×

Komárom a szabadságharcban 1848–49

(Szerk.: Kiss Vendel, Számadó Emese)

Kovács István

2018 // 03

Történészkonferenciáknak, -tanácskozásoknak, -em­lék­üléseknek akkor van maradandó értelmük, ha az elhangzott előadások nyomtatásban is hozzáfér­hetők. Az 1992-ben a száz évvel azelőtt elhunyt Klapka György emlékezetének szentelt 1. komáromi n apok előadásai szinte nyomban megjelentek. Ezzel tiszteletre méltó hagyomány teremtődött. Az évente megtartott komáromi napok előadásai azóta négy kötetben láttak napvilágot: a legutóbbi, a hét tanulmányt tartalmazó Válogatás a komáromi napok történész konferenciáinak előadásaiból alcímmel 2016-ban.

Csikány Tamás Adalékok a komáromi erődrendszer 1849. március 30-i megrohanásának történetéhez című írásában így jellemzi tömören Komáromot mint a Habsburg Birodalom elsőrangú erődrendszerét: „Stratégiai jelentőségét egyrészt raktárbázis szerepe adta, másrészt katonaföldrajzi elhelyezkedése. Az Új- és Öregvár raktáraiban, kazamatáiban szükség esetén egy hadsereg élelmiszer-, felszerelés- és lőszerkészletét lehetett biztonságos körülmények között tárolni, még akkor is, ha e központi elemek körül az ún. erődöv még nem volt teljes. A kor erődépítészeti elvei szerint ugyanis a rendszer központi elemét egy olyan övvel kellett körbevenni, amelynek egyes erődjei képesek voltak hosszabb-rövidebb ideig feltartóztatni a támadó ellenséget. Komárom esetében a biztonságot a két hídfőerőd és a Nádor-vonal megfelelően biztosították…” Az eredeti tervek szerint az erődrendszer térsége egy 200 000 fős hadsereg átmeneti befogadására is alkalmas lehetett. A tanulmány szerzője hozzáteszi: „Egy 1826-os terv készítője szerint 14 000 gyalogos, 12 000 lovas, 1800 tüzér, 160 mérnökkari katona szükséges a vár biztonságos megtartásához. A tüzéreknek 400 löveget kellett ke­zelniük.”

Az 1848 nyarától sebtében szerveződő komáromi várőrség 1848. december végén, az erődrendszer császári csapatok által történt első zárolása idején 11 000 embert számlált – többségükben újoncokat. (Legnagyobb hiányossága az volt, hogy lovasságát mindössze egy század Hunyadi-huszár alkotta.) Bona Gábor A komáromi várőrség csapatai és tisztikara (1849. január–április) című tanulmányából az is kiderül, hogy a 7., 40. és 60. zászlóaljban zömében szlovák ajkú honvédek szolgáltak.

Hogy a felszereltségben, fegyverzetben hiányt szenvedő, alig kiképzett védők miként állták meg a helyüket az erődrendszer 1849 áprilisában történt felmentéséig, arról Csikány Tamás idézett írása és Kemény Krisztián „A dicsőség kezdete”, avagy a komáromi helyőrség harcai a cs. kir. csapatokkal 1849. januárban–februárban című tanulmánya számol be. Kiviláglik belőlük, hogy a helyőrség mind a védekezések, mind a kitörések során helytállt. Az egyik legsikeresebb kitörési akcióra február 7-én Nádszegnél és Pozsonyeperjesnél került sor, ahol 250 ellenséges katona esett magyar fogságba, köztük öt tiszt. Az időközben 15 000 főre szaporodott osztrák ostromsereg március 20. után kezdte meg Komárom módszeres lövetését, s miután a városba léggömbön bejuttatott kapitulációs felhívást a parancsnokság visszautasította, a hónap utolsó napján több ponton megrohamozta az erődrendszert – sikertelenül.

A honvédségnek a várrendszeren belüli mindennapjaiba Hajagos József avat be Belső őrszolgálat Komáromban 1849 elején című előadásában. Méltatja a Komárom helyzetét reménytelennek ítélő s így parancsnoki posztjáról 1849. január 13-án lemondott Meszlényi Jenő tábornokot felváltó hadmérnök ezredes, Török Ignác érdemeit, de kitér a fegyelmi gondokra is. Ennek kapcsán idézi Fer­di­nand Querlonde alezredes február 8-án kelt dandárparancsát: „Kellemetlenül értesültem, miszerint Schroeffel térőrnagy úr tegnap estvéli kapubezárás idejében a főőrtanyai legénységet vizsgálván, 18 honvéd az őrmennyiségből hibázott, akiknek jelen nem létéről sem az illető altisztek, sem a legénység felvilágosítást adni nem tudott.”

A várostromot hosszú hónapokon át megszenvedő lakosság mindennapi gondjairól, áldozatvállalásáról Kiss Vendel tollából olvashatunk tanulmányt „A haza védelmének dicső munkájához tehetségéből kitelhetőleg mindent áldozni” – Komárom hozzájárulása a hon védelméhez 1848/49-ben címmel, míg a lelki, tudati ellenállás kiemelkedő szervezőjének, az 1851-ben halálra ítélt (de ki nem végzett) Lipovnoki Lipovniczky István plébánosnak, majdani nagy­váradi püspöknek érdemdús életét Zakar Péter mutatja be.

A kötet leginkább közérdeklődésre számot tartható írása Hermann Róbert Görgei és a trónfosztás című tanulmánya, amelynek első bekezdése nyomban beavat az oktrojált alkotmány fogalmába: „Oktrojált, azaz felülről erőltetett alkotmány, amely megszüntette az eddigi territoriális különbségeket, erősen centralizált államot hozott létre, s mintegy mellékesen részekre osztotta Magyarországot is. Leválasztotta és külön tartománnyá nyilvánította Erdélyt a Részekkel, az egymással egyesítendő Horvátországot, Szlavóniát és a Tengermelléket; a Határőrvidéket; a Bácskából és a Temesközből szervezendő Szerb Vajdaságot. Az alkotmány szerint e tartományok, valamint a különállását elvesztő Magyar Királyság is az »egy és oszthatatlan ausztriai császárság« részei.” Az oktrojált alkotmány kihirdetésének színhelyét akár a trianoni béke első „ötletbörzéjének” is lehetne tekinteni. Ferenc József március 7-én a Kremsierben szétkergette a más, demokratikusabb szellemű alkotmányt tervezgető Birodalmi Gyűlést.

A honvédseregnél Tiszaföldváron tartózkodó Kossuthhoz március 15-én jutott el az olmützi alkotmány híre, s két nappal később erről Görgei Artúr tábornokot, a VII. hadtest parancsnokát is értesítette. A kérdést március 30-án Tiszafüreden vagy Egerben a honvédsereg ideiglenes főparancsnokává történt kinevezésekor hozta neki ismét szóba. „Kossuth láthatólag mielőbb méltó választ kívánt adni a császári udvarnak erre a Magyarország alkotmányát és jogait semmibe vevő nyilatkozatára. A válasznyilatkozatnak azonban két alapvető feltétele volt – szögezi le Hermann Róbert. – Egyrészt az, hogy a magyar fősereg végre sikeres ellentámadást indítson a cs. kir. főerők ellen, hiszen amíg ez nem történik meg, a válasznyilatkozat semminemű külpolitikai befolyással nem bírhat Magyarország jövendőjére nézve. A válasznyilatkozat kibocsátásának másik alapvető feltétele az volt, hogy az a magyar országgyűlés nevében, tehát parlamentáris úton és felhatalmazással történjen.”

Az egyik feltétel teljesülése április 2-án, a Hatvannál aratott győzelemmel kezdetét veszi. Az isaszegi diadal utáni napon a gödöllői kastélyban Kossuth Görgeivel folytatott négyszemközti megbeszélésén a közeljövőben teendő katonai és politikai lépések kapcsán szóba jöhetett a Habsburg-ház trónfosztásának kérdése is. Erre Görgei egy, Kossuth két év múlva eltérően emlékszik vissza.

Görgeinek a trónfosztással kapcsolatos véleményét az az emlékirat rögzíti leghitelesebben, amelyet ő maga 1849. július 2-án Komáromban fogalmazott a kormánynak címezve. A kirobbanó csata miatt, amelyben a fővezér súlyosan megsebesült, a memorandum félbemaradt és irattárba került. „Hiába mondtam, hogy ha nálamnál mélyebben gondolkodni tudó politikusok Magyarországnak jövendőbeli boldogságát csak a függetlenség, sőt a Habsburg–Lotharingiai-háztól való tökéletes elszakadás terén látják felvirulandónak: az elszakadásnak nem szabad erőszakoltnak, elhamarkodottnak, hanem magukból az eseményekből önként folyónak, tehát mintegy kénytelennek kell lenni; egyszóval, hogy »egy nyert csatánk a legjobb függetlenségi nyilatkozat«, és hogy azt a nemzet nevében szóval is kimondani már csak akkor tanácsos, ha Magyarország egész területén nem lesz egyetlen ellenség sem többé, s Ausztria még ekkor is oly mereven, mint eddig, minden kiegyezést vissza fogna utasítani” – veti papírra gondolatait Görgei. Belőlük viszont az derül ki, hogy neki nem a függetlenségi nyilatkozat tartalmával, hanem annak időzítésével és időszerűségével volt gondja. Ezt bizonyítja az is, hogy bő két hónappal azelőtt éppen ő volt az, aki lecsillapította a függetlenségi nyilatkozat miatt háborgó tiszteket Komáromban. Ráadásul Görgei, miután tudomására jutott, hogy az osztrákok milyen durván bánnak a magyar foglyokkal, április 10-én Vácott kiadott kiáltványában képtelen volt fékezni felháborodását, amelynek éle áttételesen a trónba is belevágott: „az igazság istene a szent ügynek adja győzelmeit, s amerre a szabadság zászlója leng, az önkény zsoldosai, a népnyomorgatók szolgái futnak fegyvereink előtt. – De midőn vitéz seregem a nép szabadságáért vív, nem lehetett azon szerencsétlenekről elfeledkeznem, kiket a harc viszálya az ellenség kezébe ejtett foglyokul; mert ellenségeink, hogy igazságtalanságuk mértékét tetézzék, a vademberektül is szentül tartott általános népjogok tiprásával foglyainkon legdurvább embertelenséget követnek el, míg mi az osztrák foglyok iránt mindazon tekintetekkel vagyunk, melyet a szerencsétlenség mívelt emberektől igénybe vehet.” Április 29-én a hadsereghez intézett komáromi kiáltványában már nevén nevezi az „esküszegő rút dinasztiát”, s az alábbi, szinte „kossuthi” szavakkal bíztatja honvédeit: „Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend, a természet adta legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. – S győzni fog a nép; győzni fog mindenütt!”

Köztudott, hogy a komáromi erődrendszer csak írásban rögzített feltételekkel adta meg magát 1849. október 2-án. Ennek értelmében a várőrség tagjai személyi és vagyoni biztonságukat garantáló menlevelet kaptak. De az osztrák fél betartotta-e vállalt kötelezettségét?

Klapka György tábornok 1850. február 5-én Londonban egy angol lap hasábjain nyílt levelet intézett Haynauhoz, Magyarország teljhatalmú katonai és polgári kormányzójához, amelyben felrótta neki a kapitulációs egyezmény megszegését. Tudomására jutott ugyanis, hogy a komáromi menleveles honvédeket is nagy számban sorozzák be az osztrák hadseregbe. A „komáromi napok” kiadványsorozat 2003-ban megjelent második kötetében (Magyarország legerősebb bástyája Komárom) olvasható Kedves Gyula Amnesztia vagy csak részleges bocsánat? (A komáromi menlevél értéke) című tanulmánya. A címben feltett kérdésre így válaszol a történész: „Közvetlenül a vár kapitulációját követően felbecsülhetetlen az értéke, hiszen életeket mentett abban az időszakban, amikor tetőfokán tombolt a megtorlás őrülete, és sokszor vaktában csapott le áldozataira. […] Százak mentesültek a súlyos börtönbüntetésektől, és ezrek, talán tízezrek a kényszersorozás és idegenben való katonáskodás terhe alól. Néhány hónap eltelte után azonban a menlevél nyújtotta biztonság már nem mindenütt, és nem mindenki számára jelentett egyforma elérhetőséget. 1850-ben már attól függött sok esetben a menlevél értéke, hogy hol, ki és kinek mutatta ezt be. Úgy tűnik, hogy ebben szembetűnő eltérés volt a Dunántúl és a Tiszántúl között, csakúgy, mint a közrendűek és a hivatalos ügyekben nagyobb jártassággal, továbbá a hivatalokban ismeretséggel, atyafiságos kapcsolatokkal bíró egykori kiváltságosok között. A hatalom pedig meg­kísérelte megnyirbálni az általa szerződésben vállalt kötelezettségét a komáromi várőrség am­nesztiájával kapcsolatban, s ahol nem talált ellenállásra (vagy csak erőtlenre), ott végre is hajtotta akaratát.”

Hermann Róbert ugyanebben a kötetben Jókai Mór megmenekülése kapcsán szól hozzá ehhez a kérdéshez (Az eltűnt nyomtatvány nyomában – Jókai komáromi menlevele). Az író élete különböző szakaszában fel-felidézi azt az epizódot, hogy a megtorlás idején egy nevére kitöltött komáromi menlevélnek köszönhette megmenekülését, létbiztonságát. A Geleitscheinhez Laborfalvi Róza révén jutott. A történetet – némileg kiszínezve – Mikszáth Kálmán is népszerűsítette. Hermann Róbert dokumentu­mokkal, adatokkal bizonyítja, hogy a feleségét hősi szerepben feltüntető Jókai-történet minden valóságalapot nélkülöző mese. (Klapka György Múzeum, 2016)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben