×

Lapszemle VI.

Szigethy Gábor

2018 // 03

Április végi napsütötte vasárnap délután – 1972-ben – négy óra tájban hívott fel főnököm, a Kritika felelős szerkesztője, Pándi Pál.

– Menj be a szerkesztőségbe, végy magadhoz minden kiszedett, betördelt, álló anyagot, és amit még találsz használható kéziratot. Gyere öt órára a Marx térre, a Bonbon presszóba.

– Értem, de miért?

– Siess!

Kattant a telefon. Indultam. Öt órakor üldögéltem a Bonbon (a mai Nyugati tér és Szent István körút sarkán már régen nem létező hangulatos) eszpresszóban, aktatáskámban egy köteg hasáblevonat és kézirat. Vártam a főnökömet. Megérkezett. A Bonbon presszóban tudtam meg, hogy a szombat reggel megjelent Kritika (Művelődéspolitikai és kritikai lap) valójában nem jelent meg. A már az újságárusokhoz kikerült újságcsomagokat valakik gyorsan visszagyűjtötték, és a ki nem szállított példányokkal együtt még aznap délelőtt valamennyit megsemmisítették.

– A lapot tegnap bezúzták, nézzük, mit tehetünk az üres oldalakra!

Fura helyzet. Rangos marxista irodalomtörténész a Kritika felelős szerkesztője, a háttérben Aczél Györgynek, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága titkárának bizalmas barátja és beszédírója. A lapot a pártközpont „leányvállalata” adja ki. Nyílt titok: a nyomdából minden sajtótermék első példányai felelős olvasásra a pártközpontba (tudom: akkor nagybetűvel írták e mindent irányító hivatal nevét) és a Belügyminisztériumba érkeztek meg még hajnalban, kiszállítás előtt.

A Kritika párthű újság volt. Aczél elvtárs a zsebébe gyűrte, és elindult kikapcsolódni a Balatonra. A robogó autóban érdeklődve belelapozott a friss újságba, és – gondolom – úgy érezte: megüti a guta. A lapban megjelent két írástól is vértolulást kapott. Úgy érezte: már megbízható elvtársaiban sem bízhat. Azonnal intézkedett: zúzzák be az áprilisi Kritikát!

Amikor néhány héttel korábban a szerkesztőségben Végh Antal kéziratát – Sexboden – olvastam, javasoltam: közöljük. Pándi a szerkesztőségi értekezleteken mindig mindenkit meghallgatott, aztán valamennyi kézirat sorsáról egy személyben maga döntött. Engem mosolyogva rendszeresen úgy minősített: naiv vagy! Végh Antal írása azonban megnyerte főnököm tetszését; megszerkeszthettem, nyomdába adhattam.

Sexboden: élménybeszámoló a svédországi liberális (akkor e fogalom ott még nagyon mást jelentett, mint ma) szexuális szabadságról. A mai hülyén-liberális szexzűrzavarhoz képest Végh Antal írása ártatlan, óvodai felvilágosító szöveg. Igazi gond – Aczél elvtárs ezen akadt ki – az írást illusztráló fotó volt. Egy olasz képeslapból vágtam ki a veronai színház előcsarnokában készült fényképet. Az eredetin egy meztelen hölgy sétál magas sarkú topánkában, karján estélyi táska, nyaka körül s fülében csillogó ékszerek. Hátulról látjuk, csak a két vele szemben álló férfi csodálkozástól döbbent tekintete árulkodik arról: a vonzó alakú hölgy testét elölről sem fedi semmi. Az egész képet nem mertem főnököm kezébe adni, nagyon finom metszésponton, egy milliméterrel a fenékvonal fölött elvágtam a látványt.

Indulatokat korbácsolt Aczél elvtárs lelkében e fotó. Főnököm szerint (telefonban!) így fakadt ki: Értsd meg, Pali, kamasz lányom van!

1972-ben ez indok volt a lap bezúzására.

Valójában nem a hivatalosság számára akkor pornográfiának számító, mai szemmel nézve ártatlan kép miatt zúzták be a lapot. A Kritika 1972. áprilisi számát eredeti formájában azért nem olvashatták az emberek, mert a Magyar Szocialista Munkáspártot haláláig hűen szolgáló újságíró, E. Fehér Pál életében talán először, talán utoljára olyan cikket írt, amellyel kivívta pártja indulatos haragját.

Papírgyűjteményemben őrzöm a szigorú szabályokat megszegve megmentett lap tördelt levonatát – táskámba gyűrtem, elhoztam a nyomdából. Negyvenöt év után újraolvasom a József Attila moszkvai értékeléséről írott, soha meg nem jelent cikket.

Bolsevik vélemény József Attiláról 1972-ben: „Kezdjük a lexikonokkal… A Nagy Szovjet Enciklopédia 28 sornyi cikkének hibás szemléletét már jó másfél évtizeddel ezelőtt Révai József is szóvá tette. Addig is, amíg ennek a rendkívül fontos kézikönyvnek új kiadása elkészül – az orosz érdeklődő mégis ezt olvashatja: »József Attila (1905–37) – kima­gasló magyar költő. Munkáscsaládban született. A szépség koldusa (1922), a Nem én kiáltok (1925), a Külvárosi éj (1932), a Medvetánc (1934) című köteteiben szociális tiltakozás fejeződik ki a polgári társadalom életfeltételei ellen. Ugyanakkor ezekben a versekben megtalálhatók a pesszimizmus és a rendkívüli formai kifinomultság jegyei. Legjobb verseiben, melyeket a magyar forradalmi munkásmozgalom hatása alatt írt […] a költő forró gyűlöletét fejezte ki a kapitalista kizsákmányolás világával szemben, megbélyegezte azt a magyar fasiszta rezsimet, amely a munkásokat nyomorba döntötte, éhhalálra ítélte, megénekelte a munkások forradalmi harcát, kifejezte a költő magasrendű társadalmi elhivatottságát. A magyar munkásosztály forradalmi harcával tartott elégtelen kapcsolat, a Szovjetunió és a Szovjetunió felszabadító szerepe világtörténelmi jelentősége iránti értetlenség, illetve a nyomor és a súlyos betegség a magány érzését erősítették az utolsó kötet, a Nagyon fáj (1936) verseiben. J. nem talált magában erőt a Horthy fasiszta rendszerével vívandó harchoz, és öngyilkos lett.«”

Mérhetetlenül ostoba szöveg, de E. Fehér próbálja a menthetetlent menteni: „A szövegezés tiszta szándéka sem takarja el a kép ferdeségét.”

Tiszta szándék? Bolsevik vakság: a szövegezés torz, ideológiailag korlátolt, korlátozott szándéka miatt ferde (pontosabban: hamis, hazug) a József Attiláról festett kép.

Nyomdából kimentett, napvilágot soha nem látott írást olvasok.

1972-ben saját bőrömön tanultam a történelmet. Egy irodalmi konferencián Illyés Gyula Tiszták című drámáját méltatva-védve hangsúlyoztam: Nem az a szocialista realizmus, ha munkásokról ír az író… Felszólalásomat közölte egy moszkvai irodalmi folyóirat (Voproszi lityeraturi, 1972. december), imígyen: Az a szocialista realizmus, ha munkásokról ír az író…

Gondolom, a világhírű svájci író, Friedrich Dürren­matt sem volt boldog, amikor megtudta: megkérdezése és engedélye nélkül drámáját – A milliomosnő látogatása – a szovjet fővárosban gátlástalanul kiherélve úgy mutatták be, hogy a kisváros gondolkodás nélkül költekezésbe bódult polgárai nem ölték meg a rajta elkövetett sérelemért bosszút állni akaró, szenvedéseiért elégtételt követelő milliomosnő hajdani szerelmét!

Ha Moszkvában szemrebbenés nélkül átírják Dürrenmatt drámáját, nekem szavam sem lehet. József Attila tiltakozni sem tud, róla az elvtársak végképp azt írnak, állítanak, hazudnak, amit akarnak.

Itthon és Moszkvában az elvtársak egyhúrú proletárköltőt faragtak a zseniális magyar poétából. Istenes verseit eltüntették („Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”), életművéből kisatírozták politikai tisztánlátását („Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét”), jövőnek áldozott életét vörös ködbe borították, próféta lelkét pártbrosúrák illusztrációjává nyomorították. Az 1972-ben Budapesten betiltott cikk írója harcos marxistaként, de a szovjet elvtársak értékrendjével nem összhangban védte a proletárköltővé zsugorított József Attilát, ezért a magyar kommunista párt bezúzatta a párt folyóiratát.

Főnököm utasított: Ujfalussy József már közlésre elfogadott, zenekultúránk értékeit védő indulatos vitaírását (Kultúra és közművelődés) és Rényi Péter frissen született, a párt egyedül üdvözítő politikáját dicsérő hazug és hosszú szózuhatagát (Az egység dicsérete) kellett a letiltott oldalakra betördelnem.

Havilap volt a Kritika, minden hónap utolsó hetében jelent meg. A kéziratokat hat héttel (!) korábban kellett nyomdába küldeni. Ez volt az ellenőrzésre szánt, átfutásnak nevezett idő. De akkor, 1972 áprilisában vasárnap este fél hétkor léptem be a Zrínyi Nyomda épületébe, hajnali háromkor korrigáltam az újraszedett oldalakat, fél ötkor ellenőriztem a szalmiáklenyomatot (nyomdatörténeti múltidő!), és hétfőn délelőtt már hangosan hirdetve árulták a Kritika – a megszokottnál jobb minőségű papírra nyomott – új számát szerte a városban az újságárusok.

Addig partizán voltam: azt hittem, hogy belülről fel lehet robbantani a rendszert. Aztán már csak menekültem. 1976-ban felmondtam jól fizető állásomat. Ha barát, ismerős, érdeklődő megkérdezte: Mi van veled? – válaszoltam: Úszom a tengerben, nem látom a távoli partot, és volt főnököm utánam küldte a mentőcsónakot, hogy verjenek agyon az evezővel.

Fiókom mélyén őrizgettem néhány „hozzám került” régi kéziratot, meg nem jelent hasáblevonatot. Múltidőm. Múltidő.

A léket kapott bolsevik óceánjáró időközben elsüllyedt.

József Attila próféta lelke túlél valamennyiünket.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben