Európa, magyarán, onlájn

Kortárs magyar elbeszélések Európáról, online folyóiratokból

Esszémet, amely az 1990 utáni magyar szépirodalom Európa-képét hivatott bemutatni, online folyóiratokban megjelent rövidebb elbeszélések elemzéséből állítottam össze. Munkámhoz olyan alkotásokat kívántam felhasználni, amelyek nem csupán keletkezésük idejében, hanem tartalmilag is ezt az időszakot tükrözik. Az anyaggyűjtés során azt tapasztaltam, hogy versek és esszék sokkal nagyobb számban jelentek meg a témában; úgy tűnik, európaiságunk mibenlétéhez vagy szubjektív érzelmi alapon közelítenek a hazai írások, vagy elemezni akarják, és racionális módon megmagyarázni. A novellák és a hozzájuk műfajilag közel álló „kisprózák” epikus kettősségét, az érzelmi nyitottság és a távolságtartás együttesét talán nehezebb megjeleníteni Európa vonatkozásában. Mégis ragaszkodtam elképzelésemhez, mivel az online folyóiratokat általában friss, aktuális művek töltik meg, és – a szerkesztőségnek hála – ezek igényes, értékes irodalmi alkotások.

A fellelhető anyagból végül három elbeszélést választottam ki, három különböző online folyóiratból: Fabricius Gábor: Más bolygó (barkaonline.hu), Gergely Tamás: Ná Práhu (lenolaj.hu), Reményi Tibor: A kis afrikai (ligetmuhely.com). (A Kortárs Online-t, mivel a pályázat meghirdetőjéhez tartozik, nem kutattam.) Miután az esszé megadott témája az Európával kapcsolatos hatások, élmények megjelenése a szépirodalmi alkotásokban, ennek bemutatására műközpontú elemzést végeztem. A minél teljesebb objektivitás érdekében kizárólag az itt adott elbeszélésekre koncentráltam, nem vizsgáltam sem a szerzők életútját, sem további alkotásaikat. A három önálló elemzés után összehasonlítást végeztem abban a tekintetben, hogy a művek milyen gondolati-érzelmi viszonyulással, milyen értékrenddel képviselik az „európaiságot”.

Fabricius Gábor: Más bolygó (részlet)

Mivel a leközölt szöveg zárt gondolati egységet alkot (s mert nem regényrészletként tüntették fel), elemzése szempontjait az elbeszélés jellege határozta meg. A mű struktúrája kevert jellegű: Egyrészt flashback, mivel az emlékek visszaidézése révén felbomlik az időbeli természetes sorrend, másrészt szimultán az a sajátossága, hogy időben távoli mozzanatokat azonos helyszín (buszmegálló) köt össze.

Az alkotás egészén végigvonul a víz motívuma. Különböző szófajok halmozódásában (eső, tenger, ár; lebegett, úsztunk, ömlött; csöpögő, szemerkélő, sodorva) éppúgy megjelenik, mint a mondatok és nagyobb szövegrészek egymáshoz kapcsolódásában: ez a ritmika szintén a víz áramlásához hasonló. A víz motívumlánccá szerveződve több jelentést is hordoz: összekapcsolja a jelent a múlttal, érzékelteti az elbeszélő lelkiállapotát, jelképezi az európai „Nyugatot és Keletet”.

Hasonló feladatot lát el két fogalmi ellentétpár is: a sötétség–világosság, illetve az elszíntelenedés–színesség. A jelenben – legyen az valós környezet vagy a főhős belső lelkivilága – a „fekete”, „sötét”, „szürke”, „fénytelen”, „homályos” jelzők dominálnak. Tiszta színekből a két hidegebb színhőmérsékletű tűnik fel először: a kék és a sárga. A környezet – mindezekből következően – nem teljesen fény nélküli, ám a világosság csupán pillanatokra jelenik meg, mesterséges fényforrások által: cigaretta izzó parazsa, jármű reflektora vagy felvillanó felirat.

A múlt – az emlékezetben – ragyogó: „áttetsző”, „napsütött”, „vakító”; továbbá színes, és a tiszta színek (már-már rikító) sárga-piros párosa alkotja. (Érdekes írói eszköz, hogy a fény felvillanásához rövid, hiányos mondatok kapcsolódnak, így a világosság feltűnését a szövegritmus hirtelen gyorsulása is érzékelteti.

A tiszta színeknek figyelemfelhívó jellege van. A hármasukból megalkotott tejes színkör eredménye a fehér: a tisztaság, a lélek, de akár a gyász, a veszteség színe is lehet. A három tiszta színből létrehozható komplementer-tábla eredménye a szürke: a félgyász, a rezignált belenyugvás, a tompultság színe. A színhármas hiánya pedig fekete: a teljes sötétség, a kisemmizettség, a gyász, a „nincs” színe.)

A narráció egyes szám első személyű, perszonális, ám a múlt sodró, áradó mondataiban feloldódik általános-személytelen alannyá. Az elbeszélés ritmusa a jelen–múlt viszonylatában változik, akárcsak a fő motívumot alkotó víz pangása vagy áradása. A szerző ennek érzékeltetésére különleges, következetesen végigvitt módot választott. A mű legnagyobbrészt többszörösen összetett mondatokból épül fel, ám ezek szerkezete különböző. Az „itt és most” időszakának mondataiban a sok eltérő értelmű igei – olykor névszói – állítmány töredezetté teszi a szöveg szerkezetét, ezáltal lassítja az elbeszélést. Az „emlékek korszakának” mondataiban viszont a felsorolás, halmozás kerül túlsúlyba, ami gyorsítja, áramlóvá teszi a szöveg közlését.

A mű időkezelése speciális. Az ábrázolt idő jelene a 21. század eleje (napjaink), a múlt a 20. század nyolcvanas éveitől az ezredfordulóig terjed. A két időszak a flashback szerkesztés miatt gyakran érintkezik, egymásba folyik, így kitágul és viszonylagossá válik az idő. A szerző ugyanakkor az időjelek révén világosan elhatárolja a két korszakot: a mát jelen idejű, a régebben történeteket múlt idejű igék használatával érzékelteti.

A mű a külső és belső világ szürreális egybecsúszásával indít. A szerző ezt formai eszközök – szinte költeményekre jellemző – sokféleségével is érzékelteti. Például az első mondat első tagmondatában hosszú és rövid szótagok váltására, valamint belső rímekösszecsendülésére („eget… lihegésemet”) egyaránt épít. A bekezdés alliterációt („szürkék a színek”), hangfestést („püffedt hullákat”), magas és mély magánhangzók váltakozását tartalmazza („…pillanatban tompa, élettelen testre léphetek, és talpam alatt a…”), az utóbbit hangutánzás teszi komplexszé („felbugyogó böfögés”).

A helyszín valóságosan is behatárolt („Fürgedi-patak”), ám az elbeszélő közlésében „elátkozott környék” lesz, ami csendes, és ennek ellentéteként visszhangzó. „Sötét minden” (nem lehet tudni, éjjel van-e, vagy nappal). A „szürkék a színek” paradoxonját közrezárja a fent és a lent, az ég és a víz feketesége. A fény hiánya, az élettelenség gyászszíne miatt a víz itt bomlasztó-rothasztó érzetet kelt („püffedt hullák” képzete). A kísérteties belső világ ezután lassan visszahúzódik, bár nem teljesen adja át helyét a külsőnek (párhuzam az összekuszálódott környezet és a gondolatok elakadása közt; illetve szinesztézia, amiben „a levegőnek édeskés, beteg íze lesz, harapni lehet”).

A „mászok, …mint… csiga” hasonlata után (amely a környezethez idomulást és a „puhatestű, gerinctelen” fizikai-lelki állapotot is érzékelteti) megjelenik a valós történés: a férfi főhős egy „buli” után drogtól félkábultan próbál eljutni valahová. (Hangutánzó, hangulatfestő szavak érzékeltetik a nehézkes imbolygást: kecmergek, kuszálódik.) Egy horgász „mint jelenés” siet a segítségére (a bibliai „emberhalász”): a keresztény emblematikát valószínűsítik a későbbi „Jézusistenem”, „megváltás” szavak. A főhőst azonban taszítja a horgász külleme: „elhízott”, „bajuszos vén… tréningben, papucsban”; és így alkot róla véleményt: „hülye… ostoba fajta”. Képtelen elfogadni a tőle jövő segítséget, azt, hogy motoron elvinné a közeli faluba, orvoshoz.

Pedig valósan és a főhős lelkének elsötétült világában is ekkor tűnik fel az első fénysugár: a motor reflektora. Később a cigaretták és az autók felvillanó fénye is ugyanazt ígéri: a sorsfordulat lehetőségét – amely végül csupán illúzió marad. (Mindhárom bekezdésben a világossághoz kapcsolódó, pozitívan értelmezhető szavak – „úton”, „megváltás”, „remény” – negatív szövegkörnyezetbe kerülnek.)

Az elbeszélésben először megjelenő tiszta szín a motor kékje, amihez később a sárga – buszmegálló, virág… – csatlakozik. (Lehet ez utalás az „új világ”, az Európai Unió színeire vagy épp a kereszténységre. Megelőlegezheti a későbbi befejezettséget – az összeomlást is.)

A főhős önsorsrontó magatartását erősíti az egyetlen (nyomatékosító) írói idéző mondat: „– Kiszállok, hagyjál – jelentem ki határozottan.” Ezután egy „tolnai buszmegállóban” várakozik a férfi, a metonimikus „szétesett öltönyös”, „két lelakott ribanc” társaságában.

A valós és képzeletbeli világ ismét kezd összemosódni: „éjszaka”, majd „sötét nappal” van, amibe világosságot a cigaretta parazsának fénye vagy a jármű reflektora hoz.

A főhős és a két nő autóstoppal próbál továbbjutni. (A „lengetem kezemet” már-már Mándy-szerű kifejezés, ld. „kezüket lobogtatták”.) A stoppolás szituációja egy pillanatra visszaidézi a férfi múltját: húsz évvel ezelőtti kalandos utazását két fiatal lánnyal.

Aztán ismét tudatosul az itt és most: „hideg van… fénytelenség, az öltönyömből csöpög a víz”; meg a főhős értelmiségi és privát létének zsákutcába jutása: „igazi komfortzónán kívüli élmény… humánerőforrás-vezetőnk pofázott… érzelmi hullámvölgy… a délután bedobott bogyótól”. Ezt követően megint felszínre törnek az emlékek és a hozzájuk kapcsolódó ideák, érzések: „eltölt a naiv optimizmus… úgy lengetek a homályos… tájban. Markomban érzem a múltat.”

Sodró erejű, áradó felsorolás következik mindarról, „amit a Nyugat hozott… az országba”. (Ezáltal az elbeszélés tempója felgyorsul.) Összevegyül a kvarcjáték, a szexfilm és az életstílus képzete, ugyanakkor megjelenik a „vidéki Magyarország” realitása is. A férfi megállapítása ironikus reflexió: „Mialatt én kapitalista lettem, itt a buszmegállóban minden… maradt a régiben.” (A buszmegálló tényleges helyszínből átlényegül: egyszerre jelképezi az egyén és az ország részének, egészének helyzetét.)

Mit jelentett, mit jelent Európa a történet főhősének, s rajta keresztül másoknak, akik itt élnek? (A narráció megváltozik, általános-személytelen alanyi közléssé válik, ahogyan azt a téma – az európaiság – megkívánja.) „…minden más lesz, megyünk Európába!, szabadok lettünk.” (A „megyünk”, „lettünk” írói idézetnek tekinthető.) A félmondatot szinte annullálja a másik mondatfél: „Mondták a tévében…” Tehát nem meggyőződés, hanem hangzatos frázis szólt, amiben hinni lehetett, ám igazát biztosra venni nem.

A férfi számára az egyetlen tökéletes pozitívum, hogy a „nyolcvanas évek” és az „ezredforduló… között… felsejlett a tenger”. A többértelmű víz-motívum ezúttal idilli képként bukkan fel („délutáni nap… augusztusi csillagos ég… zene, barátok”). Ellentéte ez a jelen nedves, hideg tespedésének, a valódi társak nélküli, értelmetlen ődöngésnek. (Ezt az ellentétet nyomatékosítja, ahogyan a múltbeli természetes fények a jelen mesterséges – tehát „hamis” – fényforrásait túlragyogják.) Már a tenger-élménynél előrevetül azonban, hogy a változás bizonytalanságot is hoz. „A lemezlovas… mondta a kivetítőn” (elszemélytelenítés, ami „szövegeléssé” silányítja az elveket), „hogy… minden fal leomlik, az értékrendszerek leépülnek… minden perspektíva egyformán fontos… egyetemes az egyenlőség”.

A múlt bizakodása és a jelen kiábrándultsága váltja egymást a főhős gondolataiban, mert a „vágyott európaiság” nem azonos azzal, ami bekövetkezett. „Hová tűnt a magazinok cikkeiből tanult vegytiszta Nyugat?” Az egykori értelmiségi, aki könyvből és térképről tájékozódva ismerte Párizst, és járta a Szajna partját (Ady-allúzió), ma már nem létezik. Az eszményített „Nyugaton”, „a szögesdrót túloldalán” élők életérzése után áhítozó főhős illúziót kergetett – miként sokan mások is. (Az elbeszélés dinamikája felerősödik, nyomatékosabbá válik. Ezt fokozza a következő, egyetlen mondatból álló bekezdés gondolatritmusa és az én-formára váltó narráció.)

„Úsztunk a boldogságban, ahogy a vasfüggönyön vágott résen ömlött a zavaros világ…” E szimbolikus jelentőségű mondat után azonban egyfajta „veszteséglista” következik. Nem mindenért kár („szarvaspörkölt-zabáló párttitkárok örvénylettek és buktak a víz alá”), ám „magával… sodorta az ár” azt is, ami az egykori „kelet-európai luxust” jelentette: videomagnótól a piros Opel Kadetten keresztül a maszek zöldségesen át a Commodore 64 számítógépig. Ez a tárgyakkal vagy jelképes alakokkal zsúfolt színes kavalkád már-már a középkori haláltánc vízióját idézi.

A mű csúcspontján a narráció hirtelen váltása (többes szám első személyből személytelenné), az elbeszélésen végigfutó motívumok egyetlen bekezdésbe sűrítése és egyesítése, továbbá, hogy a szöveg ritmusa itt a leggyorsabb, nyelvi-stilisztikai szinten is hozzájárulnak a mindent elsöprő áradat megjelenítéséhez – amely eltörölte az addigi életformát.

Az utolsó bekezdés kezdő mondata egyfajta parafrázis a fokozás érdekében: „Tenger volt a Nyugat, dagály, ami áradt. Berobbant a csendbe a zavar…” Csakhogy mindez nem az Európához tartozás boldog bizonyosságát hozta el. A „szocialista embertípusból kapitalistává” válás, „…a demokrácia… reakciósok… félelem… a szertefoszló, gyűlölt állam” kaotikus zűrzavarából kiüresedett létforma keletkezett. Az elbeszélés tempójának lassulását érzékelteti a „kisebb”, „tompább”, „éles helyzetektől mentes” kifejezések egymásutánisága. A dinamika csökkenő erejűvé válik, s ezzel együtt a zárómondat narrációja én-formára vált, jelezve a főhős kiábrándult, rezignált lelkiállapotát. Elvágyódik, de vallomása mégis ironikus: „erjedő nosztalgiát érzek a szocializmus iránt… – és mintha Tolnában maradt volna belőle valami”.

Gergely Tamás: Ná Práhu

A mű struktúrája lineáris: ez, valamint a szöveg viszonylagos rövidsége behatárolja az elbeszélés időkezelését. A külső (olvasásra fordított) idő alig egy perc, a belső (esemény) idő legfeljebb egy-két óra. Az elbeszélő szubjektív ideje a novella első részében (eltévedés, kutatás élménye) valószínűleg megnyúlik, míg a második részben (a bizonytalanság megtapasztalása) lerövidül. A szöveg „grammatikai tere” jelen idejű (a mindössze négy darab múlt idejű ige is a jelenhez kötődő). A gyakori váltások (egyes vagy többes számú narráció), valamint a (vizuálisan is) két fő részre való tagolódás indokolják a részletező, bekezdéses elemzést.

A novella nagyszerkezeti felosztása: I. Utazás, megállás; II. Továbbindulás, utazás. A rövidpróza ritmusát meghatározó két fő összetevő tekintetében a tempó hasonlóságot mutat a nagyszerkezet I. és II. részében. Először mindkettőben a hosszabb, többszörösen összetett mondatok kerülnek túlsúlyba, ezáltal lassabb az elbeszélés ritmusa; majd rövid bővített mondatok következnek gyorsítva a ritmust; ezután ismét hosszabbak a mondatok a ritmus lassítására. Ugyanakkor a szerző eltérő módon, más nyelvi eszközök segítségével ritmizálja a próza I. és II. részét. Az I. részben anaforikus gondolatritmust alkalmaz, szóismétléseket és két rövid, felkiáltó mondatot. A II. részt kérdő mondatok teszik szaggatottá (a felindultság érzékeltetésére is), amit a szöveg második szakaszában kijelentő mondatok, majd felkiáltás vált, végül három pont: érzékeltetve, hogy a lezárás félbemaradt, viszonylagos. A mondatritmizálás segítségével éri el a szerző, hogy az egyébként is mindvégig feszes dinamika egyre nyomatékosabbá váljon, és a mű erős lezárás felé haladjon.

Az elbeszélésben a következő, egymással szoros kapcsolatban álló fő motívumokat találjuk: az eltévedést (pontosabban, mivel nem csupán bolyongásról van szó, az útkeresést), továbbá az idegenséget (illetve a műben annak értelmi ellentétpárját, az „európaiságot”). E motívumok összekapcsolódása eredményezi a novella komplex motívumláncát.

(Az eltévedés, helyes útra találás nemcsak valóságosan, hanem szimbolikusan is megjelenik, így felvetődhet a kérdés, tekinthető-e a novella ún. labirintus-történetnek. A hagyományos értelmezés alapján: nem. A természeti népeknél a labirintus egy nagy hatalmú szellemhez, esetleg a túlvilágra vezet, illetve őrző szerepe van. A keleti kultúrákban a labirintus – a kozmosz vagy a tudattalan „térképe” – mandalaként meditációs eszköz. A klasszikus ókori labirintus [például a Minótaurosz mondájában] felfogható szellemtörténetként is. Itt viszont a főhős küldetéstudattal vág neki az útnak, majd végrehajtva feladatát – elpusztítja a szörnyet – az aranyfonalat [az „isteni szikrát”] követve oda tér vissza, ahonnan elindult. A korai keresztény teológia a lelket pokolra vivő útként értelmezi a labirintus belsejébe vivő ösvényt, a kivezető út pedig – amelyet Krisztus mutat meg – tényleges szabadulást hoz. A novella egyik felfogást sem fedi le teljesen, ám kétségtelenül a legutolsóhoz áll legközelebb – talán annak csonka, parafrázisszerű megfelelőjeként.)

I. RÉSZ, 1. BEKEZDÉS • A bekezdés tényközléssel indít: „Besötétedett Pozsonyban”. Két szóba sűrítve kerül megadásra a hely és az időpont. A narráció több szakaszon át többes szám első személyű („találunk”, „kérdezzük”, „rikoltjuk”): az utazók – egy Volvo vezetője és utasa – sokáig nem különülnek el egymástól. Ennek okát a helyzet adja: az ismeretlen környezet és emberek, azaz a külső tényezők nyomása fokozza az útitársak egymásrautaltságát, egyúttal összetartozását is. A szituáció eleinte hétköznapinak tűnik: Prága felé akarnak hajtani, ám nem találnak eligazító táblát, s a járókelőktől kérnek útbaigazítást. Itt jelenik meg a valóság abszurditása: az utazók nem ismerik az ország nyelvét (angolul érdeklődnek), amit viszont a kérdezettek nem értenek. „Ná Práhu” a válaszuk, majd „mutatnak valamilyen irányba, bizonytalanul, mintha mindannyian idegenek volnának”. Ez a hasonlat ellentétet is hordoz, ami többféleképp értelmezhető: A környék lakói hiába helybeliek, mégis idegenként viselkednek; idegenek abban a világban, ahol Prága felé út visz; illetve idegenek a hozzájuk angolul szóló két utazó számára – akik maguk is idegenek. Ez a motívum, az „idegenség” tartalmilag mindvégig jelen van a műben (az „útkeresés” mellett).

I. RÉSZ, 2. BEKEZDÉS • Az abszurditás fokozódik. Bár nem biztosak a jelentésében, a Volvóban ülők a „Ná Práhu” kifejezést ismételgetik útbaigazítást kérve, maguk is nevetve a képtelen helyzeten. Itt már jól érzékelhető, hogy az utazás, bár lehet térbeli és valóságos, ugyanakkor szimbolikus is. Az elbeszélés hangulata elkomorul, amikor az autósok egy buszmegállóhoz érve próbálnak felvilágosítást kérni.

I. RÉSZ, 3. BEKEZDÉS • „Magyarul nem próbálkozunk, nehogy megverjenek...” Ijesztő, hogy természetesnek kell tekinteni az irracionális helyzetet: a megállóban várakozók biztosan felismerik és talán értik is a magyar szavakat, ám a másik nemzethez/nemzetiséghez tartozást erőszakkal torolhatják meg. Ez az európainak tekintett értékrend és normák visszautasítása, megtagadása: a „nem európaiság”. Mintegy a meghasonlott helyzetre reagálva az elbeszélő személye elkülönül az utasétól: „feleségem angolul tudakozódik”. Senki sem válaszol neki, valószínűleg nem értik, mit mond. Ekkor egy középkorú nő „megkérdi, tudunk-e franciául”. A narrátor válasza igenlő: „Oui, madame…!”

I. RÉSZ, 4. BEKEZDÉS • „Fellélegzünk: végre egy európai!” (Az egymást követő rövid mondatok az elbeszélés ritmusának váltásával előkészítik az I. rész lezárását.) Az elbeszélő és a feleség személye ismét egyesül a narrációban – mintha maga az európaiság eszméje bírna egyesítőerővel. Ugyanakkor ez a (szinekdochéként is felfogható) szó kibékíthetetlen ellentmondást hordoz: maguk az utazók sem tekintik európainak a többi embert, csak azt, akivel – egy voltaképp számukra is idegen nyelven – szót értenek. A narráció ismét én-formára vált, jelezve, hogy az elbeszélő aktív közreműködő. A sofőrnek két dologra is koncentrálni kell: arra, hogy megértse az évtizedek óta nem hallott francia beszédet, és arra, hogy megőrizze uralmát az autó felett, mivel kezdő autóvezető. (Jellemző, hogy két olyan tevékenységben is bizonytalan, amely civilizációhoz, kultúrához köthető: a nyelvet szinte már elfeledte, a vezetést még nem sajátította el tökéletesen.)

II. RÉSZ, 1. BEKEZDÉS • „Megköszönjük az útbaigazítást, elindulunk.” Az egyetlen mondatnyi bekezdésben a narráció egyes számról többes számra vált; a konfliktus megoldódni látszik. Véget ért az útkeresés – akik pedig ismerik a helyes utat, nem tekinthetők többé idegennek, és nem is érzik magukat annak. (A cselekvést kifejező, rövid mellérendelő mondat egy pillanatra felgyorsítja az elbeszélés ritmusát, előkészítve ezzel a novella leghosszabb bekezdését.)

II. RÉSZ, 2. BEKEZDÉS • Kiderül, hogy a megoldás csupán látszólagos volt. (Eközben a narráció ingadozik az egyes, illetve a többes szám közt, érzékeltetve a bizonytalan helyzetet és az elbeszélő feldúlt lelkiállapotát.) A buszmegállóban várakozók kíváncsi, ugyanakkor ellenséges pillantással méregetik a távolodó autót és vezetőjét, aki szinte semmit sem jegyzett meg a „segítőkész »franciatanárnő«” útbaigazításából. (Halmozás a szituáció érzékeltetésére: „hátam lyukasztják… belém nyilall”.) A sofőrnek le kell majd fordulnia egy útelágazásnál, de nem tudja, balra vagy jobbra ka­nyarodjon. (Az útkeresés konkrétum – ugyanakkor átvitt értelmű is: hogyan érhetjük el célunkat, az „európaiságot”?) A konkrét problémát egyelőre háttérbe szorítja a reflexió, az utasok viselkedése: „szégyent ne hozzunk… kinek a fejére is…?” Ekkor szinte toposzokban jelenik meg az „európaiság” és a „nem európaiság”: Milyen magyarnak lenni: még az idegen nyelvű szavakban is megjelenik a „magyar hangsúly”. Hogyan kötődhetünk más európai nemzetekhez: például a svédekhez egy „Sverige” rendszámtáblával az autón. Ki lehet „irigyelt nyugati”: a Skodához szokottak szemében egy Volvo-tulajdonos is, bármilyen rozoga, elöregedett az autója.

Ám a lényeget a szakasz záró mondata hordozza: „…Hogy szégyent ne hozzunk rajtunk segítő, azáltal mellettünk kiálló franciatanárnőnk fejére?”. (Jelzésértékű, hogy a franciatanárnő szó már nem idézőjeles.) A mondat kiemelt szerepét bizonyítja, hogy a gondolatsort indító „szégyent ne hozzunk” kifejezés egyedül itt ismétlődik (ritmikát is befolyásoló tényezőként). A szakaszt záró mondat fontosságát hangsúlyozza az is, hogy az „európaiság” mibenlétét firtató kérdések közül egyedül erre nincs válasz (kihagyása szintén hatással van az elbeszélés ritmusára). Ez az írói eszközökkel kikényszerített ritmikai törés – gondolati „cezúra” – az olvasót is állásfoglalásra készteti: európaiként, európai módon viselkedve muszáj megtagadnunk „nem európaiságunkat”.

II. RÉSZ, 3. BEKEZDÉS • Az út és utazás – az útkeresés – azonban ezzel nem ért véget: visszafordulni nem lehet, tovább kell haladni. Közeledik a valós és szimbolikus „útelágazás”, ahol majd dönteni kell, merre és hogyan tovább.

Reményi TIbor: A kis afrikai

A mű struktúrája vertikális, ami megbontja a természetes időbeli (és logikai) sorrendet. A szerző többféle módot is használ ennek érzékeltetésére: például felcseréli az igeidőket (a tegnap ábrázolása jelen idővel, a másnap múlt idővel), egy bekezdésbe helyezi mindhárom igeidőt, vagy hosszú (hónapokig? évekig?) tartó időszakot sűrít pillanattá. A tizenhárom fő bekezdésen belül egy-egy szakaszban is előfordul nézőpontváltás (például egymást követő három mondatban E/1., T/1., E/3., T/3., és objektív-általános alany – grammatikai E/3. – is megjelenik). A narráció többnyire egyes szám első személyű, perszonális, az író saját élményei, véleménye megfogalmazásakor; többes számú vagy személytelen alannyá váló az általános érvényű közlésekben, de találhatók ettől való eltérések is.

Az elbeszélés ritmusa ingadozó abban a vonatkozásban, hogy a hosszú és rövid bekezdések váltakozása nem kiegyenlített (egyik vagy másik túlsúlyba kerül). Ezt a mű tartalmi építkezése indokolja: az események gondolatokat indítanak meg, gondolatok csapongásához történések kötődnek. A nagyobb szövegtömböket közbevetések osztják kisebb részekre, halmozások, felsorolások vagy kérdő mondatok teszik mozgalmassá. Ezek a ritmikát befolyásoló elemek érzékeltetik a szellemre-lélekre egyidejűleg, együttesen ható tényezőket. Az írói én zaklatottságát vizuális effektus is jelzi: az új sorba került mondattöredék (csupán az írásjel mutatja mondatszerűségét) egy gondolatritmus részévé válik.

Mivel a mű biblikus utalással zár, a szöveg tizenhárom bekezdésbe rendezése szándékosságot sejtet.

1. BEKEZDÉS • „Afrikai kisgyerek ül a tér kövezetén a Keleti pályaudvar előtt.” A bekezdés egyetlen személy bemutatásával és helyzetének közlésével indít. Ám a gyermek külsejének rövid leírása után máris egyfajta gondolati tágítás következik: kérdő mondatok és szinonimák halmozásával annak találgatása, honnan jött, miféle lehet (származás-vallás). Mit csinál most? „Játék híján a… port söprögeti.” Ez egyszerű tényközlés is lehet, de utalásként is funkcionálhat („por, lélek nélkül”). A zárás közhelyszerű, előítéletes megállapítás az „európai ember” szemszögéből: „Nagy a hőség,… ilyesféle hőmérséklethez szokott otthon, az Egyenlítő közelében.”

2. BEKEZDÉS • Megjelenik az elbeszélő én-formájú közléssel. Saját élethelyzetét hétköznapi szituációként mutatja be: hazafelé tart a bevásárlásból, hűtött görögdinnyét akar enni otthon. (A nar­rátor számára természetes lehetőség szinte luxusnak tűnik a forróságban ücsörgő, semmivel sem rendelkező gyerek helyzetéhez viszonyítva.) A tény közlését nyomban meg is töri egy hiányos félmondat ellipszise: „nincs senkije?” (mármint a gyermeknek). Ez a gondolattöredék indítja meg a tágulás és távolodás folyamatát: az elbeszélő végignéz a menekülteken, figyeli cselekményeiket: „csencselnek… cserekereskedelem zajlik”. (A mozgalmastabló a „kis afrikai” cselekvésének párhuzama.) A narrátor áthalad a téren, ám ezt a térbeli (és már-már lelki) eltávolodást megállítja egy tilosra váltó közlekedési lámpa. Ekkor visszanéz a gyermekre, és annak magánya meg a kettejük közt lévő tényleges távolság újabb gondolatsort indít, amelynek bevezetése előzőleg már megtörtént a mondattöredékkel. (Vizuális forma, szintaktikai alakzat és ritmikai eszköz együttese érzékelteti a gondolat születésének módját.) „Ő is… a sok ezer gyerek egyike, aki… hozzátartozó nélkül jött… nagyon messziről?” Majd egy szinte időn kívüli, népmesei vándorlás elképzelése után – „sivatag… tenger… hegyek” – hirtelen szűkítés zárja az utazást: „most itt üldögél a Keleti pályaudvar előtt”.

3. BEKEZDÉS • „Soha nem volt még ilyen közel Afrika Budapesthez.” Ez az önmagában is paradoxonnak tűnő állítás valójában egy nagyobb önellentmondás része (lásd a 10. bekezdést). Mintegy keretezi a további bekezdések mondanivalóját. A „»szabad világban« élünk” panel az „egész földrészek indulnak” hiperbolájával átvezet egy átalakuló világ képzetéhez „már (és még) nincs aknazár… nincs halálbüntetés tiltott határátlépés miatt”, majd visszavillanással, az elbeszélő személyes emlékével zár: „emlékszem… ilyen rendszerben is éltünk”.

4. BEKEZDÉS • A gondolatmenetet megszakítja egy (személytelen alanyi) közbevetés: a tömeg, a kaotikus állapotok, a bűn és kiszolgáltatottság kérdésköre.

5. BEKEZDÉS • Az elbeszélő visszatér előző gondolatához: „…más világban nőttem fel”, ahol „útlevél és kiutazási engedély nélkül” nem lehetett szabadon közlekedni még két szomszédos ország szomszédos városa közt sem. (A saját emlékre épülő közlés teszi indokolttá az énforma használatát.)

6. BEKEZDÉS • A narrátor a migránsok sorsáról szól (általános-személytelen alanyként igyekszik elhatárolódni, külső személővé válni, ennek sikerét mutatja a későbbi, többes szám harmadik személyű alak használata). A „béke és szabadság Janus-arca” szimbolikáját (negatív)József Attila-allúzió követi: „Ez a szabadság nem szül rendet.” A gondolat kifejtése ellentmondást hordoz: „Vándorolniuk… szabad, hazájukban megmaradni… nem lehet.” Az egyéni, „apró” tragédiák tömeges katasztrófához vezettek.

7. BEKEZDÉS • Az elbeszélő személyes közlésének első fele „hallomáson” alapul: „orvosok, mérnökök, tanárok” lehetnek a „menekülők között”. (Ahogyan a valóságot nehéz megkülönböztetni a feltételezéstől, úgy mosódik egybe a szövegbeli migráns és menekült kategória.) A rákövetkező „…európai fogalmak szerint nem tűnnek értelmiségieknek. Tévedhetek” narratív közlésben megjelenik az általánosító „európaiság” és az egyén viszonyulása is.

8. BEKEZDÉS • A bekezdés indítása (objektív narrációval): „Másnap nem volt ott a kis afrikai. A tér még zsúfoltabb… lett.” Ez időbeli változást jelez, ugyanakkor (a gyermek kivételével) térbelit nem. Nincs igazi továbbhaladás – a narrátor számára sem, aki ismét jelen van a helyszínen, s az emberek számára sem (a személyek változhatnak, a tömeg állandósul). A soknemzetiségű tömeg színes tablóját megtöri a következő, hiányos félmondat ellipszise: „mennyi az esélye?” (mármint „a kis afrikainak”). További sorsát a bekezdésen belül kizárólag kérdő mondatokban fogalmazza meg az író. A mondattípus halmozásával feszültséget kelt, érzékelteti a lehetőséget – de az esetlegességet is. „Várakozik egy magyar menekülttáborban” (a mű megírásakor még léteztek ilyen táborok), „visszatoloncolták… Szerbiába”, vagy „lesz belőle” valaki „a nyugati világban”? Európa mint megosztott hely jelenik meg a kérdéshalmazban: a magyarországi „tábor” – akárcsak a Keleti pályaudvar előtti tér – a továbbhaladásra várakozást, a „vissza” az Európán kívül rekedést, a „Nyugat” a fejlődés, érvényesülés lehetőségét hordozza.

Milyen ez az utóbbi? A kontinensnek az a része, amit nem csupán a térképre nézve látunk Európának, hanem annak is érezzük? Már nem azonos a „vasfüggönyön innen” élők egykori illuzórikus elképzelésével: nem a korlátlan lehetőségek és tökéletes jólét álomvilága. Még mindig tágas térség – „Hamburg… Malmö… London” (a mű a brexit előtt íródott) –, ám az ide érkező sorsa kétséges. Talán deklasszálódik, sőt kriminalizálódik („hotdog-árus… segédmunkás… dzsihádista” lesz). Ugyanakkor nyitva állhat előtte az egyéni és társadalmi érvényesülés lehetősége („angol vagy német nyelven szerzett diploma”, „mérnök vagy orvos” pálya). A világnak ez a része reményt ad, hisz módot nyújthat az önmegvalósításon túl a kiteljesedésre, az európaivá válásra is. Ám hogy ezt eléri-e valaki, arra nincs biztosan igenlő válasz. (A gyermek, „a kis afrikai” sorsának esetleges jobbrafordulását mondattöredékhez kapcsolódó gondolatritmus vezeti fel, jelezve amint az elbeszélő számára a gyerek alakja kezd átlényegülni, szimbolikussá válni.)

9. BEKEZDÉS • Bár a bekezdés narrációja egyes szám első személyű, a gondolati tartalom miatt erősen objektivizálódik. Az elbeszélő visszautasít („nem látok át… nem… érdekel… taszít”) minden külsődleges érdeket („nagyhatalmak… geopolitikai érdekharcok… új típusú gyarmatosítás”), mégis kénytelen tudomásul venni ezek létezését. E pillanatban ezért teljesen eltűnik az én-forma, és az „Európát meghódítandó” százezrekről tárgyilagos hangon szól.

10. BEKEZDÉS • A szenvedők iránti szolidaritása arra készteti az írót, hogy saját előbbi „szenvtelenségére” most érzelmekkel reagáljon. Ugyanakkor ő maga is tudja, hogy ennyi nem elég, ez még nem hoz megoldást (zaklatottságát jelzik a gyakori nézőpontváltások). Ezért is jelenik meg itt a 3. bekezdés paradoxonjára rímelő s ezzel oximoronná váló közlés: „Afrika még soha nem volt ilyen távol Budapesttől, mint most.” A gondolatkör lezárásától a következő kifejtéssel lép tovább az író: „A lelki távolságra csak a fizikai közeleség döbbent bennünket.”

11. BEKEZDÉS • Az előző bekezdés záró mondata viszi tovább a történetet, személyes élményeken keresztül: találkozás egy afgán férfival, visszaemlékezés más identitású Európában élőkre. Mitől lesz, hogyan legyen valaki „európai”? Hogy hidalható át a „lelki-szellemi… kulturális” távolság? Az író személyes reagálása mentes a szélsőségektől: az ő válasza az együttérzés és a szükséges „minimum” segítség megadása.

12. BEKEZDÉS • Ez a gondolat visszavezeti az elbeszélőt „a kis afrikai” emlékéhez. A gyermek szimbolikája tovább bővül: az egyén felelősségével (amit az én-formájú „elmulasztottam… nem pótolhatok” hangsúlyoz ki).

13. BEKEZDÉS • Az üzenet azonban együttesen szól az egyéni és a kollektív felelősségről. (Emiatt grammatikája szerint személytelen a záró mondat.) Két olyan emblematikussá tett alak kapcsolódását mutatja meg, mint a „keresztény Európa” és a Jézus intelmében szereplő „kisgyermek”. Ám mert mindez kérdés formájában fogalmazódik meg („vajon emlékszik-e…”), a remény mellett kételyt is kifejez, valamint annak vágyát, hogy Európa legyen a belé vetett hit és humánum hordozója.

Ahogy Szabó Lőrinc versének („Útálom… őrült, mocskos, aljas világ… Európa”) és Kosztolányi Dezső költeményének („Európa, hozzád… száll szózatom a század vak zűrzavarában”) idézetei két végletes véleményt tükröznek, úgy 1990 utáni szépirodalmunk – általam bemutatott online – alkotásai is erőteljes gondolati-érzelmi (valamint formai) megosztottságot mutatnak. Bár a három mű Európa-képe különbözik, mégis kiemelhetek egy közös szót: „Nyugat”. Az írások is tükrözik azt a – bennünk, magyarokban régóta élő – elképzelést, hogy noha földrajzilag mi is Európához tartozunk, az „igazi Európa” Nyugat-Európát jelenti. S ezen nem a kontinens egy behatárolt területét értjük, hanem azokat a jóléti államokat, ahol régtől fogva létezik a demokrácia, a függetlenség – és a magasabb életszínvonal. Mintha – bár már rég lebontották – gondolatainkban még mindig ott rozsdásodna a „vasfüggöny”.

Az elbeszélések összehasonlításakor szembeötlővé válik egy további kapcsolódási pont is. A „kívülállók” helyzetét (legyenek bár kelet-európaiak vagy más kontinensről származók) stagnálónak, megrekedőnek érezzük. Ezt az életérzést tárgyiasítja a „megálló” (Fabricius Gábor és Gergely Tamás írásában buszmegálló, Reményi Tiboréban pályaudvar, illetve az az előtti tér). Még valami közösnek tekinthető a művekben – kettőben bizonyosan. A Más bolygó európaiságból kiábrándult hősének szófordulata (Jézusisten, megváltás) és A kis afrikai Európa szellemiségében reménykedő írójának hite (Jézus-példázat) egyaránt az európai-keresztény kultúrkörből merít.

A művek formai szempontból jelentősen eltérnek, szerkezetük, időkezelésük, ritmikájuk, narrációjuk is különböző:

Fabricius Gábor Más bolygó című műve, bár látszólag a jelenből indít, valójában a múltból építkezik (milyen volt a vágyott, de meg nem valósult „európaiság”?). Ennek rendelődik alá a belső formai struktúra, a flashback és a szimultán elem keveredése. Az ábrázolt idő kettős: napjaink magyar jelene (a devalválódott európaiság) és a 20. század utolsó évtizedei (a lelkesültség időszaka). Az elbeszélés ritmusát a jelen és a múlt váltakozása szabja meg (hullámzó, akár a motivikus víz), a „most” Európától való leszakadását töredezett mondatszerkezet, az „elmúlt” sokszínűségét azonos szerepű mondatrészek halmozása mutatja. A narráció személytelen Európa vonatkozásában, amikor azt tárgyak vagy jelképes alakok illusztrálják, ám én-formájúvá lesz a főhős be nem teljesült reményei, álmai kapcsán.

Gergely Tamás Ná Práhu című novellája napjaink egy mozzanatát ábrázolja – miközben az idegenség és az útkeresés motívumának összekapcsolásával az európaiság mibenlétét kutatja. Belső formai struktúrája lineáris – így jellemzője az időbeli és logikai egymásutániság. Az eseményidő alig egy-két óra, történései a jelenhez kötődnek, bár a történet „lebegtetett” lezárása (vajon mi lehet a helyes út – ami áttételesen Európába vezet) rákényszeríti az olvasót a továbbgondolásra. Az elbeszélés ritmikáját meghatározza a (vizuálisan is) két részre osztott nagyszerkezet (ahol először anafora és szóismétlés, majd kérdő mondatok halmozása teszi mind tempósabbá, dinamikusabbá a szöveget), ahogy egyre nyomasztóbbá válik az „idegenség” érzése, és sürgetővé a helyes út megtalálása. A narráció az európai eszmeiséget megtestesítő „franciatanárnő” feltűnésekor többes szám második személyű lesz, jelezve az összetartozást, ám amikor az európaiság lehetséges aspektusait kezdik kutatni, gyakori a nézőpontváltás, én-formától a személytelen megszólalásig: ezzel is érzékeltetve a bizonytalanságot, a helyes döntés nehézségét.

Reményi Tibor A kis afrikai című elbeszélése a jelen problematikája kapcsán a jövőbe is próbál betekinteni (mi lesz a menekültek/migránsok sorsa Európában, és európaiként hogyan viszonyuljunk a helyzethez mi magunk?). Mivel az írásmű az események kapcsán elméleti-etikai kérdésekkel foglalkozik, egymással összefüggő mozzanatokat, gondolatokat elemez, a belső forma struktúrája vertikális, lehetővé téve a mélységi áttekintést. Az időkezelés egyszerre rendelődik alá a tartalomnak és a formai struktúrának – így a szimbolikussá vált gyermekalak, „a kis afrikai” Európába tartó múltbeli vándorútja néhány pillanatba sűrűsödik, majd ugyanígy bomlik ki lehetséges jövője az európai létforma részeseként. Az írói-én évek vagy napok során szerzett élményei, személyes tapasztalatai pedig azonnal összekapcsolódnak az egyetemes európaisággal.

Az elbeszélés ritmusa egyenetlen, ami szándékos írói eszköz az események és csapongó gondolatok érzékeltetésére. A tempót rövid mondatok gyorsítják a múlt rendszer, a szomszédos országok Európájának felidézésekor, kérdő mondatok élénkítik a „nyugati világ” lehetséges élethelyzeteinek felvillantásakor, többszörös összetételek lassítják, amikor mindez a személyes tapasztalatokon átszűrődve formálódik gondolattá, végül az európai létforma jövőjébe vetett hitté. A mű narrációja Európa vonatkozásában kettősséget mutat: én-forma, amikor a múlt vagy a jelen személyes tapasztalatai, érzelmi viszonyulások kerülnek taglalásra; többes számúvá válik a menekültek múltja kapcsán; személytelenné lesz, amint a bevándorlók („a kis afrikai”) lehetséges európai jövője kerül az író gondolatainak középpontjába; valamint akkor, amikor ez magasabb rendű etikai-hitbeli kérdéssé lényegül.

Az elbeszélések közös elemeinek és formájának összevetése után következzen rövid tartami összehasonlításuk. Fabricius Gábor írásában a „szögesdrót” eltűnése utáni „megyünk Európába!” lelkesültségét, a „minden más lesz” bizakodását mélységes csalódás és kiábrándultság váltja fel. Az „egyenlőség” és „demokrácia” elve elfajult, a változás nem hozott valódi fejlődést. A „magazinok cikkeiből tanult… Nyugat” Magyarországra érve „zavaros világ” lett, és valódi értékek átvétele híján az európaiság eszméje is devalválódott.

Gergely Tamás műve személyes élményként villantja fel két egymással szomszédos európai nemzet konfliktusát. A magyarok és „nem magyarok” közti megosztottság feloldhatatlannak tűnik – mégis van lehetőség egyfajta továbblépésre. Ahogy az „idegenek” közt megjelenik „végre egy európai”, és másokat is annak tekint, a pozitív szándék érvényre juthat. Sajnos az egymás felé fordulás esetleges, és az elfogadás nem teljesedik ki: Európához tartozásunk jövője bizonytalan.

Reményi Tibor alkotása nem csupán egy gyermekről szól, és nem is csak azokról, akik a gazdasági helyzet vagy polgárháború miatt „hazátlanok lettek”. Felelevenedik Európa múltbeli széttagoltsága – benne Magyarország helyzete –, amikor a „szomszédos állomokba sem lehetett útlevél és kiutazási engedély nélkül átmenni”. Feltűnik a jelenkor megosztottsága: mi magyarok is „a nyugati világ”, a „jóléti államok” felé tekintünk. A mában „a migránsok sorsa megmutatja” az olyan európai értékek, mint „a béke és szabadság Janus-arcát”. A régi problémák mellé újak csatlakoztak: újfajta vallási-etnikai megosztottság, bűnözés („embercsempész… dzsihádista”). Mégis, Európától várva a megoldást, mindazok számára, akik itt élnek – és azoknak, akik itt szeretnének élni – valahogy át kell hidalniuk a „lelki-szellemi… kulturális” távolságot. Megmaradni és hinni Európában: így lehetséges.

Három mű, három viszonyulás – kiábrándultság, bizonytalanság, odafordulás. Mindez egymás mellett és együttesen: Európa, magyarán, onlájn.