezük ügyébe eső tárgyakat.

A Csendet kérek! és hasonló szerepet betöltő társai szabványos mondatok vagy mondatszavak. A magyar nyelvhasználók e szavak kimondásával kérnek vagy parancsolnak csendet. John R. Searle megkülönböztette egymástól az illokúciós aktus tartalmát és erejét (vagy másképpen: típusát). Szemléltetésül a következő megnyilvánulásokat választottam: Légy szíves, maradj csendben! – Nem maradnál csendben? – Csendben fogsz maradni. A felsorolt kijelentések közösek abban, hogy mindegyik kifejezi azt az állítást, hogy „csendben maradsz”, de abban különböznek egymástól, hogy az első kérés, a második kérdés, a harmadik pedig előrejelzés. (Másként fogalmazva: propozicionális tartalmuk azonos, de illokúciós erejük eltérő.) Searle az illokúciós aktus szerkezetét F(p)-ként írta le, ahol F az illokúciós erő (illocutionary force), p pedig a propozíciós tartalom (propositional content).² A Pszt! vagy Csitt! mondatszó esetében azonban egybeesik típus és tartalom, tagolatlan egységüket csak az elemző láttatja szerkezetként. A kérés, utasítás vagy parancs rendszerint felszólítás alakját ölti, de kérdésként megfogalmazott, közvetett beszédaktusként(indirect speech act) is megfogalmazható: Nem maradnál csendben? Még olyan nyelvi megnyilvánulások is szóba jöhetnek, amelyek lexikai jelentéséből ez egyáltalán nem következik. A pragmatikai jelentés kérdéskörébe utalható az a burkolt felszólításként működő kérdő mondat is, amelyet a természetrajz tanára tett fel az óra vége előtt öt perccel a zsibongó osztályban: – „Mi az? – Nagy csönd lett erre. Halálos csönd” (Molnár Ferenc, A Pál-utcai fiúk, 1906).

A szavakkal elrendelt hallgatásnak fokozatai vannak, sorrendjük a faragatlan durvaságtól az udvarias, sőt a bizalmasan meghitt felé haladva valahogyan így alakul: Kuss(olj)!, Csiba!, Ne ugass!, Pofa be!, Fogd be (már) a szád!, Csend(et)!, Csend legyen!, Hallgass!, Ne beszélj!, Maradj csendben!, Csendet kérek!, Hallga!, Ss! ~ Ssz!, Pisz! ~ Pssz! ~ Pszt!, Csitt! – és még annyi más. Kelemen József az elhallgatást, csendet parancsoló, illetve kérő mondatszókat is egybegyűjtötte. Felgyűjtött példáit ugyan hozzávetőleg ő is a durvaság foka szerint rendezte, de csak a mondat-, illetve indulatszókat csoportosította.³ Az eltelt csaknem ötven esztendő során a köznyelv sokat változott, számos, már akkoriban elavulófélben lévő tájnyelvi szó (Csiba!, Ha!, Kusti!) csaknem teljesen kikopott a használatból. A Kuss! ma is különösen durvának számít, de azt kevesen tudják, hogy eredetileg kutyát próbáltak kimondásával lecsendesíteni. Tabák András Villámfény (1963) című elbeszélésében a házigazda még így hallgattatta el az acsarkodó kutyát: „Kuss, Rex!” A francia coucher ’lefekszik’ ige felszólító módú alakja a 18. század derekán a német közvetítésével került a magyarba, kimondásával eredetileg vadászkutyát akartak fekvésre és nesztelenségre, azaz lapításra bírni. A Kusti! (1809) a kusch dich bajor-osztrák ejtésváltozatára vezethető vissza, míg a szintén avult Csiba! (1794) eleinte kizárólag állatűző, kutyakergető mondatszóként volt használatban.⁴ A Kuss! (Kusti!) felszólításnak – ha embernek címzik – a Csiba!, Ne ugass!, Pofa be! a szemantikai párja. Nem szorul bizonyításra, hogy ez utóbbi kifejezések az ember állat kognitív metafora hatókörébe vonhatók.

A hallgatást elrendelő kifejezések készletéből a beszélők a címzett életkora szerint is választhatnak. Világszerte ismert jelenség, hogy a felnőttek másként beszélnek a kisdedekhez, mint egymáshoz. A dajkanyelvnek számos fonológiai és grammatikai sajátossága van, és szókincse is különleges.⁵ Egyik jellegzetessége, hogy a szülők gügyögnek a gagyogó kisgyereknek, és csücsörítve mondják: csi-csitt, csicsija-babája, csicsikál, hajcsi, kukucs, ácsi, csüccs stb. Az évek múlásával a Csitt, kicsim! nyugtató szavakat felváltja a Hallgass már, te komisz kölyök! fenyegetés. Az izgő-mozgó gyerekeknek kemény megpróbáltatás, hogy hosszú perceken, keserves órákon át csendben kell maradniuk. Az önuralomra már képes kiskamaszok a felnőttek társaságában mégsem szólalhattak meg. A magyar közmondás szerint Gyereknek hallgass a neve. A beszéd–hallgatás nemek szerinti megoszlása évezredeken át hasonlóképpen egyoldalú képet mutatott. Aiasz, a trójai háborúban őt ért méltánytalanság miatt megtébolyodott hős Szophoklész tragédiájában a már akkoriban is elcsépelt mondókával hallgattatta el hitvesét, Tekmésszát, aki meg akarta akadályozni abban, hogy az éjszaka közepén álmából felriadva vezértársai helyett az alvó nyájat mészárolja le: „Ó, asszony, asszonyoknak dísze a hallgatás” (Kerényi Grácia fordítása). Hozzávetőleg ötszáz esztendővel később Pál apostol Timóteushoz írott első levelében kérlelhetetlen egyértelműséggel vázolta fel a nők kívánatos társadalmi helyzetét: „Az asszony csöndben, engedelmes lélekkel hallgassa a tanítást. Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben” (1Tim 2,11–12).

A Hallgass a neve valakinek állandósult szókapcsolat a Gyereknek / Asszonynak hallgass a neve ikerközmondásból fakad. A ’nincs joga szólni, véleményt nyilvánítani’ jelentést gyakran világítják meg Jókai Mór Rab Ráby (1879) című regényének egyik részletével. Az öreg Ábrahám így förmedt rá két fiára: „Titeket nem kérdezett a tekintetes törvényszék; a ti nevetek »hallgass!«. Kitakarodjatok innen mindjárt!” A Halgas(s) családnév 1522-től tűnik fel írott forrásokban, és a középmagyar korban (1526–1772), főként az északi vármegyékben, több ízben (1568, 1593, 1599, 1600, 1620, 1635, 1720) szerepel okiratokban.⁶ A Halgas(s) nevet viselő egyének nem azért kapták a nevüket, mert hallgattak, hanem azért, mert minduntalan csendre intettek másokat. Hallgass! – ez volt a szavajárásuk. E nevet „előbb ragadványnévként használja a közösség, később azonban családnévvé is alakulhat”.⁷ N. Fodor János további példái a gyaníthatóan szavajárási eredetű családnevekre: Akar, Aszongya, Bezzeg, Hallja, Megállj, Mondok, Nosza, Talán. A kételemű névrendszer Magyarországon a 15. századtól a főrendek köréből terjedt lefelé, az alacsonyabb társadalmi állású csoportok felé. A Halgas(s) családnév első viselői nem az előkelők közül kerültek ki, mert a 16–17. században azoknak már volt családnevük, amúgy sem a szavajárásukról nevezték el őket, és nem kellett mindegyre azt ismételgetniük, hogy Hallgass! Ezzel szemben a Hallgató (1625), a Csendes (1475), a Halk (1449), a Kakuszi (’hallgatag’, 1720), a Veszteg (1596) beszédmód- vagy jellemnevek. Első viselőik valóban azért kapták a nevüket, mert kevés beszédű, szótlan emberek voltak.⁸

Van egy kártyajáték, amely már a nevével csendre int. A napóleoni háborúkat lezáró, 1814. szeptember közepétől 1815. június 9-ig tartó bécsi kongresszust a kortársak „táncoló kongresszusnak” nevezték, és a véget nem érő szórakozások sorából a kártyapartik sem maradhattak el. Az addig jószerével csak Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságában ismertwhist (’csitt!, pszt!’) ekkortól terjedt el a kontinensen. ⁹ Tíz év múlva, 1824-ben jelent meg Pozsonyban az első magyar kártyakönyv, melyben az ismeretlen Hazafi a Csitt Játék szabályait ismertette.¹⁰ Az egyszerű ütéses kártyajátékot négy személy játssza 52 lapos francia sorozatjelű kártyával. A párokat alkotó, egymással szemben ülő játékosokat rendszerint az égtájak nevével jelölik. Mindkét párnak az a célja, hogy a lehetséges tizenhárom ütésből legalább hetet megszerezzen. A játék csendben zajlik, a párok nem beszélhetik meg a követendő játékmódot, és a hagyományos változatban licitálás sincs. ¹¹ A táblabírák korában a whist – a tarokk, a preferánsz és a dominó mellett – az úri társaság egyik kedvelt időtöltésévé vált Magyarországon. A kiszámíthatatlan szerencsejátékokkal szemben számtalan szépirodalmi műben képviseli a józan kiszámíthatóságot. Alekszandr Szergejevics Puskin A pikk dáma (1833) című elbeszélésében alkalmi ellentéte a fáraó. A tábornokok és titkos tanácsosok félbehagyták a whistet, amikor a fiatal katona-mérnök, Hermann, egy orosszá lett német fia a harmadik este is megjelent a hosszú kártyaasztalnál, hogy hatalmas összeget tegyen fel egyetlen kártyalapra. Arany László verses regényében a ferblit állította szembe a whisttel. Az európai körutazásáról a Tiszazugba hazatért Hübele Balázs a részeg magyar valóságból kijózanodva Angliába vágyott vissza. Eszébe ötlöttek „Az illatos teák, csendeske whistek, / Beszédes ajkú, kedves, csacska missek” (A délibábok hőse, IV. 1871).

Mielőtt listába szedném a sikeres csendet kérés legfontosabb feltételeit, kizárom a vizsgálódás köréből azokat az eseteket, amelyeket nem a Csendet kérek! vagy részleges szinonimái kimondásával hajtanak végre. Az elhallgatást parancsoló kurta kifejezéseket sokszor kísérik kifejező mozdulatok, széles taglejtés vagy metsző szemvillanás, de a leggyakoribb a száj elé emelt mutatóujj. Kosztolányi Dezső Aranysárkány (1925) című regényében az érettségin megbuktatott diákok egyike, miután megverték és megrugdosták a mennyiség- és természettan tanárát, részeg fővel így csendesítette társait: „Csitt, – mondta – csitt – és mutatóujját szája elé tette, jelentősen.” Máskor szavak sem kellenek, elegendő egy néma mozdulat. Tanítás után a grundon üdvrivalgás követte az elnökválasztást, Boka „intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar”, Áts Feri is „csöndet intett” a Füvészkertben, amikor éljenzés tört ki annak hallatán, hogy hadat üzennek a labdaterület megszerzéséért (Molnár Ferenc, A Pál-utcai fiúk, 1906). A közép-európai barokk jámborság, népi vallásosság legismertebb alakját, Nepomuki Szent Jánost a legtöbbször papi ruhában, fején birétummal, jobb mutatóujját az ajkára téve ábrázolják. A 18. században a legtöbb új templomot az ő tiszteletére szentelték, szobra számos helyen tűnt fel folyók partján, hidakon, utak mentén, még lakóházak ablakfülkéiben is. János a prágai székesegyház fő vikáriusaként a cseh királyné gyóntatóatyja volt. A legenda szerint a féltékeny és gyanakvó IV. Vencel mindhiába próbálta rábírni a gyónási titok elárulására. Megkínozták, majd kezét-lábát összekötve 1393. március 20-án a Károly hídról a Moldvába vetették. A csehek védőszentje nem általában a titoktartás, hanem a gyónási titok szentségére figyelmeztet, ami arról tanúskodik, hogy egy puszta mozdulat tárgyi vonatkozása is lehet szűkebb vagy tágabb. Székesfehérvárott, a Nepomuki Szent János-templom (avagy ciszterci Nagyboldogasszony-templom) kapuja felett egy zsoltáridézet olvasható: QUONIAM TACUI (Mert hallgattam).¹²

Harpokratész fogantatásáról és születéséről Plutarkhosz tudósított, ¹³ Ízisz és Ozirisz béna, koraszülött sarját jobb keze mutatóujjával a szájában ábrázolták. Kultuszát Egyiptomból hurcolták be Görögországba, eredeti neve Hr-pA-Xrd volt, azaz: a gyermek Hórusz. A hallgatás és a titok istenének tartották, de alighanem tévedésből töltötte be ezt a magas tisztséget. A gyerekeknek szokása, hogy szopják az ujjukat – a gyermek hieroglifája is értelmezhető így –, bizonyára ezt a mozdulatot értették félre a hódító görögök Nagy Sándor korában. A száj elé emelt mutatóujjként értelmezték, ami arra utal, hogy akkoriban már ismerték és használták a csendre intésnek ezt a gesztusát. Ovidius az Átváltozásokban – neve említése nélkül – már úgy írt róla, mint „aki szót elnyom s ujjával csendre parancsol” (Devecseri Gábor fordítása). A Római Birodalomban is rendkívüli népszerűségre tett szert, terrakotta ábrázolásai, szobrai számos szentélyt ékesítettek, s mivel mágikus erőt tulajdonítottak neki, nyakba akasztható amulettként utazásaikra is magukkal vitték.Úgy tartották, hogy megvéd a tűzvésztől, illetve a krokodiltámadástól, kígyómarástól, skorpiócsípéstől, hiszen végül ő is megmenekedett ezektől a veszedelmektől, amikor anyja a Nílus deltájának papiruszmocsaraiban nevelte.

A birodalom legtávolabbi szegleteiben is feltűnt. Nagy-Britanniában, Silchester közelében, az egykori Calleva Atrebatum oppidum területén 2010-ben feltárt leletegyüttes egyik darabja egy rézből készült Harpokratész-szobor, melynek egy szénserpenyő lábaként a tűzeseteket kellett elhárítania. 2011-ben lengyel régészek Ciprus szigetén, Aphrodité városa, Paphosz közelében az 5–6. századból származó kis amulettet tártak fel a jobb kezét ajkához emelő Harpokratésszel, az érme másik oldalán egy 59 betűs, görög nyelvű palindrommal. Plutarkhosz szerint az egyiptomiak egy derékszögű háromszöghöz hasonlították a mindenséget, melynek magassága a férfiasságnak (Ozirisz), alapja a nőiségnek (Ízisz), átfogója pedig az ivadéknak (Hórusz) felel meg. Hóruszt sólyomként vagy sólyomfejű emberként ábrázolták, akit kiterjesztett szárnyú napkorong is jelképezhet. Mivel a Nap kör­forgását és megújulását irányítja, a hellének Apollónnal azonosították. Az alakvegyülés a pogány korszakban természetesnek számított. Az isteni munkamegosztásban betöltött hasonló szerep hosszabb-rövidebb ideig egybecsirizelte a különböző panteonok alakjait. Harpokratészt összekapcsolták a kétszer született Dionüszosszal, amikor pedig szárnyakat növesztettek neki, Erósz-Ámor-Cupido vált belőle, s mivel gyakran ábrázolták anyja, Ízisz ölében ülve, a gyermek Jézus előképének is tekintették. A számos magyar főúri ivadékot tanító és elszállásoló bolognai professzor, Achille Bocchi 1555-ben megjelent emblémakönyvében az amúgy szószátyár Hermész Giulio Bonasone metszetén Harpokratészként inti hallgatásra a hermetikus tanokba beavatásra vágyókat. Fején szárnyas kalapja, köpenyét heves, férfiasságát felfedő szél lobogtatja, jobb kezének mutatóujját a szája elé emeli, a bal kezében tartott hétágú gyertyatartó pedig az isteni jelenlétre utal, amit a szimbólum elnevezése is megerősít:SILENTIO DEUM COLE (Hallgatással hódolj Istennek). ¹⁴

Aleister Crowley The Book of Thoth. A Short Essay on the Tarot of the Egyptians című könyve 1944 márciusában mindössze kétszáz példányban (ebből tizenegy marokkói félbőr kötésben, merített papíron) jelent meg Londonban. A kötetet és a külön csomagban mellékelt okkultista tarokk kártya, a Thoth tarot nagy arkánum lapjait Lady Frieda Harris festette meg. A XX számmal és a héber sinnel jelzett lapon a harsonát megfújó angyal és a sírból kikászálódó feltámadottak helyett Hórusz-Harpokratész látható zsenge gyermekként (fején az ifjúságra utaló trónörökös-fürttel, szája elé emelt ujjal) és meglett férfiként (sólyomfejjel ülve trónusán, jobbjában sólyomfejes, kettős végű szigonyát tartva), az ég istennője, Nut pedig a görög ábécé utolsó betűje, az ómega övezte fordított fénytojásként szolgál e kettős lény foglalatául. A lap neve az elkövetkező világkorszakra utalva – nem Az ítélet, hanem – Az eón (aión). Crowley egykori személyi titkára, Israel Regardie kitartó ösztökélésére az amerikai Sandra Tabatha Cicero megfestette a The Golden Dawn Magical Tarot (1991) nagy arkánum lapjait, melyek közül A bolond nullával és a dolgok kezdetére utaló héber aleffel jelzett lapja üt el leginkább a megszokottól. A bolondot hagyományosan vándorként ábrázolták, botra akasztott tarisznyával a vállán, a háta mögött sündörgő, harapós kutyával. Alakja hol falusi félnótásra, hol udvari bolondra, hol útszéli szemfényvesztőre, hol vásári mutatványosra, hol cirkuszi bohócra emlékeztetett. Ezen a kártyalapon viszont egy meztelen gyermek látható, bal mutatóujja a szájában, markában egy farkas pórázával, míg jobb kezével egy rózsáért nyúl, hogy leszakítsa. A rózsa a római kori Ízisz- és Ozirisz-kultusz misztériumaiban kitüntetett szerepet játszott, aki evett Ízisz rózsáiból, megvilágosodott és új létre született.¹⁵

Max Weber töredékben maradt, hatalmas művének, a Gazdaság és társadalomnak alapfogalma a társadalmi cselekvés, amely „a cselekvő vagy a cselekvők által szándékolt értelme szerint mások viselkedésére van vonatkoztatva, és menetében mások viselkedéséhez igazodik”.¹⁶ Mindazok a természetes személyek, akik csendet kérnek vagy csendben maradnak, társadalmi cselekvést hajtanak végre, mégpedig attól függetlenül, hogy a tudatában vannak-e ennek. A csendet kérők szavakkal (is), a csendben maradók szavak nélkül teszik, amit tesznek. Nemcsak szótlanok, hanem csendesek is egyben. A hallgat és a csendben van ugyanis csak részleges szinonima, mert aki hallgat, éktelen zajt is csaphat, némán törhet-zúzhat. Mindkét fél cselekszik, az is, aki csak szavakat ejt ki, és az is, aki csak szót fogad. A tett és a szó szembeállítása nem új keletű. Jézus ezekkel a szavakkal szólt saját népéhez, de nem hittek benne, meg akarták kövezni: „ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek” ( si mihi non vultis credere, operibus credite – Jn 10,38). Madách Imre Az ember tragédiája (1862) című drámai költeményében Lucifer így bátorította Évát, hogy szakítson gyümölcsöt a tudás fájáról: „A tett halála az okoskodás”. A köznapi értelmezés szerint egyedül a tett számít cselekvésnek, a szó és a hallgatás a nyomába sem érhet. Az a felismerés, hogy a szó is lehet cselekvés, John L. Austin munkássága nyomán vált széles körben elfogadottá. A Harvard Egyetemen 1955-ben tartott előadásaiban kifejtett nézetei csak két évvel halála után, 1962-ben jelentek megHow to Do Things with Words címmel (a magyar fordítás címe: Tetten ért szavak).

Az ágens, a szándékosan cselekvő egyén és a cselekvés egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. Egyikük sem gondolható el a másik nélkül. Az ágentivitás foka és a cselekvés(szerűség) ereje rendszerint párhuzamosan alakul, amire szemléletes példa a csend van,csendben van, csendben marad sorozat. ACsend van alanytalan mondat egy állapotról tudósít. A Péter csendben van kijelentés viszont már az ágentivitás különböző fokozatait képviselheti. A megnyilatkozás ’hallgat, üres tekintettel mered maga elé’ jelentéssel egy szerkezet nélküli, egynemű folyamatot ír le. Nem történik semmi, és e változatlanság fenntartása senkitől sem kíván erőfeszítést. Az alany ágentivitása (cselekvő mivolta) a nullához közelít. A sorozat harmadik tagja, a csendben marad ezzel szemben csaknem mindig tudatos, szándékos cselekvést fejez ki, melynek véghezvitele nemritkán kivételes erőkifejtést igényel. Karinthy Frigyes elbeszélésében a stréber Zajcsek az új szemétládába bújt tanulni, még a fedelet is magára húzta, és még akkor is ott kuksolt, amikor belépett Kökörcsin, a történelemtanár: „És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó rekeszizom, amit képtelen erőfeszítéssel szorít le a halálos röhögés. … A csönd, melynek fenekén egy esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlően zúg a fülünkben” (Karinthy Frigyes,Tanár úr kérem, 1916). Megjegyzésre érdemes, hogy a csendben, békén, veszteg marad ellentétesen működik állító, felszólító és (részben) kérdő mondatokban. Kijelentő mondatban azt jelenti, hogy valaki huzamosan hallgat, valamettől valameddig nem szólal meg. A Maradj csendben! felszólítás jelentése éppen az ellenkezője: nem a hallgatás folytatását parancsolja, hanem a beszéd azonnali abbahagyását írja elő. Ha a tanár arra kéri valamelyik diákját, hogy maradjon csendben, akkor ezt azért teszi, mert az izgága kis fickónak be nem áll a szája. A kérdőszó nélküli Csendben maradnál? és a Miért nem maradsz csendben? tagadó kérdés ebben az értelemben hasonlít a felszólításhoz. A csendben marad ellentéteket magában foglaló – ’folytat’, illetve ’abbahagy’ – jelentése miatt az enantioszémia (más néven antagonímia vagy kontronímia) sajátos válfajaként is felfogható.

A csendet kérni és a csendben maradni minden közelebbi meghatározás nélkül függelmi viszonyokat sejtet a háttérben. Mindazok, akik csendet kérnek, valamiféle legitimitást igényelnek maguknak, akik pedig csendben maradnak, engedetlenségük belátható (szankciók) vagy beláthatatlan (a zsarnok kénye-kedve) következményeitől tartanak, illetve nincs ellenükre az engedelmeskedés (jó házastársak, hűséges alattvalók vagy öntudatos állampolgárok). Max Weber nem különítette el egymástól világosan a hatalom és az uralom fogalmát,¹⁷ a két rokon fogalom explikációját Szakadát István kísérelte meg. Elemzése röviden úgy összegezhető, hogy a hatalom mindig kényszeren alapul, az uralom pedig engedelmeskedni akaráson. ¹⁸ A minden normatív viszonyban kitapintható uralom már az alapvető vérségi kötelékekben, a konszangvinikus rokonság körében, apa és fia, anya és lánya, báty és húga, nagyapa és unokája stb. kapcsolatában megmutatkozik. Egy valamirevaló cselekvéselméletnek a következő kijelentésekben foglalt tényállások mindegyikéről számot kell adnia: Péter megütötte Károlyt; Péter megfenyegette Károlyt; Károly hallgatott, mert Péter megfélemlítette . Szent Anzelm canterburyi érsek 11–12. század fordulóján szerkesztett tipológiájában a cselekvés egyaránt lehet valaminek a megtétele és tartózkodás valaminek a megtételétől.¹⁹ Nyolcszáz évvel később Max Weber is számot vetett a tétlen tettekkel, cselekvésfogalmába szintén belefoglalta valaminek az elmulasztását vagy eltűrését.²⁰

A parancs, az utasítás, az ösztökélés, a követelés és a kérés jellemzően felszólítás alakját ölti. Alan Cruse szerint a felszólítás legfontosabb alkotóelemei a következők: a) annak kifejezése, hogy egy tényállás megléte kívánatos; b) az a meggyőződés, hogy ez a tényállás jelenleg nem áll fenn; c) az a meggyőződés, hogy a címzett képes előidézni a kívánatosnak ítélt tényállást; d) az a vágy, hogy a címzett elő is fogja idézni a kívánatosnak ítélt tényállást.²¹ John R. Searle a kéréseket, utasításokat és parancsokat a direktívumok közé sorolta. A parancsot kiadó személy megpróbál rábírni valaki(ke)t valaminek a megtételére. A parancs nem lehet igaz vagy hamis, csak sikeres vagy sikertelen. A címzettek vagy engedelmeskednek, vagy fittyet hánynak a parancsra. A megfeleltetési irány kivétel nélkül „világ a szóhoz”, azaz a végrehajtott parancsok a világot igazítják a szóhoz. Az ígéret, a foga­dalom, a megállapodás, illetve a fenyegetés ezzel szemben a komisszívumok közé tartozik. Közös vonásuk, hogy a beszélő elkötelezi magát egy cselekvés mellett. Szintén nem lehetnek igazak vagy hamisak, hanem betartják vagy megszegik őket. A megfeleltetési irány ez esetben is mindig „világ a szóhoz”.²² A parancs és az ígéret között fogalmi átjárást biztosít, hogy kölcsönösen meghatározhatók egymással. „Az ígéretet elképzelhetjük önmagunknak adott utasításként, az utasítást pedig a hallgatóra átruházott ígéretként.”²³ Searle mégsem tartja szerencsésnek e két fogalom szoros összekapcsolását, mert fontosnak tartja a hallgatóra, illetve a beszélőre alapozott „világ a szóhoz” (parancs, illetve ígéret) megfeleltetési irány határozott különbségének megőrzését.

Épeszű ember saját magától nem kér csendet. Az X csendet kér X-től értelmetlen, csak az X csendet kér Y-tól mondatséma lehet értelmes, kijelentéssé kiegészülve igaz. Másképpen fogalmazva: a csendet kér diadikus reláció irreflexív. Az viszont már nem ilyen egyértelmű, hogy önmagunknak adhatunk-e parancsot. A normakibocsátó és a címzett viszonya alapján autonóm és heteronóm norma különíthető el egymástól. Ha a norma kibocsátója és címzettje megegyezik egymással, akkor autonóm normáról, ha eltér egymástól, heteronóm normáról beszélnek. ²⁴ Szilveszter éjszakáján sok ember tesz fogadalmat, amely önmagának adott utasításként is felfogható, egyre gyakoribb az is, hogy egy sportoló önmaga edzője. Kinyilvánított akaratként viszont a parancs rendszerint azt írja elő, hogy valaki másnak mit kell(ene) cselekednie. Akadnak azonban furcsa esetek is. A század­parancsnok hol másnak parancsol – Kovács honvéd! Pihenj! Szerelvényt igazíts! –, hol a századával egyetemben saját magának is, amikor a díszszemlén ezt harsogja: Első gyalogosszázad! Vigyázz! Elöljárónak tisztelegj! A százados is vigyázzba vágja magát, tiszteleg, és jelenti az elöljárónak, hogy százada a díszszemlére felsorakozott. Ha parancsot csak másnak adhatunk, magunknak nem, akkor a százados nem parancsolhat a századának, ami képtelenség. A százados csak akkor parancsolhat a századnak, ha nem tartozik a századhoz, ami szintén képtelenség. A paradoxon csak akkor oldható fel, ha a norma kibocsátója és címzettje azonos személy is lehet. A századosnak a seregszemlén kiadott parancsa azonban egyszerre autonóm és heteronóm norma.

A finn Georg Henrik von Wright a kötelező, tilos, megengedett és normatív értelemben közömbös cselekvések fogalmi megragadására az ötvenes évek elejétől dolgozta ki a deontikus logikát. A társadalomban érvényesülő normákat hat összetevőre – a norma jellege, tartalma, alkalmazásának feltétele, kibocsátója, címzettje és alkalma²⁵ – bontotta. A Csendet kérek! és társai esetében így különíthető el a hat elem: a norma jellege a kötelezés (előírás), tartalma a csend, feltétele a zaj, a norma kibocsátója lehet a tanár, címzettje a diák(ok), a norma alkalma (hozzávetőleg tér- és időbeli meghatározottsága) ekkor az iskola épülete, amelyben éppen becsengettek. A Ne zajongj! és társai esetében viszont a norma jellege a tiltás, tartalma a zajongás, minden egyéb változatlan. Mivel a csend és a zaj kontradiktórius jelentésű szópár – ha nincs csend, akkor zaj van, és ha nincs zaj, akkor csend –, a Ne zajongj! éppúgy alkalmas arra, mint a Csendet kérek!, hogy a norma kibocsátója e szavak kimondásával érje el a kívánt eredményt. Megtiltani azt, hogy valaki zajongjon, ugyanazt jelenti, mintha azt parancsolnák neki, hogy maradjon csendben. Az elrendelt hallgatás hol kötelező előírásként, hol tiltásként értelmezendő. A parancs esetében – ha tisztán heteronóm normáról van szó – legalább két ágenssel és legalább két cselekvéssel kell számolni. A normát kibocsátó ágens (autoritás) csendet kér a címzett oldali ágenstől, aki csendben marad. Cselekvésük abban merül ki, hogy az egyik szavakat ejt ki, míg a másik egyetlen szót sem szól. Az első cselekvése beszédcselekvés, míg a másodiké, ha engedelmeskedik a felszólításnak, gyakran különös erőfeszítést igénylő csendben maradás. A társadalmi cselekvések szociológiai ágense és a társadalmi cselekvéseket leíró mondatok grammatikai ágense azonban nem mindig azonos. A tényleges csendet kérést és csendben maradást leíró mondatokban többnyire az autoritást helyettesítő tulajdonnév vagy főnévi csoport tölti be a szintaktikai-szemantikai ágens thematikus szerepét, míg a címzett oldali ágenst helyettesítő tulajdonnév vagy főnévi csoport gyakran kerül a patiens, téma vagy experiens the­ma­tikus szerepébe is. A csendre intettek tétlen szótlansága rendszerint nem kommunikatív hallgatás, kényszerű hallgatásukkal nem kifejezik, hanem megvalósítják a csendet.

Ezúttal a hangzó csendet kérés sikeres voltának modális hátterét próbáltam felvázolni, azzal az egyedüli kikötéssel, hogy aki csendet kér, nem vehet igénybe sem hagyományos eszközt (szócső), sem korszerű hangerősítő berendezést (megafon), sem távközlési eszközt (telefon). A modális háttér minden egyes elemét feltételnek neveztem, ami eltér von Wright szóhasználatától (az ő feltételével az én tipológiám első, környezeti feltétele állítható párhuzamba). A parancs, a kérés, a tiltás stb. a deontikus beszédaktusok körébe tartozik, vagyis a cselekvő szavakkal parancsol, kér, tilt. A stop­tábla vagy a pirosra váltó közlekedési lámpa okkal sorolható a néma deontikus beszéd­aktusok közé. A tiltó feliratok és szignálok mellett a kimondott szóval sokszor egyenértékű néma mozdulatokat is figyelmen kívül hagytam. A csendet kérés modális háttere ekkor a következőképpen alakul:

Környezeti feltétele, hogy legyen zaj, hangzavar, lárma, mert felesleges és zavaró felszólítani arra, ami éppen van, ami éppen zajlik, de a zaj ne érje el azt a mértéket, amikor az utasítást már nem lehet hallani.

Térbeli feltétele, hogy az érintettek egy helyiségben vagy a szabad ég alatt hallótávolságra legyenek egymástól.

Hangtani feltétele, hogy az érintettek ne olyan helyiségben tartózkodjanak, ahol a felületek kioltják a hangot (süketszoba).

Személyi feltétele, hogy legyen legalább két ember, az egyik, aki parancsot ad, és a másik (vagy a töb­biek), aki(k) parancsot kap(nak).

• A parancsadó közönséges halandó, nem mitikus vagy isteni lény; nem tartozik ide, ha valaki úgy véli, hogy isteni parancsra vagy sugalmazásra hallgat el: „Nyugovóra térvén / teremtsetek csendet és elmélkedjetek!” (Zsolt 4,5)

• A parancsadó valós személy(ek)nek parancsol, nem kósza árnyaknak, sejtelmes ködképeknek, azaz nem elmebeteg, nem sújtja átmeneti elmezavar, és tudtabefolyásoló szerek hatása alatt sem áll.

• A parancsadó az imént felsorolt okoknál fogva vagy merő véletlenségből nem ad ki parancsot ott, ahol rajta kívül nincs senki.

• A parancs címzettje meghatározott életkorú emberi lény, nem természeti erő, természeti tárgy, artefaktum vagy állat, mert a parancs nem csodatevés, nem varázslás és nem is állatidomítás.

Élettani feltétele, hogy a parancsadó ne legyen néma (vagy súlyosan beszédhibás), és legyen képes túlkiabálni a többieket (legyen erős a hangja, ne legyen berekedve stb.), akinek parancsolnak, ne legyen süket, és legyen képes csendben maradni (ne legyen mentálisan sérült).

Lélektani feltétele, hogy a parancsot kiadó személy érezzen indíttatást vagy kényszert arra, hogy utasításával megvalósítsa (vagy helyreállítsa) a szóban forgó tevékenység végzéséhez szükséges feltételeket vagy azok némelyikét. Mindez csupán a belső vagy a (vélt) külső kényszer meglétére szorítkozik, nem számít, hogy a parancsot odaadással vagy kelletlenül adják-e ki, illetve ügybuzgón vagy fogcsikorgatva teljesítik-e.

Uralmi vagy legitimációs feltétele, hogy aki parancsot kap, fogadja is el a parancsot adó személyt alkalmasnak vagy jogosultnak arra, hogy parancsoljon neki.

• Társadalmi feltétele, hogy a parancsadónak jogában áll utasítást adni, és hogy akinek parancsolnak, kötelessége engedelmeskedni (például szülő–gyerek, tanár–diák, tiszt–közkatona viszony).

A közös és egynemű társadalmi tér meglétének feltétele, melynek szükséges voltát az szemlélteti legérzékletesebben, ahol és amikor egy jogosultság vagy hatáskör véget ér, képzetes vagy valós falakba ütközik. (Néhány példa: a világi hatalomnak megálljt parancsol a szent helyek ősi asyluma; a pandúr a vármegye határán túl nem üldözheti a betyárt; az ipiapacs gyermekjátékban a hunyófa mentességet biztosít annak, aki előbb érinti meg.)

Szervezeti feltétele, hogy ha több személy is jogosult a parancs kiadására, egyszerre csak egyva­laki utasítson, és aki parancsot kapott, ne legyen ügybuzgó: feleslegesen ne adja tovább a pa­rancsot.

Végül néhány közismert és szórakoztató példát idézek a szabályok megszegésére, amelyek ezúttal sem erősítik a szabályt. A gyerekek vagy a róluk mintázott mesealakok társadalma ugyan tagozott világ, de nem mindig olyan katonásan szervezett, mint a Pál utcai fiúké vagy a vörösingeseké. A kiskamaszok imádják lehurrogni, kisebb-nagyobb sikerrel fegyelmezni egymást, úgyhogy olykor még az is megesik, hogy nagy igyekezetükben a Csendet kérek! kimondásával ripakodnak rá arra, aki meg sem szólalt. Csukás István ifjúsági regényében a Vadliba őrs gyűlésén Marci így fakadt ki: „Süle, maradj csendben! – Süle megsértődve kapta fel a fejét. Most véletlenül egy szót se szólt…” (Csukás István, Keménykalap és krumpliorr, 1973). Lázár Ervin meseregényében Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl így pirított rá a legjobb szívű behemótra: „Hallgass, Lajos, ne szólj az okosabbak dolgába! – De amikor sose hallottam még pomogácsokról – erősködött Szörnyeteg Lajos. Na, erre a többiek nekiestek. – Csend! – Hagyd abba! – Fogd be már a szád!” (Lázár Ervin, A Négyszögletű Kerek Erdő, 1985). Az erdőlakók végül lehurrogták Szörnyeteg Lajost, Róbert Gida szavának viszont nem volt foganatja. A Százholdas Pagonyban az ő parancsszavát ismételgették, amíg bele nem fáradtak: „Csönd! – szólt hátra Róbert Gida. – Veszélyes Helyzetben vagyunk. – Csönd! – szólt hátra Mackó Malackának. – Csönd! – mondta Malacka Kangának. – Csönd! – mondta Kanga Bagolynak, és még Zsebibaba is, Kanga zsebében, ismételte néhányszor, halkan és udvariasan, hogy ne hallja senki: „Csönd! Csönd! Csönd!” – Csönd! – huhogta Bagoly Fülesnek. – „Csönd!” – ordított Füles rettenetes hangon Nyuszi pereputtyára, s ezek összevissza ismételgették: „Csönd!” – míg az utolsó is el nem makogta” (A. A. Milne, Micimackó, 1926).

JEGYZETEK

1 Kicsi Sándor András a három tárgytípus elmélettörténeti hátterét is felvázolta (A dió kifejtése, Kortárs, 2011/10, 79–80.). Az utótárgyas szerkezeteket Wacha Balázs használta először bölcsészdoktori értekezésében: Az igés szerkezeti aspektus kategóriája a magyar nyelvben, ELTE, Budapest, 1978, 39.

2 John R. Searle, Elme, nyelv és társadalom (1998), Vince, Budapest, 2000, 139. k.

3 Kelemen József, A mondatszók a magyar nyelvben, Nyelvészeti tanulmányok 12, Akadémiai, Budapest, 1970, 62–63.

4 Vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, főszerk.Benkő Loránd,Akadémiai, Budapest, 1970, 2. 683–684.: kuss, illetve 1967, 1. 518: csiba.

5 Vö. Charles A. Ferguson, Baby Talk in Six Languages = John J. Gumperz – Dell Hymes (eds), The Ethnography of Communication. American Anthropologist, 66. 1964, 6, II. 105. kk.

6 Vö. Kázmér Miklós, Régi magyar családnevek szótára XIV–XVII. század, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1993, 451, 230, 451, 532, 1141.

7 N. Fodor János, A magyar családnevek új szempontú rendszerezési lehetőségéről, Magyar Nyelv, 2008/3, 297.

8 Vö. Kázmér, i. m., 451, 114,. 230, 510, 532, 987, 1141.

9 Vö. Bencze László, Uralkodók, főrangúak, katonák, Hadtörténelmi Levéltár, Budapest, 2001, 34.

10A’ Vhyst vagy-is Csitt Játék, mellynek Módját, Törvényeit, és Rendszabásit rész szerént a’ külföldi Irók után, rész szerént a’ tulajdon tapasztalásábúl irta öszve egy Hazafi. Po’sonban, Wéber Simon Péter és Fiának betüivel, 1824.

11Vö. Kártyalexikon A–Z, szerk. Berend Mihály – Jánoska Antal, Akadémiai, Budapest, 1993, 426–427. A whist szócikket Jánoska Antal jegyzi.

12Quoniam tacui, inveteraverunt ossa mea: dum clamarem tota die – Ameddig hallgattam, velőmig sorvadoztam, / sóhajtozásomnak nem volt vége (Zsolt 32 [31] 3). Vö. Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium, Szent István Társulat, Budapest, 1977, I. 380.

13 „Iszisz Oszirisszal még Oszirisz halála után is egyesült, és megszülte a koraszülött, béna lábú Harpokratészt.” Plutarkhosz, Iszisz és Oszirisz, Európa, Budapest, 1986, 23.

14Achille Bocchi, Symbolicarum quaestionum de vniverso genere, Bononiae [Bologna], 1555, CXXXII, Symb. LXII. Ezúton is köszönöm Magyar László Andrásnak az idézet pontos helyének fellelésében nyújtott szíves segít­ségét.

15Vö. Szimbólumtár, szerk. Pál József – Újvári Edit, Balassi, Budapest, 1997, 394–395. A rózsa szócikket Reuss Gabriella jegyzi. Apuleius kópéregényében Ízisz királynőnek megesett a szíve a szamárrá varázsolt Luciuson. Amikor mohón felfalta a rózsakoszorút, az égi ígéret beteljesedett: lefoszlott róla idétlen állati teste. Vö. Apuleius, Az aranyszamár, Franklin, h. n. [Budapest], é. n. [1949], 169. kk., különösen 173.

16Max Weber, Gazdaság és társadalom (1922), 1. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1987, 38.

17Vö. Weber, i. m., 1. 77.

18syi.hu/cse, L’Harmattan–Könyvpont, Budapest, 2014, 403, 411.

19Vö. Douglas Walton, St. Anselm and the Logical Syntax of Agency, Franciscan Studies, 36, 1976, 307. és syi, i. m., 136. skk.

20Vö. Weber, i. m., 1. 38.

21Alan Cruse, A Glossary of Semantics and Pragmatics (2006), Edinburgh University Press, Edinburgh, 2007, 84–85.

22Vö. Searle, i. m., 149. k.

23Searle, i. m., 151.

24Vö. Georg Henrik von Wright, Norm and Action (1963), Routledge & Kegan Paul, London and Henley, 1977, 76. és syi, i. m., 398–399.

25von Wright, i. m., 70. skk.