×

Kis testamentum

Töredékek Villon után, szabadon

Vaszilij Bogdanov

2018 // 04

 

 

 

1

Én, Vászja Bogdanov herceg,
a hatvannyolcas esztendőben,
amikor szájzablával henceg
minden költő, belenéztem
tükrömbe. Hogyan is éltem?
Elemeznem kell! Megvizsgálnom!
Amíg a szégyen éjjelében
meg nem talál álszent halálom.

2

Hetvenévesen eldöntöttem,
nem érdekel a szovjetrendszer,
vívmányaiban sose hittem,
az ember érdekelt, az ember.
Ahogy elközelgett december,
rádöbbentem, számot kell adni –
zsonglőrködve félelmeimmel –,
hogyan tudtunk idáig jutni.

A megalázott költő panasza

3.

Mindenképp végig kell gondolnom,
mert látom, hogy a bolsevisták
kretén, állami zsibvásáron
egyre a helyzetet „fokozzák”,
hisz egyfolytában forszírozzák
a szovjet eszme erejét,
papagájként visszhangozzák
október torz üzenetét.

4

És azt akarják, ne csak féljük,
de meg is szeressük a hóhért.
Hát értük beszélek, csak értük,
a megalázott milliókért,
akik ha megkapják az éhbért,
befogadja őket a kocsma,
és amíg szél veri a cégért,
vodkájuk nyelik undorodva.

5.

A söntés szentjei között
sokszor ültem, hallgattam őket,
a prófétákat és az örök,
botcsinálta reménykedőket.
Már delirált az orosz élet,
a munkagödrökbe esett,
az örökös ötéves tervek
őrjítették a tömeget.

6

Kolhozba kényszerítették
a szerencsétlen muzsikot.
Az életét is összegyűrték,
míg feltörte a parlagot.
Új év – új hóhért hozott,
és megteltek a lágerek.
Koba nem visszakozott,
nem hátráltak a szovjetek.

7

Aki mit főzött, egye meg!
Kágébés őrültjeivel,
bohócaival, egyre megy
(a nép mindenkit elvisel,
közben vedel és énekel!),
utakat tévesztett a párt.
Ismét csökkent a kivitel,
és folytatódott a hazárd

8

pókerparti. Az idült
boszorkányüldözés. Az elvek
nem számítottak! Kiderült,
az átkos osztályellenséget
felszámolták, sorra megteltek
a táborok, a börtönök.
Az elhajlók, az eszementek
menetében menekülök.

Végrendelet

9

De mielőtt elmennék végleg,
az októberi forradalom
hazugságai gyötörnek,
talált tárgyként visszaadom
mellékelve a panaszom:
életem is semmivé válott!
Nevem unokámra hagyom,
és fénysugárként tovaszállok.

10

A szovjet kommunista pártnak,
ki megalázott, üldözött,
és az alapító atyáknak –
ott állnak árnyaim között! –,
és folytatódnak a pörök,
az eszme győzött, győzni fog,
nem számítanak eszközök,
két fekete nullát hagyok.

11

Misa Zoscsenko barátom,
Immár évek óta halott,
örökölje egyetlen álmom,
és több verset is ráhagyok,
hol ugyanarról álmodok,
miként múlik el a kényszer,
s a bolsi agitátorok,
ha végre kivérzik a rendszer.

12

A drága Annámra marad
minden undorom és dühöm,
felszikrázó orosz szavak,
a vízözön és tűzözön.
Nem bírhatta le a közöny,
hiszen a verseiből áradt,
nem múlhatott ki az öröm,
nem teperhette le a bánat.

13

Minden fullánkom, szatírám
egy postarablóra hagyom,
Összezsugorodott alakján
méláz a mauzóleum,
s az elárult forradalom,
hogy ellensége véleményét
olvashassa, ily alkalom
nem zavarhatta meg a létét.

14

Hogy olvashassa Koba végre,
hogyan is vélekedtek róla,
miért is jutott, hova jutott,
a bűzlő, kénköves pokolba,
hol végtelen útjait rója
az unalom köreiben,
és állandóan üt az óra,
Belzebub nevével üzen.

15

Akik hittek a kágébében,
az orosz költők őrei,
senyvedjenek pokol tüzében,
idióta vezérei,
a belügy balga hősei,
az átok rájuk visszaszálljon!
Ők Sztálin örökösei
ezen a bajlátott világon.

16

A szovjet költőkre, akik
az elnyomást dicsőítették,
magasztalták hóhéraik,
és minden szavuk el is hitték,
mondjátok, mit is hagyhatok még?
A szégyent? Örökké írjanak,
s mutassanak nekik fügét
manipulált orosz szavak.

17

Szergej Jeszenyinre hagyom –
birtoka az orosz bánat,
alakját idézi dalom,
az imaginárius hazákat,
amelyek bennünk mélyre szállnak,
és szavainkban visszajárnak! –
az égbolt tiszta, légi kékjét,
jég-fehér nyírfaanyácskákat.

18

Majakovszkijnak mi marad?
Nyilván a szovjet útlevél.
Látnoki utolsó szavak,
melyek mutatják, nem remél,
nem énekel, nem is mesél.
„Elvtársak, ó, ne lőjetek,
ne adjál parancsot, vezér,
legyilkolni az őzeket!”

19

Berlinbe, Prágába, Bú Pestre
vonul a Vörös Hadsereg,
tankjaival dübörögve.
Mondjátok, ó, ki érti meg
a félnótás vezéreket,
kik nem tudják, mi a szabadság,
és azt hiszik, az életet
rendjel-ráadásnak kapják.

20

A balgaság dicséretét
olvassák szabad idejükben,
ha nem szakad rájuk az ég,
ha eltűri őket az Isten,
akiben én soha nem hittem,
és titokban sem fohászkodtam
Hozzá, hiszen tudtam, hogy nincsen.
Bizonyítottan bolond voltam.

21.

Hiszen ül trónusán az égben,
igenis él és figyel minket,
ott van a kezdetben, a végben,
bizonyítva, hogy van ítélet,
segíti a benne hívőket,
és forog a mókuskerék.
Pörög velünk az égő élet,
míg egyszer azt mondjuk: „elég!”

22

Drága Iljicsünk mit kapjon?
A kíméletlen igazságot?
Az övé volt a hatalom,
meghülyítette a világot,
ki benne bolsi váteszt látott,
tanárt, ki maga is tanult.
Megteremtette a Gulágot.
És a fényt. Bele is vakult.

23

De volt, akitől Iljics is félt,
akármilyen hihetetlen,
ha nem egyébért, hát ezért
bűntette Félixet az Isten,
pokoli halálos körökben,
ott kerengenek egymás mellett,
egymást figyelve, észrevétlen
termelik újra a félelmet.

24

Ott van Trockij is, az elárult
forradalom vértanúja.
Már nem is figyelik. Elárvult,
akár egy öregedő, búja
kurva, egyre a Pravdát bújja,
senki nem törődik vele,
vádjait már mindenki unja,
neki se maradt senkije,

25

csak az elvei! Hihetetlen,
mire ment végül is velük,
csak Buharin, ez a hitetlen
Tamás kíséri mindenütt.
Solingeni acéleszük
azért néha még meg-megvillan.
Ha el is vesztették mindenük,
Ideájuk még ragyog. Megvan!

26

A forradalom Hamletjére
mit is hagyhatnék? Segített
minden költőn, aki megkérte,
sokuk rajta is veszített.
Hiszen ő is rabul ejtett
farkasként várhatta a sorsát.
Láthatta, míg hastáncot lejtett,
mivé változott Oroszország.

27

Jó Félixünk kísérgetik
tanítványai a pokolban.
Dicsekednek. Hitegetik.
Jezsov, Abakumov is ott van,
csak Jagoda ül a sarokban,
mint egy megszeppent kisgyerek.
Körülöttük, tömött sorokban
kivégzettek kerengenek.

28

Üvöltenek és átkozódnak,
aztán feltűnik hirtelen
Beríja is. Visszahúzódnak
kondérjaikba nesztelen,
még feltűnik néhány meztelen
leányzó is, farát riszálva,
és üzekednek szüntelen.
Megfogan ártatlanok átka.

29

A hős belügyes vezérekre,
slussz passz, semmit sem hagyok!
Elég nekik az örök égbe,
amit Sztálin rájuk hagyott.
S ott vannak az áldozatok,
állandóan kínozzák őket.
Szemüregükben felragyog
a végtelen, örök ítélet.

30

És itt vannak a katonák is,
Frunze, Tuhacsevszkij, Zsukov.
Áldozatokká váltak ők is,
sorsüldözött tábornokok.
De Koba itt törököt fogott,
amikor gyanakodni kezdett.
Véráztatta levélként forgott
a vég. Olyan lesz, mint a kezdet.

31

A pofátlan házmesterekre,
kik városaink eluralták,
idióta feljelentőkre
kötelet hagyok, míg elosztják,
s gondosan meg is szappanozzák,
nézem puffadt ábrázatuk.
S ők átkozódva egymást szidják,
és megint felkötik maguk.

32

A halott költőkre hagyom
az orosz égbolt tiszta kékjét,
s a befuccsolt forradalom
végzetének hiú reményét.
Vajon megérhetem a végét?
Baljós jövőnkből közeleg.
Megszámláltatták már a létét,
almáskertekben istenek.

33

Borisz, a Doktor Zsivago
szerzője ezt is tisztán látta.
Kéziratait a bakó
ítélte volna tűzhalálra,
nem gondoltak Nobel-díjára,
mi áthúzta a terveket.
Kapjon az orosz éjszakába
villámló nyírfakerteket.

34

Rigóvá változó barátom
éljen tovább – verseiben.
Minden reggel hársfámra várom,
onnan fütyörésszen nekem.
Megédesítve életem.
Kapja a Jenyiszejt, a Volgát,
és röpdössön a Dnyeszteren,
hogy megvigasztalhassa Nágyát.

35

Egy kék karneolkő ragyog
gyűrűsujján láthatatlan.
Védelmezik az angyalok.
M. is kísért még száz alakban,
és a szívem ma is megdobban,
ha olvasom a verseit.
Az orosz erdő lángra lobban,
hallván Marina rímeit.

36

Ráhagyom erdőségeinket,
védelmezzék a téli fák,
és Tinyanovot kísérőnek.
Ketten haladjanak tovább.
S a feljelentő ostobák
csak tévelyegjenek a fagyban,
ne érjék utol Marinát
és Tinyanovot. Minden megvan!

37

Barátaim, kiket lelőttek
szadista, gonosz ostobák,
kiket elért a végítélet,
fényként lobogjanak tovább.
Hiszen mindketten iskolát
teremtettek. Olvassák őket,
reményt adhat Babel és Pilnyak.
Megváltozhat az orosz élet!

38

Útvesztőjében tévelyegnek
milliók, de már nem sokáig.
Azt üzenem a holt lelkeknek,
nincs sok hátra a változásig.
Ahogyan jósolja egy másik
próféta. Ezért ráhagyom –
hisz a Sátán is unja, ásít! –
minden dühöm és bánatom.

39

Kretén rímeim fogságából
üzenem, én, Bogdanov herceg –
akit már rég nem nyilaz Ámor,
és szédítik a másodpercek –,
balga, aki azzal henceg,
ami rég nincsen birtokában.
Feje felett holló károg,
és verseiben örök-nyár van!

40

Ha halálunk reánk talál,
s nyüvek zabálnak majd a földben,
Léna a sírunkból kiszáll,
„gyere, Vászja, ránk vár az éden!”
És mi zuhanórepülésben,
fehér fénysugarakká válva
suhanunk tova észrevétlen,
míg csontjainkat féreg rágja.

A versciklus – Bogdanov talán legnagyobb szabású leszámolása az őt annyiszor megalázó szovjetrendszerrel – 1968 őszén, telén íródott, valamikor 1969 tavaszán nyerte el végső formáját. Nem véletlenül több variációja is van. Villon hangjának imitálásán túl a villoni versbeszéd jellegzetes, ironikus, szarkasztikus elemeinek önfeledt használatáról – ahogyan erre Miłosz is céloz a Bogdanov lengyel nyelvű kötetének utószavában – külön tanulmányt lehetne írni. Erre itt most nem vállalkozhatok, de a biográfiában majd külön fejezet foglalkozik nagyapám átirataival – felfogása szerint a világ- és az orosz költészet egyetlen összefüggő zenemű, s időnként régebbi darabjait érdemes újra hangszerelni, hiszen különös fényben tündökölnek fel akkor, újabb és újabb összefüggésekre mutatva rá. Itt foglalkozom majd költői végrendeletével is, a vers születésének körülményeivel és későbbi sorsával, hamarabb jelent meg ugyanis angolul és lengyelül, mint oroszul, akárcsak az Amikor eljátszhattam Hamlet szerepét című, fölöttébb szarkasztikus ciklusa s annyi más verse. Aminek meg is lettek a maga következményei, de ezek az akkor már halálára készülő öregembert egyáltalán nem izgatták.

Tatjána Bogdanova

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben