×

Jánosi Zoltán: Ratkó József

Vasy Géza

2018 // 03

Az irodalomtörténet legjelesebb magyar alkotóiról, azok életművéről csak elvétve születtek monográfiák még a 19. század vége felé is. Élő alkotókról kritikák, méltató-elemző esszék is inkább csak a 20. században, a Nyugat évtizedeiben kezdtek érdemlegesen gyarapodni. Még a klasszikusokról: Petőfiről, Aranyról is kivételesnek számított a könyv terjedelmű pályakép. Változás csak az ötvenes évektől figyelhető meg, amikor a Magyar Tudományos Akadémia szervezetten, kutatóműhelyeket létesítve – az egyetemi oktatást is figyelembe véve – vállalta évszázadok irodalomtörténetének vizsgálatát, bibliográfiák, dokumentumok összegyűjtését. Csak amikor már megszületett az akadémiai hatkötetes összegző áttekintés, akkor fordult szervezetten a szakma az élő irodalom kutatásához.

1972-ben elindult a Kortársaink című könyvsorozat, majd az ezred legvégén ezt a Tegnap és ma követte 1994-től, s idővel természetessé vált az alkotók műveinek monografikus vizsgálata.

A Magyar Művészeti Akadémia 2014-ben indította el hasonló célú könyvsorozatát Ács Margit szerkesztésében azzal a céllal, hogy bemutassa az Akadémia tagjait, egyszerre szolgálva a tudományos és az ismeretterjesztő célokat. Bemutatta Albert Gábor, Ágh István, Farkas Árpád, Jókai Anna, Kalász Márton, Kiss Anna, Kiss Benedek, Marsall László, Tamás Menyhért, Temesi Ferenc, Tornai József, Tóth Bálint, Vathy Zsuzsa, Vári Fábián László pályaképét, s első alkalommal egy már korábban, még 1989-ben elhunyt nem akadémiai pályatársat, Ratkó Józsefet. Okkal feltételezhető, hogy ebben a sorozatban idővel további, már lezárult életművek is helyet kapnak majd. Csupán példaként olyanokat lehetne említeni, akik rövidebb-hosszabb ideig a 20. századi irodalom második felének fontos alkotói voltak, de teljességre törekvő pályakép még sohasem készült róluk. Ilyen volt Cseres Tibor, Hubay Miklós, Szécsi Margit vagy Balázs József.

Ha Ratkó József emberhez méltóbb időt élhetett volna meg, e könyv megírása idején lett volna nyolcvanesztendős. Ám az ő számára mindössze ötvenhárom év adatott, s közben is rengeteg gonddal, bajjal, szenvedéssel, tragédiával kellett szembenéznie. Költői tehetsége igen korán megmutatkozott, s már végzős gimnazista korában felfedezték, ám pályakezdését több ok hátráltatta. Harmincéves lett, mire első kötete megjelenhetett. Ő ugyan a Félelem címet adta a tervezett könyvnek, ám azt a jó szándékú kiadó Félelem nélkül címre változtatta. A hat­vanas évek jelen idejében elképzelni is nehéz lett volna az eredeti kiadványcímet. A költő nagyon jó ráérzéssel egyazon kötetben szerepeltette a Félelem és a Félelem nélkül című verseit, s így a világháború által is sújtott kisgyerekkorát, a nyomorúságos szegénységet, az árvaházi magányt életrajzilag is bírálhatatlan hitelességgel tudta megragadni.

Az irodalomértő közönség okkal tehetné fel azt a kérdést, hogy miért csak most jelent meg ez a komoly monográfia. Jánosi Zoltán erre is vitathatatlan választ ad könyvében. Mert az igaz ugyan, hogy 1969-ben József Attila-díjat kapott, ám később nem sok elismerésben volt része. Komolyabb figyelmet csak a Segítsd a királyt! című Szent István-drámája keltett 1985-ben. Mi lehetett ennek a magyarázata? Kétségtelen tény, hogy felnőtt élte zömét a Nyírségben töltötte, másként kifejezve: a keleti végeken élt, amelyet ritkán övezett országos figyelem. A sznobizmusra hajlamos fővárosban bizony nem igazán tartották Ratkót számon. Alighanem a fővárosba kellett volna költöznie, amiként ezt az írók többsége tette. Ő ugyan talált végvári harcosként is nemes feladatot magának, de azt akkor még nem sejthette, hogy több évtizedes harca a magyar világgal fel fogja őrölni egészségét, korlátozza alkotóerejét is. Voltak, voltunk ugyanis nem kevesen, akik kritikákban, pályaképekben is nagyra értékeltük a költő munkásságát. Most azonban – átlapozva a monográfia bibliográfiáját – topográfiai értelemben is furcsa dologra döbbentem rá. A szak­irodalom legnagyobb része a Miskolc–Debrecen vonalon és attól keletre készült és jelent meg. Olyan ritka kivételekkel, mint Ágh István vagy Nagy Gáspár írásai. Egyharmad, egynegyed Magyar­ország lett volna csak az övé? Csak annyit tudott volna megszólítani? Pedig a szakma kezdettől tehetséges költőnek tartotta, később a minőséget is elismerték, a kifogások, a bírálatok sem voltak méltánytalanok. Mégis inkább csak egy régió költőjeként tartották számon.

Ratkó József halálát, 1989 szeptemberét pedig szinte azonnal követte a társadalom radikális változása kétféle értelemben is. A pozitív az lehetett volna, hogy megnyílik a szabadság birodalma, s Ratkó is zöld utat kap. De sokkal inkább érvényesült az irodalomban is a gátló tényező, amely egyre elutasítóbban tartotta idejétmúltnak, korszerűtlennek a nemzeti lét gondjainak kérdéseit. Ha a költő életben maradhatott volna, okkal illette volna meg őt is a Kossuth-díj. Így bizony évtizedeken át inkább csak az ő régiója gondozta, ápolta az életművét. Az viszont kitartó, szívós munkával és szeretettel. Legalább Babosi László bibliográfiáját és tanulmányait kell kiemelni, majd az összegyűjtött művek három kötetét, most pedig Jánosi Zoltán monográfiáját, amely a teljes életútról és alkotói pályáról ad körültekintő alapossággal és pontossággal portrét, amely nélkülözhetetlen lesz minden további elemzés számára. E műértelmezés legfontosabb célja nyilván az, hogy a 20. századi magyar irodalom egészének szemléletében és értékrendjében Ratkó József elfoglalhassa az őt megillető helyet. Méltó társ a klasszikusok fejedelmi kerekasztalánál. Amiként ezt róla valamivel idősebb pályatársa, Kormos István mondotta: József Attila bűvös köréből, példájából indulva is lehet olyan irodalmat megalkotni, amilyenre csak ő képes. S ez teljes mértékben áll Ratkó Józsefre is. A rokon sors, a rokon hang előbb önállóvá formálódott nála is. Ő is arra törekedett kezdetben, hogy a gondok rengetegéből is sugározzon az életöröm, a szerelem, a boldogságtudat, az egyén létezésének távlata. A dalokkal fejezte ki ezt. Ugyanakkor a sok gyermek-, majd ifjúkori hányattatás után a családalapítás, a nyugodtabbnak tűnő életforma, a nagykállói otthonosságérzet, az első költői sikerek a megvalósulásánál jóval biztonságosabb jövőt ígértek.

1970 táján a társadalmi rendszer közéleti szerepet várt el a költőktől, de oly módon, hogy egyértelműen elfogadják az egypártrendszer kívánalmait. Illyés Gyula egész életében vállalta a közéleti szerepet, ugyanakkor mindig erősen társadalomkritikus volt. Ez jellemezte szimbolikusabb, áttételesebb módon Nagy László életművét is. Ratkó József a leíró jellegű, tárgyiasságra törekvő lírai realizmus erőteljes poétizálására törekedett, amely költői értelemben szinte áttetszően egyértelmű volt. Szemléletmódja idővel mind összetettebbé vált, komplex képei a létezés polifóniájában egyre nyomatékosabban hangsúlyozták a disszonancia élménykörét. A magyarság társadalomtörténete nézőpontjából ez igen hamar azt kezdte jelenteni, hogy már nincsen remény és ígéret a létezőnek nevezett s dicsért szocializmus fokozatos kibontakozására. A költő éleslátását erősítette, hogy a keleti végeken élve a többi országrésznél jóval nagyobb fokú elmaradottsággal, politikai és szellemi korlátozottsággal kellett szembesülnie. A hetvenes években Ratkónak kétféle szemlélettel kellett számot vetnie. Az egyik: Illyés metaforája szerint hazánk szélárnyék-helyzetben van, s ez jó alkalmat kínál az országépítésre. S ennek volt is számos jele. Ratkónak viszont mást kellett napról napra megélnie. A fejlődés helyett stagnálást látott, egy nyugati és keleti felére kettészakított országot. Úgy gondolom, Nagy László elsősorban a politikai diktatúrától szenvedett, Ratkó Józsefnél emellett sokkal hangsúlyosabb volt a szegénységbe leszorítottakkal, a kiszolgáltatottakkal való együtt érző azonosulás.

Ez is vezetett a halál, a halottság motívumkörének centrális érvényesüléséhez. Nem előzmények nélkül. A költő életszemléletében ez már gyermekkortól megjelent. A világháborús élmények, a kistestvér halála, később az édesanyáé, az apa zárt osztályra kerülése csak fokozták a lelki, szellemi sérülékenységet. Az természetes, hogy egy bizonyos életkor után az ifjúnak tudnia kell az élet végességéről, a halálról. Arról is, hogy vannak idő előtt, túl korán, sőt természetellenes módon elhalálozó emberek. Ratkó József költői világképében ez a szemléletmód kétféle értelemben is állandósul – egymáshoz kapcsolva őket. A Halott halottaim, majd a Törvénytelen halottaim egyaránt 1971-ben jelent meg, egymás testvérversei. A két nagy hatású kompozíció közül az előbbi az 1956 utáni másfél-két évtizedben zajló mesterséges terhességmegszakítás nagyüzemi módszerével néz szembe, amelynek a vers szerint „kétmillió korahalott” lett az áldozata. A születésszabályozásnak ebben az időben még nem voltak modern orvosi feltételei, s nálunk ezek is többéves késéssel terjedtek csak el. Egészségügyi s más tragédiákat is okozott mindez. Ám az csak évtizedek múltán válhatott köztudottá, hogy nem csupán Magyarország népe fogyatkozik, hanem egész Európáé. Több emberöltőnek is el kell majd múlnia ahhoz, hogy az egész emberiség gondoljon lélekszámának jövőjére és annak veszélyeire. A túlnépesedés tehát már nem gondja Európának, ám megmaradt a törvénytelen halálok fogalomköre. Ez sem csupán a magyarságot sújtotta ezer éven, éveken át. A költő világképe szerint azok a törvénytelen halottak, akik nem a számukra rendelt normális idős korban halnak meg, hanem idő előtt. Szerepe van ebben szegénységüknek, nyomoruknak, az egészségügy, az orvosi kezelés hiányának, a népbetegségeknek, de a háborúknak, a kivégzéseknek, a gyilkosságoknak is. A Halott halottaim fő gondolata egy magyarságproblémát örökített meg, s csak mellékszálként emberiséggondot. A Törvénytelen halottaim az emberiség egyetemes gondja, tízezer évek óta, Káin gyilkossága óta megválaszolatlan. A költemény egésze mégis magyarságközpontú, s ezt erősíti a népi költő Nagy Imre kétjelentésű, majd Dózsa megnevezése. Tragikus emberiség- és magyarságkép bontakozik ki:

„Pentaton nép, halálba / ereszkedő; / embriói kihalnak.” /…/ „A föld, mint írás, / egybehanyatlik, / és minden rétegben halottak. / Az ég, mint írás, / egybehanyatlik, / és minden levélen halottak.”

Ratkó József eredendően a magyarság sorsdrámáját írta meg, amelyből meg-megmutatkoztak a kitörés nemzeti lehetőségei. De egyre kevésbé tudott bizakodót mondani. 1973-ban megjelent Déva című alkotásában átformálta ezt a talán legeslegrégebbi magyar népballada-motívumot, ahol eredetileg az áldozat árán való, s bizony nem elháríthatatlanul szükséges építkezés indokolt egy gyilkosságot. Az 1945 utáni magyar irodalomban 1945 s 1956 után is gyakori volt az áldozathozatal és az építkezés kérdése. Ratkó József számára Déva már a folytonosan halálba menetelő ország látomása, amelyben már az élet és a halál egyaránt kérdésessé kezd válni. Jánosi Zoltán értelmezésében a költő által eltervezett nagykállói világfókusz fokozatosan porrá omlik. Azt a Tamási Áron-gondolatot, hogy az otthonlét élménye miatt élünk a világon, Ratkó József egyre kevésbé képes a magáénak érezni. Maradna s menekülne is. A szocializmus képzete egyértelműen porrá omlott számára. Költészete egyre inkább elhallgat. Szűkszavúsága a haláltudattal sebzetten is olyan végrendelet-érvényű alkotást hagyományoz ránk, mint a Szent István-dráma. A Segítsd a királyt! a bemutatásakor mindannyiunk számára megrázó élményt jelentett. Végsővé vált összegzés ez a magyarságról, a személyiségről és az emberiségről.

Déva várának Ratkó versében nem annyira az élet és a halál hullámzó kettőssége a meghatározó. Itt sokkal inkább halálok, áldozatok rétegződnek egymásra. A két nagyszabású halottas poémánál sokkal sötétebb látomást jelenít meg: nem a mégiscsak formálódó építkezést, hanem a létezés feloldhatatlan torzságát, sőt értelmetlenségét. A költő maga is érezhette, hogy ezt a helyzetet nem lehet katarzissal feloldani.

Legfontosabb drámájában mégis megtalálta a választ. Így vallott: „Hiszek az idő Szent-Három­sá­gában, múlt, jelen és jövő egylényegűségében, abban, hogy az egyik a másik nélkül csonka, értelmetlen, értelmezhetetlen.” Szent István országának ezer éve után felvillant benne egy újabb évezred.

Ha Ratkó Józsefről gondolkozunk, akkor magunkra is tekintünk. Elismerést érdemlő beleélő és műértelmező készséggel vizsgálta Jánosi Zoltán ezt az életművet. Munkájában középpontba állította a népköltészet hagyománykincsét és a bartóki modellt, s annak egyik lehetséges költői útját. S ha a magyar népművészet és Bartók útja halhatatlan, akkor magyar irodalmunkat is annak kell tartanunk. (Magyar Művészeti Akadémia, 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben