Benedek Szabolcs: A fiumei cápa

A rendkívül termékeny, történelmi témák iránt fogékony szerző, Benedek Szabolcs tizenharmadik regénye, A fiumei cápa egy nagyon szép kiállítású, feltűnő, mégis elegáns borítójú kötet. Az 1913-ban játszódó cselekményt egy rövid kis keret fogja össze: az első fejezetben és az epilógusban is Budapesten tartózkodunk, Kovách Richárd, a Pesti Nap főszerkesztőjének „társaságában”, aki azért indul – az ekkor a magyar korona alá tartozó – tengerparti városba, hogy az uborkaszezon közepén lapjának tudósítson a Quarnero(Kvarner)-öbölben felbukkanó fehér cápákról. A fiumei cápa a század elején egy létező, szimbólummá vált fogalom, a hírlapi kacsa szinonimája, nagyon sokan ugyanis nem hisznek e cápák létezésében (egyébként nemcsak legenda, hanem tényként is kezelhető, hogy a környéken igenis gyakori a kifejezetten nagy példányok felbukkanása), pusztán az újságok hasábjait megtöltő érdekességet, hátborzongató témát látják bennük.

A regényben három történetszál van jelen, majd fonódik egymásba az utolsó lapokon. Egyik szál sem nő a másik fölé, sem terjedelemben, sem érdekességben, egyensúlyban tartva a rendkívül arányos szerkezetet. A szöveg helyszíne önmagában is nagyon érdekes tér, hiszen a tengerparti sávon, egyre inkább a tenger felé terjeszkedő város valamiképpen a törékenység benyomását kelti, és nemcsak földrajzi elhelyezkedése (a tengernek való kiszolgáltatottsága), hanem etnikai megosztottsága, sokfélesége miatt is. Az olaszok, horvátok, magyarok által is lakott háromnyelvű és -kultúrájú város egy puskaporos hordó az első világháború kitörését megelőző, békésnek tűnő időszakban. Úgy tűnik, a béke és a gazdagság csak a felszín, a béke álarca mögött nem kevés indulat, feszültség várja, hogy kirobbanhasson. Éppen úgy, ahogyan a vízfelszín alatt ólálkodó cápát is csak uszonya jelzi a vízen tartózkodók számára. Ez a látszat és valóság közötti ellentét mindhárom szál esetében igen jelentős és a regény egyik központi (ha nem is egyértelműen explikált) kérdése: „Hát létezik olyasmi, ami valóság, és nem talmi látszat csupán? Lehet-e új életet kezdeni akkor, amikor minden furtonfurt ugyanazokra a hazugságokra épül, és az utak önmagukba kanyarodnak vissza, akár egy összegabalyodott, fejét és lábát megkülönböztetni nem bíró tengeri kígyó?” A személyes sorsokra fókuszáló szál Noskó Gáspár tanácsos úr kártyaszenvedélyét és ennek következményeit mutatja be lányának, Noskó Emíliának tragikus sorsán keresztül. A cápatámadásban meghalt lány, az őt sirató özvegy, jómódú és köztiszteletnek örvendő édesapa azonban csak egy békés család látszata, a cselekmény előrehaladása során kiderül, hogy az idilli család képe nem létezik, soha nem is létezett. Az olasz pincér történetének sokkal több politikai kapcsolódása van: a fiumei olasz irredenták Fiume Giovane nevű illegális szervezetéhez kötődik, akik egy robbantást hajtanak végre, elpusztítva ezzel a várost a tengertől védő támfalat: „Elég komoly kár keletkezett, reméljük, nem lesz mostanában vihar, mert akkor nincs, ami megállítsa a tengert, és félő, hogy a nagyobb hullámok kicsapnak a rakpartra. Ez a város legveszélyeztetettebb része. Pár évtizeddel ezelőtt itt még a tenger volt.” Kovách Richárd oknyomozó körútja a harmadik szál, ő a cápák létezését kutatja elsősorban, bár utazásában vannak kitérők (például a helyi szabadkőművesekkel való találkozás). Ez a három szál végül egy csónakban, a városban portyázó cápák között fog egyesülni.

A fiumei cápa egyik fontos erénye a történelmi szemlélete, hiszen a robbantások, a városba betörő szökőár, az Amerikába kivándorló embertömegek, a Monarchia világháború előtti időszakának sarkalatos kérdései, a szőnyeg alá söpört, de érezhető feszültség mind megtörtént, valós események, és látható, hogy a könyv szerzője jól ismeri ezen történések hátterét. Az etnikai összetétele, fekvése miatt is különleges város leírása is igen plasztikus, a legfontosabb épületek bemutatása pontos és érzékletes: „Így jött létre a Gomila, a Szemétdomb. Piktor szemében valóban festői, a költőnek romantikus, a régésznek meglepő. A Korzó fölött feküdt, nyugatról keletre haladva a városháza mögül indult, keletről nyugat felé pedig ott ért véget, ahol a Dóm áll. Az itteni utcákat csak akkor járta át a levegő, amikor késő ősszel és télen a bóra fagyos szele kiszellőztette nyolc hónap ápo­rodottságát. A Gomilában a házak frontja egymástól két-három méterre volt. Utcaköveit soha nem érte a nap áldásos melege.” Legnagyobb figyelem a Gomilára, a város szegénynegyedére koncentrálódik, az olvasó nemcsak látja, érzi is ezeknek az utcáknak a hangulatát, atmoszféráját. A történelmi és térbeli utazás mellett (bár már önmagában ezért érdemes lenne kézbe venni a kötetet) magánéleti, lélektani vetülete is van Benedek Szabolcs regényének: a Noskó család tragédiájának, sötét titkainak bemutatása két cselédlány nézőpontjából történik. Ahogyan a család sötét titkára fokozatosan fény derül, úgy lesz egyre feszültebb a nemzetiségi ellentétekkel terhelt városban uralkodó hangulat, és mindezt baljós előjelek kísérik, például a madarak megváltozott viselkedése, amely mintha jelként a közelgő katasztrófára utalna: a földrengést követő szökőár, a védgát nélkül maradt város, a cápák betörésének borzalmát készíti elő. A ragadozók megjelenése irreális (hiszen egy város utcáin bukkannak fel), részletgazdagon lefestett, hátborzongató história, amely szimbolikusan a rövidesen kitörő világháborúra való utalásnak is tekinthető.

Benedek Szabolcs legújabb regénye sikeresen és szórakoztató módon ötvözi a krimi, az utazási beszámolók, a történelmi, politikai regények legfontosabb hagyományait egy olvasható stílusban megírt regényben. A fiumei cápa nem akar többet annál, mint ami, nem tűz ki elérhetetlen célokat, egy jó lendületű, érdekes, olvasmányos, kifejezetten olvasóbarát kötet. (Helikon, 2017)