Európa, Hungária

 

„Van-e irodalom az új lírai törekvésekben?
Van-e új lírai törekvés az irodalomban?”
(Vass Tibor)

Bevezető

Irodalmunk 1990 utáni Európa-képéről, víziók, tapasztalatok, hatások és élmények epikai, lírai, drámai feldolgozásáról esszét írni nehéz feladatnak tűnik. Különösen azért, mert nehéz kiválasztani azt a művet, pályaszakaszt vagy alkotót, amin/akin keresztül be lehetne mutatni sokrétű és összetett viszonyulásunkat a korhoz, Európához – és remélhetőleg ezek a szerzők, művek kanonizálva lesznek, és kommemorálja majd számtalan generáció.

Ehelyett inkább arra vállalkozom, hogy újragondolom, javítom, bővítem, frissítem közel negyedszázada mondott gondolataimat, amelyeket először a Fiatal Írók miskolc–lillafüredi és tiszadobi találkozóján¹ 1994-ben, Vass Tibor költő, irodalomszervező, szerkesztő kérdésére a tanácskozás egyik előadójaként, vitavezetőjeként fogalmaztam meg. Akkor úgy gondoltam – és ezt ma is vállalom –, hogy elsődleges feladatunk valamiféle konszenzuskeresés lesz a tradicionális és az avantgárd művészetek között. Újdonság, újszerűség felmutatása, s ezzel összefüggésben valamilyen szintű fordulat értelmezése, elemzése volt hozzászólásom tárgya.

A századvég utolsó évtizedeiben érezhető volt, hogy valami nagyon változni készül. Az 1990-es évektől Európa politikája, művészete leginkább sokszínű és liberális-kapitalista lett. Megszűnt, felszámolódott a kétpólusú világrend, a szocializmus feletti, többnyire vértelen győzelem eufóriája, az Európa Unió bővítése, az új központosítás és piacszerzés az ezredfordulóra válságba torkollott. A kapitalizmus elveszíti protestáns etikáját, az új ellenségkép elleni hideg és forró háborús küzdelem ébren tartja a fegyverkezési hajszát a régi és új nagyhatalmak között. A terrorizmus, a migráció nyomában a kulturális-morális-politikai válság az elmúlt tizenhét-húsz évben általánossá válik. A világ valahol elromlott, az értékrendek, élmények hatásai nem tartósak. Mindez hűen tükröződött/tükröződik a világ-, az európai és a magyar művészetekben is. A 19–20. századi orosz, francia, német, angol irodalom nagy nevei, Dosztojevszkij, Gogol, Proust, Eliot, Faulkner, Joyce, Camus, Pirandello művei a feudális maradványok felszámolásáról, a nyugati civilizáció válságáról szólnak. De az új generációk írói, költői már nem hatottak annyira az összeurópai gondolkodásra.

A cezúra Magyarországon – a Nyugat folyóirat után – az l980-as években húzható meg, amikor a rendszerváltás előtt pályájuk csúcsára ért költők, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Jókai Anna, Kálnoky László, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Mezey Katalin, Orbán Ottó, Pilinszky János, Vas István, Weöres Sándor és még sokan mások fémjelzik újra az európai színvonalú magyar költészetet. Prózában pedig Bodor Ádám, Déry Tibor, Gion Nándor, Ottlik Géza, Örkény István, Kertész Imre, Mándy Iván, Mészöly Miklós (Film), Szentkuthy Miklós, Vas István memoárja. De a ma leginkább kanonizált írók is ekkor írták legjelentősebb műveiket (vagy azok egy részét). Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba, Kertész Imre: Sorstalanság, Kornis Mihály: Végre élsz, Konrád György: A látogató, Krasznahorkai László: Sátántangó, Nádas Péter: Emlékiratok könyve.²

A Kassák Lajos utáni magyar és európai avantgárd zászlóshajója, az idén ötvenöt éves párizsi Magyar Műhely alapítói (Nagy Pál, Bujdosó Alpár, Papp Tibor) és szerzői mellett a – keserves kiadói harcai, performanszai árán immár „klasszikussá lett” – magyar vizuális (és auditív) költészet jó néhány jeles képviselője is a nyolcvanas években tört utat magának és az új műfajnak. Többek között Géczi János, Mészáros István, Székely Ákos, Szkárosi Endre, Petőcz András, Zalán Tibor és még sokan mások. Mondhatjuk, ők már „kiemelkedtek az unortodox háttérből, és helyük lesz/van a (neo-)ortodox értékrendben is”.³

I.

Visszatérve Vass Tibor lírai törekvésekre utaló kérdéseire, valamint a tradíció és az avantgárd közötti konszenzuskeresésre, mindenekelőtt idézzünk Sebők Zoltán Az avantgárdé helyzete ma⁴ című tanulmányából néhány gondolatot: „a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején fordulat állt be a nemzetközi művészeti élet talán nem is túl jelentős, de annál látványosabb felszínén”. Sebők ugyanebben a dolgozatában azt is definiálni igyekszik – hivatkozva többek között Beke Lászlóra –, hogy „a nyolcvanas évek művészeti forradalma az lett, hogy a forradalom elmaradt, újdonsága pedig az, hogy formális szempontból nem új”. ⁵Sebők Zoltánnakigaza volt abban, hogy a fordulat aLajtától nyugatra az 1980-as évek elején-közepén megtörtént; a Lajtától keletre ugyanekkor, látszólag váratlan társadalmi mozgások közepette, az avantgárdisták alkotásait, bemutatóit nemcsak megtűrte a hatalom, hanem az esetenkénti tiltások ellenére időnként támogatta is a „kísérletező” művészeket. Cserébe annyit kért, hogy mellőzzék a túlzott extremitást, a rombolást, és kerüljék a tudatmódosítással előidézett eksztázist a performanszokon.

Várható volt, hogy az avantgárd felkerül a művészeti minőségek háromszögében a „magas” (high) státusba, és ott is marad.

Megállapítható továbbá, hogy az 1980-as évekre várt és a nemzetközi művészeti életben bekövetkezett fordulat nem az irodalomban, hanem a testvérmúzsáknál: a zene-, a képző-, az ipar-, a film- és médiaművészetben értelmezhető leginkább, de napjainkban már a tradicionális és avantgárd kortárs szépliteratúra is fokozatosan felzárkózik testvérmúzsáihoz. Ízlelgeti, használja a modern szöveg- és képközlő eszközöket, felfedez, közvetít unortodox formákat, ikonokat, hogy megfeleljen a Wellek–Warren-féle irodalomelméleti kézikönyv sommás megállapításának: „A szépművészeteknek, beleértve az irodalmat is, egyedülálló jellegük és értékük van. Nem lehet a művészi minőséget visszavezetni más elemibb minőségekre. Egy mű művészi minőségének egyedülálló jellegét csak közvetlen intuícióval lehet felfogni, s bár be lehet mutatni és meg lehet jelölni, de nem lehet meg­határozni, sőt leírni sem.”⁶

A nyolcvanas években tehát megtörtént a fordulat a világ-, az európai és a magyar művészetben is, de a forradalom elmaradt. Nagyon jellemző erre az időszakra Wolfgang Max Faustnak az új német festészetről írt véleménye: „A gyermekek természetesen ezúttal is elvitatják szüleik érdemeit, de ami a mostani konfrontációban új, az a kiválasztott fegyver. Ez ezúttal az ölelés.”⁷ Valószínű, hogy a konszenzus keresése fontosabb volt akkor, mint a szembenállás, a polgárpukkasztás.

Az új (?) lírai törekvéseknek számtalan elnevezése van, amely a már klasszikusnak számító század eleji „avantgárd”, majd „neoavantgárd, posztavantgárd”után az izmusok és irányok home­osz­­tá­zisánakfigyelembevételével akár értékelhető is lehetne: a posztmodern, transzavantgárd (olasz), aszabad figuráció (francia), a vadak (német), valamint azúj szenzibilitás, rossz festészet, antivers, új barokk stb. „irányokról”, kísérletekről, szerzőkről ha meg tudnánk határozni vagy legalább „jövendölni” maradandóságukat vagy felejthetőségüket. A Mozgó Világ, a JAK-füzetek és a nyolcvanas években hazánkba beengedett Magyar Műhely már-már tetszik a hatalomnak is. Sok kísérlet, felejthető akció, bemutató és „műfajtalankodás” is történt az elmúlt évtizedekben, de a kritika és az irodalomtudomány az öncél, a közösségi rítus és a kulturális kötőerő kölcsönhatásának ütőerén méri a kortársak teljesítményét, esztétikai értékét, hogy kanonizálja az arra érdemeseket.

A tradíció és az avantgárd, valamint az új lírai törekvések elemzésében elkerülhetetlen a párizsi Magyar Műhely 1987-ben feltett kérdésének idézése is: „Hogyan képzelem el a következő huszonöt év irodalmát?” MindenekelőttNagy Pál író, főszerkesztőlényegre tapintó válaszát ismertetném, és hozzáfűzném néhány megjegyzésemet.„Az irodalom és kreativitás új formáinak viszonyában tulajdonképpen az új médiumokról, új hang- és képközvetítőkről van szó […] Az elektronikus irodalom nem szószátyár irodalom, tömörségre, elvonatkoztatásra, kihagyásos szerkesztési módszerre, egyszóval absztrakcióra kell törekednie annak, aki a képernyőn formálódó és olvasható szöveg segítségével szándékozik közölni »üzenetét«.”⁸

Ha az új lírai törekvések értelmezése során „irodalmon kívüli” kritériumokat észlelünk, mint például vizualitás, tonalitás, fények, színek, mozgás stb., akkor ne kezdjünk hozzá mindjárt ezek külön elemzéséhez, mert akkor a képző-, a zene- vagy a színházművészetnél kötünk ki, és elveszítjük a lényeget: a KÖLTÉSZETET.

A modern, posztmodern, performansz-irodalom jelenlegi képviselői arra vállalkoznak, abban reménykednek, hogy maradandó jelet hagynak ebben a világban, s munkaeszközüket, a három megjelenési formában alkalmazott anyanyelvet (forma-nyelvet) továbbra is beszélni, írni, látni és érteni fogják az utánuk jövő és érdemeiket elvitató nemzedékek is.

Thomas Stears Eliot javasolja az irodalom irodalmiságát esztétikai, az irodalom nagyságát pedig esztétikán kívüli kritériumok szerint megítélni. ⁹ Wellek és Warrenirodalomelméleti műve az írói alkotások értékelésének két alapvető kritériumát fogalmazza meg: „a művészet mint öncél, s a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő. […] Tulajdonképpen miért is értékelik az emberek az irodalmat? Az érték, az érdem, az érdekesség miféle fajtáját lelik meg benne? A horatiusi összegzést: a dulce et utile-t (édes és hasznos) lefordíthatjuk: »szórakozás és épülés«, »játék és munka«, »terminális és instrumentális érték«, »művészet és propaganda« párokra is értelemszerűen, de a lényeg az öncél–közösségi rítus–kulturális kötőerő összefüggésben, kölcsönhatásban van. Hogy egy adott mű az irodalomhoz tartozik-e vagy sem, nem az határozza meg, hogy milyen elemekből áll, hanem az, hogy elemei miképpen és milyen funkcióval tevődnek össze.”¹⁰

II.

Érdemes szót ejteni a különböző értékrendekről, amelyek az évtizedek során kialakultak, és pedagógiai, kritikai hasznosításuk is érvényben maradt. Mindenekelőtt szeretném ajánlani Pomogáts Béla értékrend-tipológiáját. ¹¹ Természetesen, akinek más típustana van, és kitart mellette, annak vitaanyagként ismertetném. Mindenféle tipológiáról tudjuk, hogy nincsenek vegytiszta kategóriái, és kötelező áthallás van egy-egy jellegzetes fogalom vagy osztályba sorolás mögött. Pomogáts tanár úr idézett tanulmányában (amelyet mint „szaggatottan csöpögő forrást” az alábbi részben tisztelettel felhasználok) négy, egymástól nagymértékben eltérő értékrendet különböztet meg (konzervatív, nyugatos, népi, szocreál), amelyek alapján az elmúlt évtizedekben ítélt (és kanonizálni igyekezett) a hivatalos kritika, és értékelt az irodalomtudomány. Nemegyszer „hajuknál fogva előráncigált irányzatok” perlekedtek egymással, mint például: szocialista-realista, konzervatív–liberális, népies–urbánus, ateista–teista, relativista–abszolutista, hivatásos–amatőr stb.

A konzervatív, a nyugatos (modern), az emigrációs körülmények között képviselt népi, valamint a szocialista-realistaként tételezett hivatalos értékrendek megszabták ugyan az elmúlt század második felében kialakult pozíciókat is, de nem fejezték ki igazán a valóságos értékeket, kihagytak szerzőket, irányzatokat. „Az újabb magyar irodalom megítélésében kialakult értékrendek viszont nemcsak a művek úgynevezett irodalmi értékeire épülnek, hanem magukba foglalnak más jellegű – történelmi, morális, intellektuális – értékeket is. Egyoldalúság, személyi és csoportelfogultság, politikai érdekek, megfontolást nem ismerő intolerancia – nos, nagyon gyakran ezeket a valóban nem irodalmi indokokat találjuk a kritikai és értékrendformáló műveletek mögöttes terében.”¹²

A konzervatívértékrend legfontosabb dokumentuma Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete kilenc kötetben (1930–1940). A két utolsó kötetben helyet kapnak a 20. századi alkotók is az alábbi „irányzatok” szerint.

Az új magyar költészet alfejezetei:

Hagyományőrzők: Vargha Gyula, Szabolcska Mihály, Kozma Andor, Sajó Sándor és mások.

Impresszionisták, szimbolisták: Gellért Oszkár, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Áprily Lajos, Szép Ernő, Gyóni Géza, Reményik Sándor stb.

Naturalisták, szocialisták, expresszionisták: Kassák Lajos, Erdélyi József, József Attila, Illyés Gyula.

A katolikus irány: Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László.

A zsidó irány: Patai József, Kiss Arnold, Szabolcsi Lajos.

Költőnők közül: Erdős Renée, Várnai Zseni, Papp-Vári Elemérné.

Az1941-ben megjelent munkában csak apróbetűs jegyzetben szerepel: Füst Milán, Szabó Lőrinc, Dsida Jenő, s egyáltalán nem kapott említést Pintér könyvében például Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Rónay György, Jékely Zoltán és Sinka István.

A nyolcvanas évekre ezek a fejezetek szűkültek, a keresztény írók bátrabbak lettek. A Vigíliának, az Új Embernek köszönhetően a katolikus irány sok új klasszikusa indult útnak ebben az időben Rónay György, Hegyi Béla, Rónay László tekintélye, hozzáértése és bátorsága nyomán: Nagy Gáspárra, Pilinszky Jánosra, Rába Györgyre, Toldalagi Pálra, Tűz Tamásra, Vasady Péterre gondolok nagy hirtelen.

Anyugatosirányzat két korábbi alapműve: Schöpflin Aladár A magyar irodalom története a XX. században és Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című munkája. A Nyugat folyóirat nagy generációja mellett Szerb és Schöpflin is mintha szűkmarkúan mérne a század eleji új generáció (1880-as években születettek, pl. Bodó Aladár, Dutka Ákos, Gellért Oszkár, Lesznai Anna, Oláh Gábor és mások) bemutatásával, műveik elemzésével. Nem mondhatjuk, hogy ez idő tájt a magyar avantgárd első nagy generációja is jelentkezett, de azért számon tartjuk őket. „E líra művelői nem sorolhatók élesen elkülönülő csoportokba, mert az említett vonások, ha különböző mértékben is, többé-kevésbé mindnyájukban megtalálhatók, csak az áramlatok jelölhetők meg, amelyek költészetükben jelentkeznek: az impresszionizmus, a szimbolizmus, a pogány nosztalgia, a dekadencia és az életimádat.”¹³

A Nyugat körüli és utáni folyóiratok, nemzedékek száma és irányzata rendkívül sokszínű. Sok az epigon folyóirat és szerző a palettán, de mindenképpen kiemelkedik ebből a háttérből az újholdas nemzedék, akik csak abban voltak egységesek, hogy az Újholdcímű folyóiratba (1946–1949) írtak:Gyarmati Erzsébet, Fazekas László, Jánosy István, Lakatos István, Lator László, Mándy Stefánia, Major Ottó, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós. Bár mesterüknek legtöbben Babits Mihályt tekintették, közvetlen elődjük Szabó Lőrincvolt. Az ő útján indultak el, amikor elmélyítették a lírai tárgyiasság kifejezési lehetőségeit, és segítették meghonosítani a magyar költészetben azt a széles körű áramlatot, amely Európában Rilkétől egészen Reverdyig terjedt. E költészet az elvont tárgyiasság költészete volt: tárgyias az ábrázolásmód, és elvont a kifejezendő tartalom okán.

Irodalomtörténetünk jeles lapjai közül meg kell említenünk a Magyarok című folyóiratot, amelyben a Nyugat idősebb nemzedéke publikált rendszeresen: Kassák Lajos, Füst Milán, Márai Sándor, Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Weöres Sándor, Ottlik Géza. A lap szerkesztője Kardos László és Kéri László volt. Kéri Lászlótól a szerkesztői posztot Kolozsvári Grandpierre Emil veszi át, aki – Lengyel Balázs szavait idézve – „elvonalasította a lapot”. A Magyarok utódja a Csillag volt, amelyben már csak a szocialista realizmus szellemében gondolkodó írók jelentek meg. A „népi írók” a Válasz (1934–1938; 1946–1949) köré tömörültek. Szerkesztők: Gulyás Pál, Németh Imre, Illyés Gyula. Avantgárd folyóiratnak nevezzük a Kassák Lajos által jegyzett Ma, Tett és a Kortárs című lapokat, de a kassáki életmű elemzésétől most, időhiány miatt, el kell tekintenünk.

A népi irodalomszemlélet először Féja Géza háromkötetes irodalomtörténetében¹⁴ jelentkezett. A záró kötetben az Ady utáni irodalmat a Nagy vállalkozások kora (1943) fejezetben dolgozta fel, és az alábbi felsorolást alkalmazta: a „népi-vonal” képviselői:Erdélyi József, József Attila, Sinka István, Kodolányi János, Szabó Pál, Veres Péter, Remenyik Zsigmond. A „Babits-iskola” tagjai: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Cs. Szabó László. Az „erdélyiek”: Nyírő József, Tompa László, Kós Károly és Tamási Áron. (Dsida Jenő, Sütő András, Szilágyi Domokos és még sokan mások kimaradtak, talán ezért is nem tanultunk a szocializmus éveiben jóformán semmit a diaszpóra magyar irodalmáról?) Végül a „magányosok” között említi Féja Márai Sándort és Németh Lászlót. A népi–urbánus vitát valójában az egypárti politika gerjesztette, pontosabban igyekezett megosztani, megbélyegezni az írókat, költőket, képzőművészeket. Az Alföld, a Tiszatáj című folyóiratokban időnként a népioldalról fellobbant a szembenállás lángja, de a pártállami kultúrpolitika nacionalizmusnak bélyegezte és igyekezett elfojtani azt. Velük szemben az urbánus írók fóruma lett a Jelenkor és a neokatolikus Vigília, Sík Sándor, Rónay György, Hegyi Bélaszerkesztésében. A „népi írók” eszméinek újjáélesztési kísérlete Tar Sándor, Oravecz Imre műveiben és a Kelet Műhelybeszélgetésekben, kiállítások és szerzői estek szervezésében valósult meg. A mozgalom Püski Sándor és kiadója hazaköltözésével a Szárszó ’93 emlékezés és tanácskozás után új lendületet kapott. Lezsák Sándor lakiteleki programjai, sorsfordító tanácskozásai, Agócs Sándor Antológia-rendezvényei hivatkozásként és új lírai, prózai törekvések forrásaként még jó ideig beszéd-, írás- és dokumentumfilmtéma lesz. Egyetértek Pomogátstanár úrral abban, hogy a népiirány és szemléletrendszer emigrációba kényszerült, hallgatásra ítéltetett, mivel komoly ellenlábasa volt a „negyedik értékrendnek”, amely szintén emigrációban szerveződött, csak más irányban, a Kárpátoktól északkeletre, Moszkvában.

A szocialista-realista lett a hivatalos, az államilag támogatott irány, amely szovjet mintára (Zsdanov–Révai) kettéosztotta a magyar irodalmi társadalmat is: szocialista és szocializmusellenes „táborra”. Ennek ellenére – vagy éppen hatására – a kemény proletárdiktatúra és a puhább népfrontos (támogat–tűr–tilt) önkényuralom évtizedeiben jelentős művek születtek mindhárom műnemben és a testvérmúzsáknál is. A folyóiratokra inkább az egyformaság, a változatlanság, a gépi ismétlődés és mindenekelőtt az öncenzúra volt a jellemző. A szocialista-realista irányzatnak legjelentősebb értéke az volt, hogy győzelemre segítette az úgynevezett virtuális értékrendet, amelyet utolsó pillanatig támadott, üldözött és párthatározataiban elítélt. Napjaink kívánatos társadalmi békéjében sok újat már nem mondhatok arról a kísérletről, amely szerette volna átalakítani, szocialistává, ateistává, polgárgyűlölővé tenni a sokszínű magyar irodalmi-szellemi életet is. Ez csak részben, egyes emberek, műhelyek képviselőinél járt kétes eredménnyel, de valójában a politika és a „titkos polícia” sohasem tudta teljesen ellenőrzés alatt tartani az írói-művészi társadalmat. A tehetség utat tört magának, vagy menekülni, emigrálni kényszerült. A hivatalos irodalom, úgy tűnt, mintha a középszerűséget, a sznobságot (az operettet, a tömegfilmet, a dáridót), a kevésbé értékeset, az illúziót (az ábrándozós műveket) részesítette volna előnyben. A „csak baj ne legyen belőle” elv érvényesült, de senki sem mondta ki, mi az abaj, aminek nem szabad bekövetkeznie. Amikor bekövetkezett, akkor már felismerhettük, hogy mi volt a baj, de hogy valójában kinek volt bajos a rendszerfordítás, az még nem derült ki. Erről Kisfaludy Károly sorai jutnak most eszembe: „a középszerűség könnyen talál gáncsot abban, amit el nem ért”.

III.

Kortársaim, az 1947 és 1953 között született „nagy generáció” vagy „beat-nemzedék” tagjainak oktatása, képzése a nemzetközi szocializmus évtizedeiben az iskolákban átpolitizált, szűkített tudás- és kultúraanyagból történt. Egyetlen idegen nyelv a tantervekben a szovjet-orosz volt. Ennek ellenére a művészetek és az irodalom jelentős műveket, több értéket, mint értéktelent produkált. A halhatatlan költők, írók és művészek tábora a proletár- és puhább diktatúra idején, itthon és külföldön is növekedett. Műfajok, például a ballada, hősköltemény, családregény, munkás–paraszt szövetséget erősítő monumentumok időközben eltűntek a folyóiratokból, könyvkiadók kínálataiból. Talán egyelőre már nem is érdemes ilyeneket írni. A rohanó, ide-oda cikázó neutron-ember nem ér rá ilyesféléket olvasni nukleáris vagy mozaikcsaládjában, éppen újabb állás utáni futkosásában, hajszolt idegállapotában. (Ezen a problémán az e-book sem segíthet).

Az 1970-es évek elején-közepén a politika engedélyezte a vidéki irodalmi lapok szerkesztését (Alföld, Tiszatáj, Napjaink, Jelenkor, Forrás stb.), szinte ezzel egy időben számtalan amatőr (alternatív) irodalmi műhely is szerveződött a vidéki, állami fenntartású folyóiratok mellett, de nem ellene! Antológiatermő idők voltak ezek Szegeden, Sopronban, Nyíregyházán, Debrecenben, Lakitelken és Miskolcon is. A magyar „Ruhr-vidék” fővárosában 1973-tól 2013-ig működött a Kelet Irodalmi Alkotócsoport, amelyen keresztül modellálni lehet az irodalmi pályakezdés, az újrakezdés és a virtuális értékrend jelenségeit, tartalmait, formáit.¹⁵ Tizenegy fiatal pályakezdő „amatőr” és újra közösségbe vágyó író, költő, képzőművész, színész, zeneművész bábáskodott az első és hazánkban legtovább működő alternatív irodalmi műhely születése körül,¹⁶ és négy évtizeden át rendkívül gazdag irodalmi közéletet teremtett, szervezett a kortárs magyar irodalomnak, zenének, színháznak a városban. Az l980-as évekre már huszonnyolc tagja volt a csoportnak, amely elhagyta provinciális jellegét. A különböző világnézetű alkotók a Nyugat nagyságának nyomába szándékoztak lépni, és egy szürreális programban fogalmazták meg kiáltványukat az első antológiájukban. „A programkeresésben jutottunk arra a felismerésre, hogy népünk kapcsolata a nyugattal egyoldalú és erőltetett volt, s erőszakkal háttérbe szorította rejtőzködő keleti örökségünk morális, kulturális és lelki távlatait.”¹⁷ Ennél erősebb közösségszervező erő a külső és belső megmérettetés után garantált megjelenés antológiákban vagy önálló kötetben. Negyven esztendő alatt rendkívüli termékenység és irodalomszervező készség jellemezte a közösség munkáját. Ötévenként antológiát szerkesztettek és adtak ki, 1980-ban megalapították a Kelet Könyvek Kiadót. Állandó lektoraik: Monoki Tverdota György, R. Takács Olga mellett Rónay László, Körmendi Lajos, Horpácsi Sándor, Oláh András, Cs. Varga István, Pécsi Györgyi, Bakonyi István „tiszta szigorúságú” kritikái segítették szakmai fejlődésüket. Az alternatív/amatőr könyvkiadójukban folyamatosan jelentek meg a belső és külső tagok vers- és prózakötetei. Szám szerint huszonnyolc könyv. Kelet Műhelybeszélgetések címmel vendégül látták szinte az akkor elérhető, mérvadó kortárs magyar irodalom kiemelkedő szerzőit, folyóiratait, és ezzel a programsorozattal Miskolc valóságosan is kapcsolódott a kortárs magyar irodalom vérkeringéséhez.

Ma már a Pomogáts-féle tipológiába – unortodox módon – be lehet sorolni a legismertebb antológiák, csoportosulások közül néhányat. A „nyugatos értékrendbe” a szegedi Gazdátlan hajók (1979), a miskolci Új Bekezdés Időjelek (1992) és a Kelet Negyedik üzenet (1993) című antológiáit, többek között. Hagyományőrzőnek vélem a nyíregyházi Hogy a virág megmaradjon (1987) és a miskolci Hetek (1985) válogatást.

Napjainkban a „keresztény irány” a katolikus Vigília, Új Ember, Szív és egyéb folyóiratokban, a Szent István Társulat könyveiben, a protestáns és ortodox kiadók műveiben, valamint a médiában folytatódik magas színvonalon. A „zsidó irányban” a Nobel-díjas †Kertész Imre teljesítménye kiemelkedő, de generációjának is jelentős alkotói voltak többek között: †Gérecz Attila, †Nagy László, †Pilinszky János, de még közöttünk van Kárpáti Kamill, Ágh István, valamint az új nemzedék liberálisai közül Dallos György, Spiró György, Nádas Péter, és az idén elhunyt †Esterházy Péter, akiket már kanonizáltak. „Költőnők”-ben és fiatal üstökösökben is igen gazdagok lettünk a hetvenes, nyolcvanas években: †Nemes Nagy Ágnes (1991), †Szécsi Margit (1990), †Jókai Anna (2017), Ladik Katalin, Mezey Katalin, valamint akik ma már a negyvenes–ötvenes éveikben járnak, és jelentős műveket alkottak: pl. Bari Károly, Rózsássy Barbara, Varró Dániel, és még sokan mások.

Véleményem szerint a szabadságnak és a természetes szelekciónak köszönhetően az irodalmi műhelyek száma és a szépirodalmat olvasó emberek tömege a 21. század első negyedében, harmadában csökkenni fog. Az internet és az elektronikus irodalom hatalmas, áttekinthetetlen méretűre „zsugorodik”, noha elképesztő mennyiségben terítik a könyvpiacot olcsó áruval, és személytelenül fogyasztják a „kultúrszennyet” is. Az elektronikus könyvkiadás (e-book) mérhetetlen mennyiségben érhető el, de csak a virtuális térben múlja felül a Gutenberg-galaxisban (nyomdában, kötészetben) előállított könyvek olvasói táborát. Az irodalmi műnemek és műfajok átrostálódnak, illetve felbomlanak, egybeolvadnak. Egyelőre le kell mondanunk egy átfogó, új tipológiáról, a könyvkiadók és könyvterjesztők, beleértve az e-book-kiadókat is, munkájának összehangolásáról.

„Valószínűleg soha többé nem fogjuk tudni jól átlátható térképen ábrázolni az irodalmi folyamatokat, és még a legszűkebb irodalmári körökben sem lesz a nyolcvanas éveket idéző konszenzus arról, hogy kik/mik a legjelentősebbek, már csak azért sem, mert nemcsak maga az irodalom, de az olvasói, kritikai szempontok is sokkal pluralisztikusabbá váltak. Mindezt én csakis üdvözölni tudom, és a kádárizmus iránti nosztalgiát – vonatkozzon akár politikai, akár társadalmi, akár kulturális tapasztalatokra – a t. szerzőkhöz méltatlan ostobaságnak gondolom.”¹⁸

Lényegében 1985-től számíthatjuk az alternatív irodalom térnyerését, és az új magyar irodalom felzárkózását a nemzetközi művészeti élet fordulatokban gazdag, de nem forradalmi törekvéseihez.

És mindenképpen adjunk határozott igen választ Vass Tibor kérdésére: van irodalom az új lírai törekvésekben, és van új lírai törekvés az irodalomban, Európában és Hungáriában egyaránt.

Jegyzetek

1 A Fiatal Írók III. Országos Találkozóján (1994. július 20–24., Miskolc, Lillafüred, Tiszadob) elhangzott ebben a témában részemről egy rövid korreferátum, amelyet tovább kutattam, de eleddig még nem publikáltam sehol. Jelen írásomat a miskolci Kelet Irodalmi Alkotócsoport négy évtizedes működésének emléke (1973–2013) és a Párizsi Magyar Műhely 55. éves jubileuma (1962–2017) motiválja, teszi időszerűvé.

2 Vö. Bán Zoltán András, Magyar Narancs, 2014.

3 Utry.

4 Sebők Zoltán, Az avantgárdé helyzete ma, Magyar Műhely, 70/2, Párizs, 1985.

5 Belátható, hogy ez az állítás a testvérmúzsákra is igaz.

6 René Wellek–Austin Warren, Az irodalom elmélete, ford. Szili József, Gondolat, Budapest, 1972.

7 Sebők, i. m., 30.

8 A teljes szöveg a Magyar Műhely 73/1. számában, az 5–7 oldalon jelent meg, 1987. november 5-én.

9 T. S. Eliot, Essays Ancient and Modern, New York, 1936. „Az irodalom nagyságát nem határozhatjuk meg irodalmi mércékkel, bár nem szabad elfelejtenünk: azt, vajon irodalom-e vagy nem, azt csak irodalmi mércékkel lehet meghatározni.”

10 Wellek–Warren, i. m., 361–362.

11 Pomogáts Béla, Értékek és értékrendek, Magyar Műhely, 73/1, Párizs, 1987.

12 Uo.

13 Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Grill Károly Kiadóvállalata, Budapest, 1937.

14 Pomogáts, i. m.

15 Utry Attila, Megtűrt Kelet, BAZ Megyei Közművelődési és Módszertani Központ, Miskolc, 1990.

16 Alapítók: Cseh Károly, Hajdú Gábor, Utry Attila. Tagok: Balogh Attila, Bíró Péter, Csanálossi Béla Galyó Géza, Kiss Márta, Mecsek Zsuzsa, Nyitray Péter, Szendrei Lőrinc. Később csatlakozott: Akác István, Csorba Piroska, Fecske Csaba, Furmann Imre, Horváth Gyula, Laboda Kálmán, Láng Csaba, Pálfalusi Zsolt, Répássy Tamás, Szabó Bogár Imre. Selmeczi György Új Zenei Műhelye és a Miskolci Nemzeti Színház művészei, rendezői, dramaturgjai szintén „eljártak a Keletbe”. Csiszár Imre főrendező Drámaíró és dramaturgiai stúdiója is a Kelet szerzőire épült (1980–1982).

17 Kelet irodalmi antológia, Művészeti és Propaganda Iroda, Miskolc, 1975, 7.

18 Gács Anna, Magyar Narancs, 2015.