Akár a fáslit,
jobbról balra haladva
tekerem le a mondatokat,
lefejtve sorra a szövegsávokat
az alakjáról. Az utolsó verssor
zárópontja után,
mely koppanva hull alá
a nyers kőre,
ott áll ő, homokrajzolattal,
archaikus mosollyal az arcán,
akként, ami maradt belőle
a szöveg alatt.
Úgy találom, az Á elmozdíthatatlan.
Tegnap a szájszélén hevert,
nyálfényesen, lélegzettől melegen,
éppen kimondva. Á. Valóban ennyi maradt
utána? Vagy mindössze szerettem volna,
hogy ott van, s azt, hogy ekképpen lehet
gondolni vissza rá? A lengőborda alatt
a görcs összecsuk, akár egy colstokot.
Nem találom a kötelet, amelyet megrántva
a zsinórpadlásról alázuhan a vérvörös
függöny, hogy a színpad, huss, eltűnjön,
mint amely sosem volt és nem is lesz. Á.